Amerikai (rém)álom

Manapság sokan vágynak Amerikába, van, aki csak átmenetileg  rövid időre akar menni, van, aki a további életét tervezi oda. Van aki eljut oda, van aki nem.
Mit tagadjam, én is nagyon régóta szeretnék kijutni és egy pár hónapra kint ragadni  Valahogy nekünk, akik nem ott lakunk (tisztelet a kivételnek) kicsit olyan elvarázsolt hely ez, ahol esetleg jobb lehet, mint itthon. Persze iszonyatosan naiv és buta az, aki azt hiszi, hogy ott minden mézeskalácsból és cukorkából van.
Erre tökéletes emlékeztető egy olyan hír, ami tegnap látott napvilágot egy iskolai lövöldözésről. Az Egyesült Államokban sajnálatos módon nem egyszeri eset ez, túléltek már jó néhány hasonló tragédiát, igaz ezekhez egyszerűn nem lehet hozzászokni.  Azonban ez a mostani mégiscsak kilóg a sorból.
Ha lehet egyáltalán általánosítani, többnyire középiskolákban történnek ezek a rettenetes jelenetek, amit elsősorban diákok követnek el.
Most azonban egy óvodával összevont általános iskola volt a célpont. 28 áldozat, ebből 20  öt és tíz év közötti gyermek.
Gyermekekkel foglalkozóként azt hiszem sosem fogom tudni megérteni, hogy hogyan képes valaki bemenni egy óvodába/ iskolába és válogatás nélkül lövöldözni.
Nap, mint nap bemegyek a munkahelyemre és csak hálás lehetek azért a szeretetért, amit a gyerekektől kapok. Sokszor ők azok akik tudtukon kívül tartják bennem a lelket és felvidítanak egy - egy mondatukkal vagy mosolyukkal vagy őszinte gesztusukkal. Bántani sem tudnám őket, még egy ujjal sem, nem hogy fegyvert fogjak rájuk. És tényleg nem fér a fejembe, hogy hogyan képes erre bárki is...
Elkeserítő, hogy ilyen létezik....

Hangulat: szomorú
Ital: almás tea
Zene: Kelly Rowland: Stole

2 hónap után

Eredetileg az lett volna a bejegyzés címe, hogy 2 hónap 1 posztban, de aztán történt ma valami illetve tegnap, de a mai napomra is kihatott és még egy darabig ki is fog, bár határozottan állítom, hgy nem szeretném, ha kihatna.

Nem garantálom, hogy mindent világosan részletekbe menően el fogok mesélni, csak egyszerűen ki akarom adni magamból a dühömet meg a keserűségemet.

Iszonyat rossz érzés az mikor az embert úgy istenigazából lenézik, holott semmi okuk rá. De mégis van ilyen. Nem szól hozzám, nem hajlandó beszélni velem, nem vagyok méltó rá vagy nem is tudom mit gondoljak. Az igazi okát nem akarja senkinek elmondani, legyen elég annyi, hogy mert nem akar velem beszélni. Holott elvileg velem van a baja. Most akkor mi van? Felnőtt emberek vagyunk kérem szépen.

Ja, de azért tájékoztassam őt. Aha. Mert ez a módja a kulturált kommunikációnak. Az egyik mindent a másik meg semmit. De én vagyok a szemét dög, én vagyok a mumus. És nyelnem kell, nem szólhatok vissza,  mert vannak mások is, akikre tekintettel kell lennem, akik nagyobb bajba kerülnek, mint én, ha kinyitom a számat, hogy megvédjem magam (megjegyzem mindenki szerint jogosan). Kérdem én. Így kell ennek lennie? Vagy vannak akik mindent megtehetnek? Mennyit kell nekem tűrni? Akarom én ezt egyáltalán? Megéri?

Azon gondolkoztam, hogy ez az első nagyon konfliktus. Ha ezen ennyire fennakadok, akkor mi lesz később?

Jobban fogom bírni? Vagy még rosszabbul?

Azt mondják ne vegyem magamra. De a rohadt életbe, akkor is rosszul esett. Pedig szeretem a munkámat, és ez csak a kellemetlen velejárója. Az ember nem ezzel szeretne foglalkozni ezen a pályán és nem is ezzel kellene, csak azért mert valaki pénzes és azt hiszi, hogy mindent megtehet. Könnyebb a másikat hibáztatni azért a problémáért, aminek lehet, hogy pont ő az okozója a viselkedésével.

