A gyermeki én

Nézegettem az imént a közösségi média különböző oldalait, és meglepődve, de örömmel tapasztaltam, hogy csak úgy özönlenek az állapotjelentések - akár szövegesen, akár képi formában - a családi játékokról.

Előkerültek a társasjátékok, a kártyapaklik és komoly csaták folynak. Egyrészről jó, mert nagyon össze tudja hozni a családot, baráti társaságokat, másrészt meg jó hangulatot teremt. Legalábbis ott, ahol nem veszik véresen komolyan az egészet.

Az elmúlt két napban nálunk is kártyabarlanggá alakult a lakás és vérre menő partikat játszottunk. Tegnap 8-ból kettőt nyertem, ma 6-ból egyet, ebből is látszik, hogy nem igazán kedvezett nekem a szerencse. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mindenki felszabadult volt, röhögtünk egymás szerencsétlenségén ( a szerencséjén már nem annyira, mert, mint tudjuk a legszebb öröm a káröröm). Ilyenkor az jut eszembe, hogy miért csak a nagyobb ünnepekkor vesszük elő ezeket?

Persze, tudom, időhiány. Én is tudnék erről a dologról mesélni, de rájövök, hogy pont a leghajtósabb, legstresszesebb időszakokban kéne  az asztalra csapni, mindent félresöpörni és játszani. Egyrészt mert oldja a feszültséget másrészt kikapcsol. És őszintén! Hány perc egy kör römi? Talán 10. És mennyivel leszünk oldottabbak utána? Hát nem éri meg?

Jó, nem azt mondom, hogy hétköznap szedjük elő a 3000 darabos, legnehezebb puzzle-t és kezdjük el kirakni, mert akkor a nappaliban a asztal 2-3 hétig tuti le lesz foglalva (bár egyébként akarás kérdése, mert éppenséggel meg lehetne oldani.), de ne is korlátozzuk ezeket húsvétra meg karácsonyra.

Máskor is szükség van arra, hogy az élet és a magunk bolondosabb, játékos oldalát helyezzük előtérbe.

Én szerencsésebb helyzetben vagyok, mert néha a munkahelyemen is tudok játszani a gyerekekkel, de sokszor az is elég, ha csak nézem őket, majdnem minden esetben az is megmosolyogtat.

De rájöttem, hogy törekednem kéne arra, hogy itthon is becsempésszünk néha egy - egy órácskát, legyen szó akármilyen játékról. Rendszeresen szoktunk Betűtornyozni, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a Scrabble, csak térben, felfelé is lehet építkezni. Na, akkor szokott csak igazán vidám lenni a hangulat, amikor elkezdünk új szavakat alkotni magunktól, "Bármit a győzelemért" felkiáltással. Szerintem még egyszer sem tudtunk úgy végigjátszani egy kört, hogy valamelyikünk ne kezdett volna sírni a nevetéstől, és ez annyira jó érzés!

Szóval ne fásuljunk bele a mindennapokba, hanem próbáljunk belevinni egy kis játékot, mókát, hogy könnyebb legyen! És ezzel én most el is vonulok a nappaliba, hogy megpróbáljam egy - két darabját a helyére illeszteni a legújabb, 1500  darabos kirakómnak.

Ital: boros kóla

Hangulat: derűs, ünnepi

Zene: "Wants What It Wants" by Andrew Belle

Az emberi természet

Az ember talán a legsokrétűbb lény a földön, érzelmi szempontból mindenképpen. Nagyon sokféle érzelem "fordul meg" bennünk nap, mint nap, vannak köztük kellemesek és kevésbé kellemesek. Az ember sokszor csak a rosszat veszi észre, mert a jót természetesnek véli, holott elvileg a rossz is az, csak azt valahogy egészen másképpen éljük meg. De most nem akarok belemenni különböző pszichológia értekezésekbe, egyszerűen csak, ért ma egy nagyon kellemetlen dolog és magamat is megleptem vele azzal, ahogy reagáltam rá.

Persze ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy onnan jött ahonnan a legkevésbé vártam volna. Azért onnan vártam legkevésbé, mert azt az embert az utóbbi időben nem egyszer mentettem ki számára kellemetlen helyzetekből, nem egyszer melóztam helyette, sőt olyan is volt, hogy szemet hunytam bizonyos dolgai felett és nem számoltam be róla, ahogyan kellett volna. És akkor ezt kapom cserébe? Ráadásul nem is a szemembe, hanem a hátam mögött?

