Valakit elveszíteni mindig nagyon nehéz. Főleg, ha az az illető közel állt az emberhez. Még akkor is nehéz, hogyha nem meglepetésszerű, hanem előre lehetett már tudni. Bármennyire is úgy tűnik, ez egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet, egy cseppet sem teszi fájdalommentesebbé az elengedés folyamatát.
Először még nem is fogjuk fel, értetlenül állunk a hírek előtt, mintha lehetetlen lenne az, amit hallottunk, holott mélyen belül teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy valóban megtörtént.
A gyász mindenkinél egyéni, legalábbis időtartamban biztos.
Valahogy az egész folyamatot a temetés teszi egészen valóssá, de valahogy szürreális is egy kicsit az egész szertartás. Odamész, és nézed az ravatalozóban az urnát, és próbálod tudatosítani magadban, hogy egy olyan hús vér ember hamvai vannak benne, aki saját véred, akivel játszottál, beszélgettél, akinek ott voltál az esküvőjén koszorúslányként, akinek a gyermekére sokszor vigyáztál. És mégis olyan lehetetlennek tűnik, mintha egy vicc lenne az egész. Ezt támasztja alá az is, hogy amíg várakoztok a szertartás kezdetére, olyan emberek jönnek oda hozzád részvétet nyilvánítani, akiket 3 éves korod óta nem láttál, és egyáltalán nem emlékszel rájuk, vagy olyanok, akiket egyáltalán nem ismersz. Igen, részvétet nyilvánítanak neked, udvariasan fogadod szavaikat, de valahogy csak még üresebb leszel tőle. Aztán mikor megérkeznek azok, akiket ismersz, és látod, hogy könnyes szemmel jönnek feléd, ott benned is eltörik valami.
De maga a szertartás még mindig szürreális. Unplugged popmelódiák szólnak vokál nélkül, ami baromira nem illik sem a helyzethez, sem a helyhez. Kötve hiszem, hogy nem lehetett volna alkalmasabb zenei aláfestést találni. Abba, Ebony and Ivory, szép, és jó, van mondanivalójuk, de nem a temetőbe való. Konkrétan, amikor az Abba I have a dream c. száma ment rögtön az ugrott be, hogy a Mamma Mia betétdala volt. Nem épp helyénvaló gondolat, de egyszerűen nem lehetett másra gondolni.
Aztán mikor a pap megjelenik, és elkezd beszélni, úgy érzed, mintha valahonnan kívülről hallgatnád, nem is igazán tudatosulnak benned a szavai, csak akkor mikor az elhunyt életét ismerteti röviden, és akkor kezd valósság válni az egész, vagy mikor felsorolja, hogy ki búcsúzik, és meghallod a neved.
De úgy igazán csak a sírnál tudatosul. Mikor beleteszik az urnát és rácsukják a sír tetejét. Érzed, hogy ott egy pillanatig vége mindennek és elkezdenek hullani a könnyeid, mert ez már sok. És végleges. És ránézel az élete elején lévő unokaöcsédre, akinek szintén könnyes az arca, de látszik rajta, hogy ugyanolyan sokkban van, mint te. Te a nővéredet vesztetted el, ő az édesanyját. És ez összeköt benneteket, még akkor is, ha nem tartjátok egymással a kapcsolatot.
Utána vendégség meg minden, nincs idő gondolkodni, de miután a vendégsereg szétszéled délután, este leülepszik.
Ekkor jöttem rá, hogy mi volt a bajom az egésszel. Nem kellene ennek ilyen puccos felhajtásnak lennie, főleg, hogy a háromnegyede csak jópofizás.
Az, hogy még szinte a sír tetejét vissza se tették, a volt anyós már a sír fotózta, az egyszerűen röhejes. Értem én, hogy meg akarja mutogatni, de hát azért mindennek van határa. Legkevésbé arra volt szükségem, hogy ezt lássam.
Egy tanulsága azért mégis volt az egésznek, azon kívül, hogy talán magamban sikerült feldolgoznom és lassan majd sikerül így már lezárnom a folyamatot. Még pedig az, hogy a volt sógorom még húsz év elmúltával is ugyanazt a büdös kölnit vagy arcszeszt használja, amit eddig. Van, ami soha nem változik...