És persze kuss a nevünk, mert nehogy kiderüljön. Azért mindennek van egy határa, az emberi méltóságnak is....

Ital: Csipkebogyó tea
Kedv: elkeseredett
Zene: Jason Walker - Down

Szomorú valóság

Sokáig gondolkoztam azon, hogy írjak - e erről itt a blogon. Hogy miért szántam rá magam? Azért , mert tudom, hogy úgyis csak azok olvassák, akikre számíthatok, akik nagyjából tudják, hogy mi a helyzet a nővéremmel. Bár még így is olyan nehéz erről írni. Meg az az igazság, hogy nem nagyon szokta róla beszélni sem. Valahogy mintha ettől könnyebb lenne elviselni. Pedig csak tologatom az elkerülhetetlent. Mert a tények ettől még tények maradnak. 

Eddig is tudtuk, hogy mivel jár ez a betegség, meg mire számíthatunk az idő előrehaladtával. De mikor az emberrel ezt az orvos is közli, az annyira...kegyetlen. Igen az  hiszem ez a jó szó.

Már rég nem voltam anyuékkal látogatni. Egyszerűen képtelen vagyok. Tudom, hogy attól, hogy nem veszek róla tudomást, attól minden változatlan marad. Lehet kegyetlennek vagy akár érzéketlennek is nevezni, hogy nem megyek látogatni, de tényleg képtelen vagyok rá. Nehezemre esik szembesülni a tényekkel, az állapotával. Persze, azért tudom, hogy mi van vele, mert anyuék mindig elmesélik.

Őszintén szólva szeretném olyannak megtartani őt az emlékezetemben, milyen pár hónappal ezelőtt volt, avagy amilyen a múlt hónapban. De ez nem megy, ha én is elmegyek hozzá.

Meg őszintén, mi értelme lenne, azon kívül, hogy nem lenne lelkiismeret furdalásom?  Hiszen alig - alig reagál valamire, az sem biztos , hogy felismer. Egyáltalán nem szól egy szót sem.

Olyan nehéz ez az egész helyzet, és sajnos nem lesz könnyebb.

Cifra helyzet

Az a cifra helyzet állt elő ma reggel, hogy nem tudtam megszólalni. Konkrétan nem jött ki hang a torkomon. Úgyhogy irány az orvos.
Lebattyogtam a dokihoz. 4 ember volt előttem. 8-ra ott voltam és 3/4 10-kor jutottam be. Röhejes. És mindez azért, mert a főorvos betelepedett a doktornőhöz 7-kor és negyed 10-ig bent ült. A táppénzes papírokat ellenőrizte...
Kiderült, hogy ödémásak a hangszálaim (be vannak gyulladva). Vasárnapig egyáltalán nem szabad beszélnem még suttogás szintjén sem ( na nem, mintha tudnék). Csak pépes kaját ehetek, azt is csak langyos állapotban (tisztára, mint egy kisbaba - még az epret is le kellett turmixolni, hogy meg tudja enni). Semmi hideg vagy forró vagy szénsavas folyadékot nem ihatok....  ;(
Rám nézett a doki, mikor bementem és csak annyit kérdezett, hogy pedagógus? Pedig még csoportban sem vagyok  Mi lesz, ha már ott leszek? Azt mondta a doktornő, hogy úgy néz ki hajlamos vagyok rá, úgyhogy lesz még ezzel  problémám. Remek. Egyszerűen repesek az örömtől.
Viszont így egy kicsit tudok pihenni, ugyanis a héten beteg ácsiban vagyok.

Koccanás

Hát igen. Drága kicsi autónk ma túlesett az első koccanásán. Mondjuk ha azt nézzük, hogy már 7 éves, akkor ez egészen jó teljesítmény. És bár mi voltunk a hibásak, mi úsztuk meg "olcsóbban". Nekünk csak az első sárvédőnk pattant ki a helyéről, a másik autónak a hátsó ajtó ment gallyra. Mindegy, a biztosító majd fizet. Ami a lényeg, hogy a koccanás kicsi volt, és az ijedtségen kívül nem történt nagyobb baj az utasokat és a sofőröket illetően. Hála annak a jó égnek én személy szerint nem ültem az autóban, de így is a frász kerülgetett, amikor megtudtam. Alapból hajlamos vagyok túlparázni a dolgokat, és ez most sem maradt el. Holnap visszük a szervizbe. Remélem hamar és szépen megcsinálják a kis drágát. Neki is lelke van.:)

Ezt leszámítva minden oké. A hétvége hamar eltelt, főleg mert kiszabadult a család a kertbe. Meg kreatívkodtam egy kicsit. Felújítottam egy ócska fehér kaspót. Tök jó lett. :) Majd teszek fel képet.

