Ég veled, 2020!

Elfuserált egy év volt ez a 2020-as esztendő, az már biztos. A bejegyzés eredeti címe Viszlát, 2020! lett volna, de rájöttem, hogy akarja a fene viszontlátni. Így inkább változtattam.

Januárban kezdődött az év egy családi tragédiával, úgy, hogy az előzőt sem hevertük ki teljesen. Majd jött a vírus, ami végig is kísérte decemberig a mindennapokat, hol jobban, hol kevésbé beleásva magát a gondolatainkba.

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak rossz dolog történt. Történtek jók is ( új munkakör, a kényszerszünet - ez utóbbiért nyugodtan meg lehet kövezni, de bőven rám fért a karantén), de valahogy mégis az az érzésem, hogy ebből az évből inkább a rossz lesz az, amire emlékezni fogunk, mert az volt a nagyobb volumenű.

Az az egy biztos, hogy változtam idén, sokat. Felfogásban, mentalitásban mindenképpen. Sok mindenre már máshogy tekintek, mint eddig, más lett a dolgok súlyozása, de ez nem feltétlenül negatívum, sőt. 

Úgy érzem, hogy most már sikerült az meglépnem, hogy nem feltétlenül a környezetemnek akarok megfelelni, hanem magamnak. Én vagyok az első, és az, hogy nekem mi a jó. Nem minden esetben érdekel olyan emberek véleménye, akikkel nem vagyok annyira jó viszonyban. Szabad engem utálni, nem tiltja semmilyen szabály. Sőt, szabad rossz véleménnyel is lenni rólam. Attól én még én vagyok.

Nem mondom, hogy 100%-ban sikerült levetkőznöm a megfelelési kényszert, néha azért még előbújik, de igyekszem ezen úrrá lenni, és szépen lassan, lépésenként haladok. Elvégre Rómát sem egy nap alatt építették, hogy ezzel a rettenetes elcsépelt hasonlattal éljek, amit már leírni is fáj.

A másik, hogy rátaláltam a futásra. Ha valaki egy - két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 2020-ban futni fogok, a hasamat fogva röhögtem volna körbe a földön fetrengve. Na igen, az élet ilyen. Nem mondom, hogy lefutom a maraton, mert attól még fényévekre vagyok, egyelőre csak ízlelgetem a mozgás eme formáját, de tetszik, amit látok. Rá kellett jönnöm, hogy a felüléseken és az önsanyargatáson kívül is van élet. Ráadásul, ha egyszer - egyszer nincs kedvem, akkor sem dől össze a világ. Az a lényeg, hogy jó kedvvel csináljam, és ne érezzem kényszernek.

A bloggerkedés is változott, ugyanis úgy néz ki, hogy egy jó időre - de az is lehet, hogy végleg -, bezárt a könyves blogom. Jó ideje éreztem már, hogy nem szívesen csinálom, inkább csak kötelességből tartottam fent, úgy voltam vele, hogy majd elmúlik ez a mélypont, addig csak kihúzom valahogy. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem fog elmúlni. Ez a korszaka az életemnek lezárult, ezt elég egyértelműen jelezte az, hogy belefásultam, tehernek éreztem a bejegyzések megírását, úgy éreztem, hogy mindegyik ugyanolyan. Olyan érzésem volt, hogy nem tudok megújulni. Azzal, hogy elengedtem ezt hobbit, amit 11 évig űztem, óriási tehet ment le a vállamról, ami szintén az egyértelmű jele volt annak, hogy be kellett fejeznem.

Persze a könyvszeretet meg az olvasás így is központi szerepet játszik az életemben, talán jobban is, mint eddig, csak teljesen másképpen. Újra visszataláltam ahhoz, hogy felhőtlenül tudjak végigolvasni egy könyvet, és ne azon kattogjak, mit is fogok írni róla majd. Közben észre sem vettem, hogy mennyire befolyásolta ez a tény az élményt, csak most, utólag érzékelem a különbséget.