Nagyon nyugodt ember vagyok, végtelen türelemmel vagyok megáldva, mások szerint is. Nem tartom magam olyan embernek, aki habzó szájjal nekitámad másoknak, így nem hiszem, hogy ne lehetett volna nekem elmondani, szemtől - szembe, hogy mi velem a problémája. Most ettől neki jobb lett? Hát egészségére. De tőlem többet ne várjon segítséget, akármennyire szépen is kéri. Én is be tudok tartani, ha kell, és tudok nagyon kis szemét is lenni, meg nyers is (ezt is megkaptam olyanoktól, akiknek elhiszem és tudom is magamról...) Nem jó az, ha valaki a "rossz" oldalamra kerül, de neki sikerült.

De bármennyire is próbálom lerázni magamról, be kell vallanom, hogy iszonyatosan belegázolt a lelkembe, és nagyon szarul esett. Olyan nagyon nehezen tudok napirendre térni fölötte, és valahogy az egész napomat és még a következő párat is biztos, hogy elcseszi majd. És tényleg úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg.

Viszont egy dolgot megtanultam: nem érdemes mindenkinek segíteni, mert az emberek hálátlanok és kétszínűek.

Ígérem legközelebb már valami jóról is írni fogok, de erre is érvényes az, hogy valahogy a negatívumok kapnak hangsúlyt, a pozitívumok természetesek, azokat nem kell kiemelni. De én most elhatároztam, hogy azon leszek!

Hangulat: csalódott

Zene: Måns Zelmerlöw - Heroes

Ital: limonádé

Mindenről, de főleg a viharról

Január óta igencsak sok idő telt el. Túl vagyunk a tanéven, de azt amit január és június között éreztem és csináltam, nem kívánom senkinek ezen a pályán. De most nem erről akarok beszélni, mert most szabadság van, most a regenerálódásé a főszerep és nem az aggódásé, hogy vajon mit is hoz majd a jövő. Az majd egy újabb bejegyzés témája lesz (igen, kicsit sötéten látom mostanában a dolgokat, de megvan rá az okom).

Nagyon remélem, hogy mindenki átvészelte az a kánikula utáni giga-vihart,  ami helyenként tombolt. Tudom, nem mindenhol okozott károkat, de kivételesen minket most nagyon megcsípett. Nem szokott, ezért is volt meglepő. Olyan domborzati viszonyok között lakom (dombon vagy mini hegyen, ahogy tetszik), ahol az esetek nagy százalékában a nem messze folydogáló Duna "elhúzza" a viharokat maga felé, így mi általában csak a szélét kapjuk, ami bőségesen elég szokott lenni. Ezúttal azonban a kisebb százalékba estünk és telibe talált.

Az apokalipszis ehhez képest szerintem kutyafüle lett volna. Komolyan, az eddigi éveim alatt én ilyen vihart még nem láttam (anyuék azt mondták, ők sem emlékeznek ilyenre, pedig picit idősebbek, mint én), hiába néztem ki az ablakon, hogy mi történik, nem láttam. A látótávolság finoman szólva is nulla volt.

Természetesen mi is figyeltük az előrejelzést, mer' hát a csapból is az folyt, hogy vihar lesz, leszakad az ég, tornádó, anyám kínja. Mikor már láttuk a felhő szélét, kiálltunk az udvarra és megállapítottuk, hogy: "Ez sötét! Be kéne menekíteni a virágokat, nehogy bajuk legyen". Nekiálltunk becipelni a fikuszokat, pálmákat a kertből az előtető alá, nehogy valami bajuk essen. Az utolsó cserép volt a kezemben, mikor olyan szinten támadt fel a szél, hogy bizony féltem, hogy a szomszéd tujája ott fog véget vetni az életemnek, mikor a fejemre dől. Amint látszik, ez nem történt meg. történt viszont más. Betört egy ablakunk, aminek oka ismeretlen, valószínűleg valamit nekifújt a gyengéd szellőcske. Aztán a műholdvevő tányérunk úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom arra, hogy elhagyja a falon már jól megszokott helyét és megtanuljon repülni. Nem járt sikerrel, csak a kert másik végéig bírta. A tetőcserepek is megpróbálkoztak némi repülőmutatvánnyal, de szinte kivétel nélkül az előtetőn landoltak, némelyikük a csatornán megakadt, viszont a maguk után hagyott lyukak lehetőséget teremtettek az esővíznek, hogy belülről is megszemléljék a lakás több helyiségét is (szobák, konyha stb.).

Mikor kicsit lecsendesedett a vihar és már meguntuk a lakásban lépten - nyomon letett kisebb - nagyobb edények, vödrök, lábosok és egyéb, a víz felfogására alkalmas tárgyak kerülgetését, kimerészkedtünk a kertbe, de szerintem nem voltunk arra felkészülve, ami ott várt. A kukorica lepihent a földre, úgy derékból, a napraforgók is követték a példájukat, a fák ledobták néhány nehezen koordinálható águkat. A szomszéd diófája földobta talp híján a gyökerét és úgy döntött a sok évnyi függőleges ácsingózás után megnézi, milyen is vízszintes állásól szemlélni a világot.  De azért arra még volt ideje, hogy kicsi fejecskéjét imádata tárgyának, azaz a kerítésünknek a vállára hajtsa, a mi legnagyobb örömünkre.Nem járt vele jól, épp most vágják az ágait, ha jól hallom.