Ez a hét is viszonylag rövid lesz, mert pénteken nev. nélküli munkanap lesz össznépi értekezlet miatt. Az a jó, hogy nem az oviban kap helyet ez az esemény, hanem a helyi műv. házban. Mellette meg van egy bevásárlóközpont, úgyhogy utána szerintem az lesz az útirány számomra. Megyek egy kicsit vásárolgatni.Le kell vezetni az egész napi feszkót, amit az értekezlet okoz.:) 

Bár valószínűleg nem fogom túlstresszelni magam, mert eltökélt szándékom, hogy a legutolsó sorban, a legkevésbé látható helyen elhelyezkedni egy könyvvel a kezemben és olvasni egész idő alatt. :) 

Túl sokat nem fogok azért vásárolni utána, mert hó vége van.... De, jó lesz egy kicsit nézelődni. Be akarok nézni a könyvesboltba meg a Kreatív Hobbyba. Akarok valamit barkácsolni húsvétra. Ma bent is tojásokat festettem meg decoupage-oltam (asszem így kell írni, ha meg mégsem, hát így jártam, de most lusti vagyok megnézni). Szóval nézek majd kreatív cuccokat. A péntekig hátralévő 2 napot meg simán kibírom.

Addig beleméyledek a feng - shui rejtelmeibe. Vettem egy nagyon jó kis könyvet, ami erről szól. Tegnap már áttanulmányoztam a csakrák működését és a színek ezekre gyakorolt hatását. 

Ebben a könyvben olvastam azt is, hogy a kutyák érzik, hogy hol van a jó energia a lakásban, mert ott nem alszanak ahol rossz az energiaáramlás. Tök érdekes. Meg is nézem, hogy hol alszik az én drága jó "Kis" kutyám.... :) Az a baj, hogy az emeletet nem tudom ez alapján feltérképezni, mert a kutya nem tud feljönni az emeletre.  Hmmmm. Lehet, hogy meg kellene tanítanom neki a lépcső fel - le mászkálást. :)

A közveszélyes szekrény

A tegnapi bejegyzésemhez mérten annyit változott a helyzet, hogy gazdagabb lettem egy púppal. Tegnap este a szobámban sikeresen lefejeltem a szekrényajtót. De nem ám az oldalát, hanem az ajtónak a sarkát. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Hirtelen odakaptam az ütközés után a kezemmel a fejemhez, és az volt az első gondolatom, hogy tuti ömlik belőle a vér. De hála annak a jó égnek nem. Megúsztam egy diónyi púppal, ami valószínűleg egy pár napon belül a szivárvány minden színében fog pompázni a homlokomon. Viszont  ma reggel olyan szédüléssel keltem, hogy minden kisebb mozdulatra táncra perdült a szoba. Azt hittem nem érek be egyben az oviba. De aztán a délelőtt folyamán kicsit stabilizálódott az állapotom. :)

Lehet, hogy nem a tegnapi fejeléstől kezdtem szédülni, hanem a melegfronti hatástól. Egy azonban biztos, nem volt kellemes. A fejem meg még iszonyatosan sajog az ütés helyén. :(

Hihetetlen, hogy az ember még a saját szobájában sincs biztosnságban.

Nem baj nem baj, mert itt a jó idő. Jelenleg is hét ágra süt a nap, és simán lehet egy szál pulóverben rohangálni kint (na jó, természetesen a vastagabb fajta pulóverekre gondolok).

Úgyhogy megyek is ki  a napra olvasni.

Nooooooooormális???????

