Az utóbbi időben sokat panaszkodtam a munkámra és nem sokat változott azóta sem a helyzet, de most nem erről szeretnék írni, hanem a jó oldaláról, azért, amiért érdemes bemenni a munkahelyre és szívvel - lélekkel csinálni azt, amit csinálunk.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó a kapcsolatom a csoportomba járó gyerekekkel. Imádom őket, és azt hiszem nagyképűség nélkül állíthatom, hogy ez kölcsönös. Sokszor hallottam mostanában azt, hogy nem feltétlenül jó ez, mert jobb, ha a gyerek és az óvónő között megvan az alá - és fölé rendelt viszony, azonban én ezzel nem értek egyet. Sokkal jobb eredményeket lehet elérni náluk, ha néha tudatosan lemegyünk az ő szintjükre, és szinte partnerekként tekintünk rájuk.
Egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat nagyon sokat számít a mindennapokban.
Arról már nem is beszélve, hogy olyan helyre bemenni, ahol örömükben szaladnak eléd, az felbecsülhetetlen!
A napokban esett meg egy nagyon aranyos kis szösszenet köztem és az egyik ovisom között.
Versenyen voltunk néhány gyerkőccel, ő is ott volt, de csak drukkolni. A szünetben felkéredzkedett az ölembe és behatóan vizsgálgatni kezdte az egyenpólót, ami rajtam volt, majd a következőt kérdezte:
- Miért van mindenki ilyen egyforma pólóban?
- Azért, hogy tudja mindenki, hogy a csapat melyik oviból jött, és hogy tudják melyik gyerek melyik oviba jár.
- De ők tudják, hogy én hová járok.
- Nem, akik nem ismernek téged, nem tudhatják.
- És neked miért kell ilyen póló?
- Szintén azért, hogy tudják melyik oviból jöttem.
- De hát az felesleges. Azt mindenki tudja, hogy te vagy az én óvónénim!
El nem tudjátok képzelni mennyit jelentenek az ilyen beszélgetések. Olyan pozitív töltetet tudnak adni, annyi energiát kapok belőlük, hogy arra szavak nincsenek. És ez az, amiért minden egyes nap érdemes elindulni dolgozni, mert tudom, hogy ilyen kedves kis lények várnak bent, és szó szerint bearanyozzák még a rosszabb napjaimat is, és ezek az emlékek megfizethetetlenek.
Néha azért eszembe jut, hogy én nézem más szemüvegen át a világot. Innen - onnan hallok dolgokat, amik mindig elbizonytalanítanak, hogy biztosan jól végzem - e a munkámat. Például azt, hogy az óvónénik nem veszik fel a gyerekeket, nem szabad hozzájuk túlságosan közel kerülni, meg szigorúnak kell lenni.
Aztán jönnek ezek a kis pillanatok, amik úgy érzem engem igazolnak. Miért kellene szigorúnak és némiképp távolságtartónak lennem, ha kedvességgel és következetességgel is képes vagyok elérni ugyanazt a célt?
Tudom, ezek örök kérdések és biztosan nem én leszek az, aki megválaszolja őket, csak néha elmerengek a dolgok miértjén.
Haladni kellene a korral ezen a területen is és megérteni azt, hogy a mai gyerekek nem olyanok, mint a 20 évvel ezelőttiek, más módszerekkel kell elérni náluk azt, amit szeretnénk, máshogy kell hozzájuk viszonyulni.
És már csak egy megjegyzésem lenne: akkor lenne minden még jobb, ha a szabályokat olyanok hoznák, akiknek valójában van némi közük az óvodai mindennapokhoz és nem csak elviekben. Ezzel be is fejeztem.
Ital: ananászlé
Hangulat: boldog és büszke
Zene: One Direction - History (nem tudom mi fogott meg ebben a számban, de imádom, pedig nem is igazán az én műfajom)