A medence jobban hasonlított egy méretes szitára, mint egykori önmagára. Az asztalok, székek is arrébb másztak, még jó, hogy a kerítés útjukat állta. A sárgabarackok ijedtükben tömegesen leugráltak a földre, csoportos öngyilkosság ténye viszonylag könnyen kizárható.

A virágokat még jó, hogy bevittük az előtető alá, mert így is könnyedén balra - jobbra dőltek, egymás hegyén - hátán feküdtek, olyan volt, mintha valamiféle virágorgia közepébe kerültünk volna, azt sem tudtuk melyiknek hol van az eleje meg a vége.

Egy jó darabig nem unatkoztunk, de ahogy a környéket néztem másnap, a többi kerttulajdonos sem. Amerre mentünk, mindenhol kidőlt fák tömkelege szegélyezte az utakat, néhol keresztezte is azokat. Helyenként ezt a vezetékek is bánták, ahogy a munkahelyemen is. Ott is pusztított rendesen...

Most várjuk a biztosítót és a csodát, meg azt, hogy ne legyen még egy ilyen vihar. Nem hiányzik.

Hangulat: átlagos

Zene: Lawson: Roads (nagyon várom az új albumot)

Ital: kávé (dolce gusto cortado)

Merre tovább?

Elég sokat kattogok mostanában a jövőn, kicsit ilyen megcsömörlött, megfeneklett állapotban vagyok, ez azt hiszem jól látszott az utóbbi bejegyezéseimen is.

Elég érdekesen alakul a helyzet a munkahelyemen, ezért az utóbbi hetekben az átlagnál és egészségesnél jóval többször fordult meg bennem a munkahely, sőt a foglalkozás váltásának gondolata. 

Alapból nem árt ha az ember több lábon áll ezért elkezdtem nézelődni, hogy a diplomám mellé, ha esetleg váltásra kerülne a sor, milyen szakképesítést is szerethetnék, amiből meg is lehet esetleg élni.

Tekintve a könyvek iránti szeretetemet és a kiadós munkámat, jó lenne egy szerkesztői képesítést szerezni és egy könyvkiadónál, akár a mostaninál elhelyezkedni teljes állásban. De teljesen más irányban is elkezdtem nézelődni.

Muszáj, mert a helyzet kissé kilátástalan, semmi változás nem látszik közeledni. Azon jár jelenleg az agyam, hogy hol van az a pont, amíg képes vagyok ezt húzni? Hol van az a pont, ahol azt mondom, hogy most volt elég, és leteszem az asztalra a felmondásomat? Nagyon sok mindent kell mérlegelne, ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy kétszázszor körbejárom a témát , mielőtt meghozom a döntést. Azonban sajnos az a helyzet, hogy nem vagyok hajlandó az idegeimet meg
úgy mellesleg a magánéletemet feláldozni a munkám miatt. Egyszerűen nem! Van olyan helyzet, amikor muszáj kicsit önzőnek lenni, és nem mások érdekeit kell előtérbe helyezni, amire szintén gyakran hajlamos vagyok. Most van az az idő, hogy a saját magam érdekeit kell figyelnem és ennek megfelelően kell cselekednem.

Ennek ellenére nagyon nehéz megtenni, mert mi van ha nem sikerül a váltás? Mi van, ha nem jön be? Mit csinálok? Persze tudom, hogy ez sajnos benne van a pakliban, kiszámított kockázat, de akkor is borzalmas érzés. Viszont tényleg szükséges, mert a környezetem is sajnos érzékeli hónapok óta, hogy egyszerűen hozzám szólni nem lehet, pattanásig feszültek az idegeim, rosszkedvű vagyok. Az meg a másik fele, hogy bent a munkahelyen is érzem, hogy fásult vagyok, és sokkal nehezebben megy minden, mert egyszerűen nem érzek magamban sem kedvet, sem energiát hozzá.
Nincs ezen mit szépíteni, tipikus esete a kiégésnek. Ennyi.

