Nem is tudom, milyen régen tervezem már megírni ezt a bejegyzést. Azonban addig, amíg nem volt biztos a helyzet, nem akartam nagy dobra verni, nehogy valami gond legyen.
Mikor is írtam az utolsó bejegyzést? Jesszus! Majdnem egy éve... Ennyit a jól eltervezett rendszerességről. Mentségemre legyen szólva, a pedagógus szakma mostanában nem a szabadidő bőségről szól, főleg nálunk nem. Olyan kevesen maradtunk (4 fő 3 csoportra), hogy szinte állandóan helyettesíteni kellett, meg folyamatosan cserélgetni a műszakokat (és a csoportokat is), ami miatt estére meg hétvégére szinte csak összeesni volt időm. Év vége felé pedig az egész csak fokozódott. Talán pont ez volt az az utolsó csepp a pohárban, ami miatt úgy döntöttem, hogy felmondok.
Igazándiból akkor realizálódott bennem, hogy mennyire nem érzem jól magam, mikor az egyik ovisom, akit egyébként is imádok, random odajött hozzám az udvaron egyik délelőtt, és megkérdezte tőlem hogy:
- Ági néni, te szeretsz itt dolgozni?
Talán pont én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nem tudtam neki őszintén igennel felelni. Annyit mondtam neki, hogy őket (a gyerekeket) nagyon szeretem, és itt be is zárult a dolog. Ezek után pedig elindult az a bizonyos lavina.
Nem hiszek a véletlenekben, biztos vagyok benne, hogy oka volt annak, hogy éppen akkor kaptam meg ezt a kérdést, aminek a nyomán elkezdtem átgondolni a helyzetemet. Aminek a nyomán rájöttem arra, hogy nem érzem jól magam ott, nem vagyok sem boldog, sem az igazi önmagam. Utáltam már egy jó ideje bejárni, nyűg volt szinte már minden feladat még azok is, amiket már rutinból csináltam. Utólag jöttem csak rá, hogy erőteljesen elkezdtem belefásulni, sőt talán egy kicsit kiégni is. És akkor még ott lebegett az a bizonyos portfólió és minősítés. Tisztában voltam vele, hogy abban az állapotban közel sem tudnám azt a szintet hozni egy ekkora megmérettetésen, mint amire képes vagyok. (arról nem is beszélve, hogy ellenzem ezt az egész rendszert, egyrészt mert valaki nem attól lesz jobb pedagógus, hogy ped II.-es kategóriába kerül, másrészt meg a belefektetett energia és idő baromira nincs összhangban az anyagi részével - de erről lehetne egy külön posztot is írni).
Ekkor kezdtem el állásokat nézegetni. Nyilván, óvodapedagógusként viszonylag korlátozottak voltak a lehetőségeim, de ha azt nézzük, hogy van 5 éves titkárnői tapasztalatom, meg 10+ mellékállásban eltöltött könyvkiadói gyakorlatom, azért mindjárt volt némi fény az alagút végén.
Először a kiadónál tapogatóztam, hátha.... és lám, sikerült. Lefixáltuk, és másnap már be is jelentettem az oviban, hogy felmondok. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy kisebb sokkot kaptak a többiek, a közvetlen kolléganőm (váltótársam) mindenképpen. És hogy én mit éreztem? Akkora megkönnyebbülést, amekkorára szava nincsenek. Úgy voltam vele, hogy később biztos jön majd a megbánás, meg a szomorúság, de most, így cirka 2 hónappal később, azt kell mondanom, hogy nem jött. A legnehezebb része az volt, amíg be nem jelentettem. Boldog vagyok és nyugodtabb, mint az utóbbi 5-6 évben voltam. 1,5 hónapja volt az utolsó napom, amikor ténylegesen dolgoztam. Aznap az egyik kolléganőm megkérdezte, hogy szomorú vagyok - e. Mondtam, hogy nem, mert tényleg nem voltam az. Gondoltam, majd ha már szabadságon leszek, és lesz időm gondolkodni, majd jönnek a negatív érzések. De nem jöttek.
A másik kolléganőm, szintén utolsó napomon megjegyezte, hogy hihetetlen, mennyire ki vagyok simulva, nyugodtnak tűnök, és egyben vagyok. És tényleg így is éreztem magam, és érzem azóta is. Ez volt az a jel, ami miatt biztosan tudom, hogy teljesen jól döntöttem, amikor a váltás mellett határoztam.
Jó, persze, azért az utolsó nap igencsak felkavaró volt érzelmileg, de hát csak az első munkahelyemet hagytam ott 16 év után. A gyerekek nagy része szerencsére elballagott, így könnyebb szívvel jöttem el, de azért, amikor elbúcsúztattak, csak elsírtam magam, ami abszolút nem jellemző rám. 16 év alatt egyszer sem sírtam, csak most, de amikor ránéztem a váltómra, aki egyébként egy nagyon kemény nő, és ő ott állt előttem sírva, na, ott végem volt.
Sosem tartottam magam nélkülözhetetlennek, tettem a dolgom, ami mások szerint hol elég volt, hol nem, nekem viszont pont jó. De az a visszaigazolás, amit ilyen formában kaptam, borzasztóan jól esett. Tényleg szerettek (legalábbis egy részük, de a búcsú során, az is kiderült, hogy ki igazán), és ezt jó tudni. Munka közben nem nagyon van idő lelkizni, meg egyikünk sem olyan típus, így sokszor nem tudtam valójában mit is gondoltak rólam (a kavarásokról, meg a sunyiban kibeszélésről már nem is beszélve). Mondjuk most sem tudom, csak a váltóm véleményét, de ez nekem elég, mert ő sosem rejtette véka alá, hagy mit gondol rólam, mindig őszinte és egyenes volt velem, és ezt értékelem. Kicsit néha talán nyers volt, de jóindulatú nő, akivel jó csapatot alkottunk 8 évig. Mindketten elég makacsok vagyunk, nem két hét volt, mire összecsiszolódtunk, de megvolt az egymás iránti tisztelet, segítőkészség és elfogadás. Bizonyos dolgokban teljesen ellentétei vagyunk egymásnak, de pont ezért működött jól a párosunk, és ezt a szülők is látták. A végére pedig baráti viszony alakult ki.
Neki nagyon nehéz lesz állandó pár nélkül. A többieknek is, mert megsokszorozódnak a terheik, de mindenki életében eljön az a pillanat, amikor főként a maga érdekeit kell nézni. Nálam ez csak mostanában jött el. Sokáig mindennek és mindenkinek hajlamos voltam alárendelni magam, így pont itt volt az ideje, igaz, nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatos volt a változás.
Az utóbbi három évem igen sok leckét adott, nem csak a munkahelyen, hanem a magánéletemben is, más perspektívába helyezte a dolgokat. Apu és a mama elvesztése, az évekig tartó pereskedés a rokonokkal sokat változtatott a dolgokhoz való hozzáállásomon, szépen lassan rájöttem, hogy ha mindig mások érdekeit nézem, az nekik jó, de nekem nem sok előnyöm származik belőle. Kicsit későn, de megtanultam "nem"-et mondani, ami néhány emberből csalódást, haragot stb. váltott ki, de ebbe a saját érdekemben muszáj volt beleállni. És lám, nem dőlt össze a világ, sőt. Úgy érzem, hogy jó úton haladok. Minden tökéletes? Közel sem. De megtanultam értékelni azt, ami van. Amin lehet és tudok változtatni, azzal próbálkozom, amin meg nem tudok, azt igyekszem elfogadni úgy ahogy van, és alkalmazkodni hozzá. Hosszú távon ez jó stratégiának tűnik.
