Ma van egy éve, hogy elmentél. Nagyon sok minden történt azóta, nem is tudom, hogy hogyan vészeltük át. Egy azonban nem változott: a hiányod. Még ha nem is folyamatosan figyelek rá, akkor is rám tör általában a legváratlanabb pillanatokban. A temetőbe nem szoktam kimenni, ezt tudod, nem ettől függ, hogy az ember emlékszik - e vagy sem. Ebből a szempontból pontosan olyan vagyok, mint te. De az is lehet, hogy félek szembenézni az érzéseimmel.
Anélkül, hogy elcsépelt lennék, meg kell mondjam, baromira hiányzol. Itt a Húsvét, amikor csak neked engedtem, hogy meglocsolj, mert utáltam. De te meglocsolhattál, igaz csak azzal a parfümmel, amit én nyomtam a kezedbe, de elfogadtad, nem szívóztál.
Főztem (na jó főztük) ma az ebédet, és most már sokadszorra csináltuk a húslevest, ami csak nem akar teljesen olyan lenni, mint amikor Te csináltad. Valami hiányzik belőle, és megőrjít, hogy nem tudom mi az. Illetve sejtem, a lelked.... Viszont arra nagyon büszke voltam, hogy a paprikás krumplit sikerült a múlt héten tökéletesre csinálnom. Még jó, hogy anyu nem látta, hogy mennyi fűszert tettem bele. De hát attól lett igazán jó aromája.
Anyu is kezdi most már összeszedni magát. Ez a jelenlegi karantén helyzet olyan szempontból jól jött, hogy nincs egyedül, mert én is itthon vagyok, és így azért valamennyire elvagyunk. Mondjuk hajlamos túlhajtani magát, amiért mindig vitatkozom vele. Bizonyos dolgokból nem akar engedni. Olyan nagyon makacs tud lenni, hogy az valami borzalmas, de szerintem ezzel te is tisztában vagy. De már hozzászoktam. Néha én sem vagyok jobb, ezt is tudom. Nehéz nélküled, na. Te voltál a villámhárító, a megtestesült nyugalom és a vidámság egyben.
Remélem, hogy ott ahol most vagy, minden derűs és nyugodt. Mi meg itt az emlékekből táplálkozva igyekszünk túlélni életünk hátralévő napjait...