Kedv: nagyon rossz, lehangolt, elkeseredett
Zene: Rachel Platten: Fight Song
Ital: Trópusi gyümölcsös tea

Az ember, aki farkast kiáltott

Lassan kezdem megutálni az álmaimat. Ma is olyat álmodtam, ami akár valós is lehetett volna, és nagyon jó volt, jó érzéssel töltött el az egész. Az alvás és ébrenlét határán egyensúlyozva próbáltam meggyőzni az agyam álmokért felelős szegletét, hogy még egy picit hagyja élvezni ezt az általa kreált kellemes szituációt, de mindhiába. Lassan egyre több zavaró tényező jött be a képbe, és nem maradt más hátra, mint teljesen kilépni ebből a helyzetből. Utáltam felkelni. 

Olyan jó érzések keringtek bennem és a nagyja elszállt az ébredéssel, pedig ez a kis jó érzés annyira jól esik ezekben a túlhajszolt napokban, időszakokban, hogy arra nincsenek szavak.

Meggyőződésem, hogy a sors is kicsit büntet ezekkel az álmokkal, meg az ezekből való felébredéssel. Azért büntet, mert nem vagyok jó hallgatóság (barát?)

Van egy ismerősöm, akit most már jó pár éve ismerek és szinte napi kapcsolatban vagyunk. 

Mindkettőnknek megvannak a maga elfoglaltságai, nekem munka, neki meg nem tudom....

Ő az az ember, akinek mindig (értsd, az év mind a 365 napján) van valami gondja, problémája és ezt hosszasan képes ecsetelni, egy a lényeg: meghallgassák. Az, hogy a mondandójának mennyi a valóságtartalma, az megint más kérdés. Valamennyi van, ezzel tisztába vagyok, de van egy olyan képessége, amit az évek alatt kifejlesztett, hogy kicsit, illetve nem is kicsit, hanem igencsak kiszínezi a történeteit. Az egészen pontos miértekre még nem sikerült rájönnöm, de rajta vagyok az ügyön. Lehet, hogy azért csinálja, hogy ezzel tűnjön ki, hogy jobban figyeljenek rá vagy sajnálják és elhalmozzák segítséggel, amit elmondása szerint nem szeret.

Tényleg nem értem miért csinálja. Az évek alatt megtanultam ezt kezelni, tudom, hogy mennyit kell levagdosni a sztorijaiból, hogy megkapjam a valós helyzetet.

Pár hónapja egy alapesetben tényleg komolynak számító sztorival állt elő, egy olyan dologgal, ami az egyik barátnőmmel már megtörtént és akkor teljesen földhöz vágott. Nála azonban nem éreztem semmit, és ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy milyen barát, milyen hallgatóság vagyok is én?

Alapból úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy levettem belőle valamennyit, mert több helyen sántított a sztorija, és a végén be is igazolódott, amit gondoltam, de persze ennek a miértjére is kész története volt.

Eddig lelkiismeret-furdalásom volt, (meg talán egy pici még van is), hogy nem veszem őt komolyan, de egyrészt a tények engem igazolnak,m másrészt meg aki többször csalódik, az egy idő után már megtanulja mit higgyen el és mit ne.

De ezt tényleg tipikusan a "farkast kiált" esete. Addig csinálja, amíg tényleg baj lesz, és a kutya nem fog neki hinni, még a barátai sem. Volt már arra példa, hogy ezt egyesek megmondták neki, viszont vérig volt sértve és nem értette, miként feltételezhetnek róla ilyet a barátai, amikor ő nem is ilyen.

Az is megfordult már a fejemben, hogy ez valami mentális probléma lehet nála, persze ettől csak még rosszabbul éreztem magam.

Szinte nem kapok semmit ebből a dologból, (természetesen nem anyagi javakra gondolok), de lelki szintem sem kapok semmit, ez egy erőteljesen egy oldalú dolog, tehát nem is tudom miért küszködöm vele. Illetve tudom, mert áldott jó szívem van és hajlamos vagyok arra, hogy azon is segíteni akarjak, akin egyszerűen már nem lehet. Ráaádásul érzi, hogy mikor kezdek besokallni, mert akkor visszavesz és akkor én vagyok a minden, legalábbis addig, amíg elmúlik a veszély szerinte.

De sokszor úgy érzem, hogy felrobbanok, ha még egy történetét végig kell hallgatnom, és legszívesebben megráznám, hogy hagyja már abba, és térjen észhez.

Persze, tudom, nekem is megvannak a rossz tulajdonságaim, ami másokat az őrületbe kerget, de ha ilyen szintet értem el, kérlek benneteket , szóljatok.

Megoldást nem találta, de jól esett írni róla. Tudtam volna másról is, de azt tartalékolom legközelebbre.

Egyébként remélem, hogy mindenkink úgy kezdődött 2015. ahogy szerette volna, és remélem, hogy úgy is folytatódik majd!

Hangulat: olyan nem is tudom, milyen
Ital: forró kakaó
Zene: Ellie Goulding: Love Me Like You Do (nem, a filmet nem fogom megnézni)