Persze a blog megmarad, néha néha azért írok majd, mert ott jobban tudok követni dolgokat, de ez nagyon eseti és ritka lesz. Azon viszont gondolkozom, hogy ide többet írok majd. Tudom, tudom, sokszor megfogadtam már ezt, és örülök, ha kétszer idejutottam egy évben. De ki tudja, talán 2021 meghozza a kellő inspirációt hozzá. (Mondjuk ez a mai bejegyzés egy egészen jó kezdetnek mutatkozik). Ígéretet azt nem teszek, de nyitva hagyom a kiskaput, és ez elég.
Az évek alatt azt megtanultam magamról, hogy ha valami kötelező, annak van egy taszító ereje számomra. Ha valaki elvár tőlem valamit, az biztos, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csinálom, csakazértse! felkiáltással. Ezen a tulajdonságomon még nem tudtam változtatni, de nem is biztos, hogy akarok, A környezetemnek kell rájönnie, hogy nálam nem működik a direkt utasítás és parancs bizonyos helyzetekben, ellenben a kérés és a javaslat igen. (a főnököm se halna bele, ha néha kimondaná azt, hogy kérlek szépen, vagy légyszíves)  Ha meg valakinek nem tetszik, szabad másfelé is menni... Ez van. Szeretem, ha van választási lehetőségem, és én dönthetek.

Azt hiszem, nem hagytam ki semmit az évértékelésből. Ha mégis... hát így jártam.

BÚÉK! 

Hangulat: elmélkedős
Zene: Röyksopp - Here She Comes Again ( és milyen találó a cím is, pedig nem emiatt tettem be pont ezt a zenét)
Ital: zöld tea

Egy év...

Ma van egy éve, hogy elmentél. Nagyon sok minden történt azóta, nem is tudom, hogy hogyan vészeltük át. Egy azonban nem változott: a hiányod. Még ha nem is folyamatosan figyelek rá, akkor is rám tör általában a legváratlanabb pillanatokban. A temetőbe nem szoktam kimenni, ezt tudod, nem ettől függ, hogy az ember emlékszik - e vagy sem. Ebből a szempontból pontosan olyan vagyok, mint te. De az is lehet, hogy félek szembenézni az érzéseimmel.

Anélkül, hogy elcsépelt lennék, meg kell mondjam, baromira hiányzol. Itt a Húsvét, amikor csak neked engedtem, hogy meglocsolj, mert utáltam. De te meglocsolhattál, igaz csak azzal a parfümmel, amit én nyomtam a kezedbe, de elfogadtad, nem szívóztál.

Főztem (na jó főztük) ma az ebédet, és most már sokadszorra csináltuk a húslevest, ami csak nem akar teljesen olyan lenni, mint amikor Te csináltad. Valami hiányzik belőle, és megőrjít, hogy nem tudom mi az. Illetve sejtem, a lelked.... Viszont arra nagyon büszke voltam, hogy a paprikás krumplit sikerült a múlt héten tökéletesre csinálnom. Még jó, hogy anyu nem látta, hogy mennyi fűszert tettem bele. De hát attól lett igazán jó aromája.

Anyu is kezdi most már összeszedni magát. Ez a jelenlegi karantén helyzet olyan szempontból jól jött, hogy nincs egyedül, mert én is itthon vagyok, és így azért valamennyire elvagyunk. Mondjuk hajlamos túlhajtani magát, amiért mindig vitatkozom vele. Bizonyos dolgokból nem akar engedni. Olyan nagyon makacs tud lenni, hogy az valami borzalmas, de szerintem ezzel te is tisztában vagy. De már hozzászoktam. Néha én sem vagyok jobb, ezt is tudom. Nehéz nélküled, na. Te voltál a villámhárító, a megtestesült nyugalom és a vidámság egyben.

Remélem, hogy ott ahol most vagy, minden derűs és nyugodt. Mi meg itt az emlékekből táplálkozva igyekszünk túlélni életünk hátralévő napjait...