Délután 3 óra körül ma bevonultam a fürdőszobába hajat mosni. Kint bár hideg volt,  de sütött a nap. A tv-ben síugrás ment és a kedvencem nyert. :) Kell ennél több egy szép vasárnap délután? Szerintem nem :)
Kb. egy fél órát szöszmötöltem a fürdőben. Mikor kiléptem az fürdőszoba a ajtaján át, a szemben lévő ablakban a következő látvány fogadott:

Most őszintén. Normális? Azt hittem helybe ugrok egy hátast (pedig nem jellemző rám az ugrálás eme formája). Hihetetlen. Mintha visszamentünk volna 3 hónapot az időben, és nem március 7-e lenne. Röhejes. Napsütést akarooooooooooooooooooooooooook. Most azonnal. Majd karácsonykor essen a hó, a fenébe is. Szegény krókuszok megdöglenek kint ebben az időben..... ;(
Már kb. egy órája kijöttem a fürdőből és még mindig esik ez a rohadt hó. Hogy a franc esne belé (és akkor még finom voltam és nőies). Elnézést a tőlem szokatlan vulgáris szókincsért.

Egy borzalmas nap története

A tegnapi nap egyenesen katasztrófa volt. Lehet, hogy mindenki más simán átsiklana felette, de valahogy engem az ilyen napok nagyon megviselnek.Ugye tegnap megtartották nekünk az értekezletet,a mi a múlt héten a BKV sztrájk miatt elmaradt. Ez még hagyján. Valahogy túléltem volna. De a hazafelé út az valami borzasztó volt. Siettem volna haza, de nem jött össze. Elment az orrom előtt a busz. 10 perc múlva jött a következő. Arra felültünk az egyik kolléganőmmel. Mentünk egy darabig szépen nyugodtan.A sorompónál pirosat kaptunk megálltunk. Pár perc után már feltűnt, hogy még mindig állunk, a vonat meg sehol. Kinézvén az ablakon láttuk, hogy vonat éppenséggel van, csak egy helyben áll pont a kereszteződésben, hogy véletlenül sem tudja senki sem használni a vasúti átjárót. Gondoltuk, hogy áramszünet van, mert a mozdonyvezető tök nyugisan ücsörgött a mozdonyba. 20 perc után már szinte könyörögtünk a buszvezetőnek, hogy engedjen le a buszról, hogy legalább gyalog elindulhassunk. Átmásztunk a síneken a másik oldalra (ahol már több busz is járt), és elindultunk a másik buszmegállóba. Ahogy ott ácsingóztunk egyszer csak megjelent a fejünk fölött a mentőhelikopter.(Egyébiránt  azt még így megjegyezném, hogy nem mindennap lát az ember mentőhelikoptert ilyen közelről ennyi magasfeszültségű vezeték közt landolni. Egy buszmegállónyi ember tátott szájjal bámulta a műveletet és egy emberként szurkoltunk, hogy sikerüljön a pilótának letennie egészben a gépet) Gondoltuk valaki rosszul lett a vonaton. Több nem derült ki. Jött a busz, nagy nehezen hazaértem.Itthon aztán ahogy bóklásztam délután az interneten, észrevettem a hírek között, hogy írnak a esetről. Hát nem lett senki rosszul, hanem valaki beugrott az intercity alá és ott is maradt.

Azért bármennyire hozzászokhattunk sajnos az ilyen esetekhez még mindig megdöbbentő. Főleg ha belegondolok abba, hogy ha 2 - 3 perccel előbb érünk oda, mert mondjuk nem fogunk ki 2 piros lámpát, akkor pont a szemünk előtt játszódik le a dolog. Elég brutális.

Szóval ez az eset eléggé rányomta a bélyegét a napom hátralévő részére. Nem csináltam mást egész délután, csak olvastam. Ezért is szeretek annyira olvasni. Amellett, hogy az ember magára szed egy kis kultúrát meg tudást, totálisan kikapcsol a külvilág arra a pár órácskára. Ennél jobb pihenést nem is tudnék elképzelni...

Állapot: még mindig inkább hagyjuk...

Azt hittem, hogy a csütörtökinél nem lehet sokkal rosszabb. Hát nagyon nagyot tévedtem. Akkor mondjuk még elég viccesnek véltem ezt az egész kialakult helyzetet, de ezt most nem igazán tudom elmondani róla. Mindennek érzem a helyzetet csak viccesnek nem. Pénteken sikerült annyira kiborítaniuk bent a munkahelyen, hogy már sírás határon álltam. Pedig nem jellemző rám az elkeseredettség ezen formája, de néha nálam is kiborul a bili. Mondjuk pont most. Igazándiból nem is történt semmi olyan nagyon dolog pénteken, csak ez volt az utolsó csepp. Egész héten gyűlt - gyűlt és pénteken tetőzött.

