Akartam a búcsúzás lélektanáról valami hivatalos cikket keresni, de mikor beírtam a keresőbe, kiadott nekem mindenféle cikkeket a halálról meg a gyászról, úgyhogy hagytam a fenébe.
Én most nem ilyen búcsúzásról beszélek, hanem mikor valakitől elköszönünk időlegesen. Végleg, de mégsem.Például egy kolléganőtől, aki kilép a munkahelyéről és máshol kezd dolgozni.
Elköszönünk tőle, de tudjuk, hogy látjuk még egymást és ez egyáltalán nem végleges, hiszen jön még vissza majd látogatni, benéz majd hozzánk, ha ideje engedi. Kicsit talál elhitetjük magunkkal, hogy semmi sem változik. Pedig változik. Nagyon is sok minden. Próbáljuk viccesre venni a figurát, de eljön az a pillanat, mikor nála is elszakad a cérna és nálunk is, mert nem lehet könnyek nélkül búcsúzni valakitől, aki éveken át veled együtt dolgozik nap 8 órában, és jóban vagytok.
Nehéz ez. Nem akarja az ember, hogy elmenjen, még akkor sem, ha tudjuk, vagy legalábbis reméljük, hogy jobb lesz ott neki, hisz ezért akart váltani. De valószínűleg az is közre játszik, hogy megfordul bennünk, itt maradókban, hogy mi lesz most velünk. Mert bizony nem csak ő néz most változások elé, hanem mi is.
Hiányozni fognak a reggeli kupaktanácsok, ötletbörzék, és nekem mint pályakezdőnek a tanácsok az útmutatás, ami felbecsülhetetlen értékű volt. Igen, mondhatni a mentoromtól köszöntem el, még akkor is ha hivatalosan nem ő töltötte be ezt a posztot.
Hiányozni fog a pezsgés és a nyüzsi amit ő hozott a közösségben. És kimondva, kimondatlanul mindannyiukba benne van a félsz, hogy vajon milyen lesz az ú kolléganő, aki a helyére jön.
Egyelőre még mindent sötéten látunk. Hiába éltünk már át pár kolléganő cserét, mégis mindig rossz. Aztán valahogy mégis mindig kialakult, és jó lett. Csak most nagyon rossz érzés, mert még friss a dolog. Én meg amúgy is nehezen viselem a változásokat. Szeretem az állandó dolgokat, bár egy idő után beleunok, és akkor én magam kezdeményezek valamit. Bár az is igaz , hogy arra is baromi nehezen veszem rá magam, annak ellenére, hogy magam is szükségét érzem.
Azért is furcsa a helyzet most, mert nem csak egy kollégacsere történt, hanem ezáltal én is új helyre kerültem ( bár hangsúlyozom, hogy én kértem ezt). Új csoport, új társ, új gyerekek. Talán mondhatni természetes, hogy egy picit izgulok. Na jó, nem picit. Átvenni más munkáját nehéz, főleg úgy, hogy jóval több "teher" és felelősség lesz rajtam , mint eddig.
Most fogok tudni igazán kibontakozni, és mindent úgy csinálni, ahogy én szeretném. Ilyen szempontból nagyon - nagyon fontos év lesz ez a következő. Remélem, hogy helyt fogok tudni állni, úgy , ahogy terveztem.
Jajj, valószínűleg halálra untátok magatokat a bejegyzésen, de muszáj volt kiírnom magamból, így talán könnyebben megemésztem mindazt, ami jelenleg körülöttem zajlik.
Hangulat: szomorkás
Ital: Epres jégvíz
Zene: Natalia Kills : Wonderland
