Érdekes, hogy az ember sokszor miből tudja leszűrni, hogy mennyire megváltozott. Én magamból indulok ki, menet közben nem érzem, hogy változom, sőt meg vagyok győződve róla, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki x évvel ezelőtt voltam (ettől sokszor frusztrált is vagyok). Aztán hirtelen jön egy olyan szituáció, amiben már voltam, de nem úgy reagálok, mint korábban.
Ugorjunk vissza az általános iskolás évekbe, felső tagozatba. Akkor voltam életemben először plátóian szerelmes, de úgy igazán. A mai napig tisztán emlékszem jó pár közös pillanatra, érzésre, jóra és rosszra egyaránt. Nincs ezen mit szépíteni, az ember az elsőket nem felejti el. Naaaaagyon sokáig bele voltam esve a srácba, amivel ő tökéletesen tisztában volt, és ennek minden előnyét ki is használta, míg én kis naiv, hagytam, mert legalább addig is figyelt rám. Persze, részéről soha fel nem merült, hogy akár valami lehetne is köztünk, én a szürke kisegér voltam, nem is kimondottan csinos, nem is elég vagány, ő meg az osztály és a suli menő sráca. Olyan szinten bele voltam zuhanva annak idején, hogy az x éves osztálytalálkozón is előjöttek az érzések, pedig semmi kontaktunk nem volt a ballagást követően, és már jócskán felnőtt emberek voltunk, mire újra találkoztunk.
Ez is egy jel egyébként, mármint, hogy most már látom, hogy nem maga az ember iránt tápláltam érzéseket, hanem egy rég elmúlt képzet iránt. De ezt akkor még nem tudtam. Mindegy, szóval akkor is előjöttek az érzések, de stabil kapcsolata volt, én meg még mindig nem voltam az a kimondott csinos nő, akin megakad a pasik szeme, sőt, inkább átsuhantak rajtam.
Aztán mikor megtudtam, hogy barátnője van, - ami utólag nézve szintén tökre nem meglepő (mármint hogy volt párja) - teljesen összetörtem. Fogalmam sincs, hogy miért. Mint mondtam, nem voltunk kontakban sem előtte, sem utána, semmilyen formában. Nem voltam belé szerelmes, abból azért már kinőttem. De valahogy, talán azért mert ő volt az első, nehezen tudtam elengedni. Valamiért a háttérben borzasztóan ragaszkodtam hozzá, még ha nem is került elő minden nap ez a dolog, tudat alatt ott volt. Az osztálytali után szintén nem voltunk kontaktban, nem beszéltünk, és még véletlenül sem találkoztunk.
Aztán, a jelenbe ugorva, néhány hónappal ezelőtt szakított a barátnőjével, de hogy ez még ugyanaz a csajszi volt - e vagy már másik, azt nem tudom, mert mint mondtam, nem voltunk kontaktban. Az egyik közös ismerősünktől hallottam. (Zárójeles megjegyzés ahhoz, hogy nem tartottuk a kapcsolatot: utólag derült ki, hogy évekig kb. egy utcányira lakott tőlem. És SOHA nem találkoztunk. Amikor szakított ezzel a barátnőjével, akkor költözött el.)
De visszakanyarodva a témához, a szakítása nem rázott meg és fel se, hála a jó égnek. Néha eszembe jutott, de ennyi.
És ezzel elérkeztünk a sorsfordító pillanathoz. A napokban megláttam a közösségi médián az új barátnőjével. És SEMMIT nem éreztem. Rögtön az jutott eszembe, hogy basszus, végre megváltoztam. Lezártam ez a dolgot, bár nem tudom, miként, mert tudatosan nem tettem semmit. De talán az elmúlt évek tapasztalatai, eseményei, változásai és saját magam változása billentett valamit helyre az agyamban. Summa summárum baromira megkönnyebbültem. És sok év után már azt is képes voltam végiggondolni, hogy anno nagyon nem figyeltem a jelekre, az önérzetemet és a büszkeségemet kidobtam az ablakon és hagytam, hogy mindenki taposson rajtam egy kicsit. Nem is tudom, miből gondoltam, hogy akár valaha is volt nála egy fikarcnyi esélyem is. Hiszen végig csak játszadozott velem, mint macska az egérrel. Csak nem falt fel, hanem kiköpött és otthagyott megrágva.
Az tölt el a legnagyobb örömmel, hogy már csak mosolygok ezen. Igen, tudom, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy mind a mai napig nagyon nehezen nyílok meg másoknak, nagyon nehezen bízom meg az emberekben és borzalmasan gyanakvó lettem. De ez nem csak az ő számlájára írható, más pasiknak is köszönhető, de ő is hozzájárult, még akkor is, ha nem volt tudatában ennek (hogy is lehetett volna 13-14 évesen?). De nem neheztelek rá. Semlegessé vált, és ez borzasztóan jó érzés.
A másik, ami eszembe jutott a barátnője kapcsán, az a csajok egy bizonyos típusa. Nem karok ítélkezni, de ennek ellenére mégis ezt teszem, és előítéletes vagyok, pedig ezt nagyon utálom. De nem tudom megállni, hogy feltegyem a kérdést: miért az ilyen cicababás, mű hatású nők az "alapok" a pasiknál? Esküszöm az összes exemnek ilyen barátnője van, és ezzel nem igazán tudok mit kezdeni. Tudom, a külső nem minden, de mégis. Ilyenkor az összes alapkomplexusom a háromszorosára nő. Alap dolog, hogy nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, mert semmi értelme, de egyszerűen ez még nem megy. Az önbizalmamon és önértékelésemen még erőteljesen dolgoznom kell és az ilyen esetek nem igazán segítik az előrehaladásomat.
Tudom, hogy a személyiség is benne lehet és ezt nem lehet valakit csak a külső alapján megítélni, de nem lehet nem észrevenni ezt a sablon kinézetet. És ne tagadjuk, a pasik többsége, ha választási elé állítanák őket, az ilyen csajokat választanák.
Na, ezt jól összehoztam. Örülök, annak, hogy változtam és már nem omlok össze az ex-crushom láttán, hogy lezártam egy régóta húzódó dolgot, de most meg mehetek keresgélni az önbizalmam és az önértékelésem. Gyönyörű! Van, ami soha nem változik...