De azért , hogy mondjak valami jó dolgot is, pénteken búfelejtőnek elmentem vásárolni illetve elrángattam anyuékat szőnyeget nézni. Ugyanis azt kapom a névnapomra. Tudom, tudom, az még arrébb van, de nem vagyok már öt éves - nem dől össze a világ, ha előre megkapom az ajándékot. Szóval elmentünk szőnyeget nézni és csodák csodájára sikerült is venni. Tök jól nézni. Majd csinálok képet róla, hogy ti is lássátok. :)

Aztán szombaton karácsonyi dekoráció mentesítettem a lakás minden zegét - zugát. Már hét közepén le kellett volna szedni, de egyszerűen nem volt rá időm.

Vasárnap meg elmentünk ágyat nézni (szombaton este jutott eszembe, hogy el kéne menni, mert  most van karácsony utáni leárazás). És igen, sikerült megvenni. Van szép, új ágyikóm :).

Eredetileg szerettem volna ággyá nyitható kanapét venni helymegtakarítás céljából, de egyszerűen nem találtam olyat, amit akartam. Ami jó lett volna méretben az színben volt borzalmas vagy formájában. Ami formában meg színben jó lett volna annak horribilis volt az ára... Aztán végül sima ágyat vettem magamnak. Olyan egyszerű, de modern. Jól néz ki és olyan mintha ebbe szobába tervezték volna egyenesen.

Délután szétkaptuk a régi ágyat darabokra. Ez a munka némi véráldozatot követelt többünktől is a családban. Apu egy szögbe akadt bele, és meg sikeresen kivágtam egy kis darabkát az ujjamból. :) De persze nem azon a kezemen, ami már alapból be van kötözve a szerdai affér miatt. Nem, véletlenül sem abból. A másik kezemen ejtettem meg ezt a kis "kimetszést", hogy egyik kezemet se tudjam normálisan használni. :)

Ezt leszámítva tök nyugodtan telt a hétvége. :)

Ez a mai igazán nem az én napom

Tényleg nem az én napom. Egyébként sem kimondottan tolerálom, ha valaki nekiugrik a bokámnak főleg, ha az illető egy kutya. Kiszálltam a kocsiból a postára menet, mentem a hátsó ajtóhoz, hogy kivegyem a táskámat a hátsó ülésről, amikor is ez az igencsak agresszív dög kiugrott a kocsi mögül és elkezdett rám vicsorogni meg morogni. Hát anyádra morogj. Hirtelen nem tudtam mit csinálni. Még az volt a szerencsém, hogy kicsi volt, tehát, ha tényleg nekem ugrott volna egy jól irányzott rúgással, arrébb tudtam volna rakni. Aztán valahonnan a szemközti házból előkerült a gazdája, de a nő hiába sipákolt neki (mert az tényleg csak sipákolás volt) a kutya nem hallgatott rá. De a nő oda nem jött volna csak sipákolt neki tovább. Észlény. Mindegy. Végül hátat fordítottam a kutyának és ott hagytam, bár azért igencsak nézelődtem a hátam mögé, nehogy mégis csak nekem ugorjon. Nem hiába mondják, hogy a legkisebb kutyák a legveszélyesebbek. Egyébként lehet, hogy ebből nem tűnik ki, de én nagyon is kutyabarát vagyok. De azt nem szeretem, ha ok nélkül rátámadnak az emberre. Olyankor bármi áron megvédem magam.
Ha ez még nem lett volna elég egy napra, majdnem elcsapott egy autó is. Szó szerint 2 cm-en múlt, hogy nem tolatott rám. Nem tudom hová tette a szemét a sofőr, de ha rajtam esetleg át is ment volna, akkor a busz állította volna meg, tehát messzire semmiképp nem ért volna el. Más kérdés, hogy ez rajtam mennyire segített volna, azután, hogy átgázolt rajtam.
Aztán meg egy fekete macska követett egészen hazáig. Bár ez legyen a legnagyobb problémám.
Azt viszont kijelenthetem, hogy bizonyára szerencsés csillagzat alatt születtem, ha túléltem ezt a mai napot.