Eredetileg az lett volna a bejegyzés címe, hogy 2 hónap 1 posztban, de aztán történt ma valami illetve tegnap, de a mai napomra is kihatott és még egy darabig ki is fog, bár határozottan állítom, hgy nem szeretném, ha kihatna.
Nem garantálom, hogy mindent világosan részletekbe menően el fogok mesélni, csak egyszerűen ki akarom adni magamból a dühömet meg a keserűségemet.
Iszonyat rossz érzés az mikor az embert úgy istenigazából lenézik, holott semmi okuk rá. De mégis van ilyen. Nem szól hozzám, nem hajlandó beszélni velem, nem vagyok méltó rá vagy nem is tudom mit gondoljak. Az igazi okát nem akarja senkinek elmondani, legyen elég annyi, hogy mert nem akar velem beszélni. Holott elvileg velem van a baja. Most akkor mi van? Felnőtt emberek vagyunk kérem szépen.
Ja, de azért tájékoztassam őt. Aha. Mert ez a módja a kulturált kommunikációnak. Az egyik mindent a másik meg semmit. De én vagyok a szemét dög, én vagyok a mumus. És nyelnem kell, nem szólhatok vissza, mert vannak mások is, akikre tekintettel kell lennem, akik nagyobb bajba kerülnek, mint én, ha kinyitom a számat, hogy megvédjem magam (megjegyzem mindenki szerint jogosan). Kérdem én. Így kell ennek lennie? Vagy vannak akik mindent megtehetnek? Mennyit kell nekem tűrni? Akarom én ezt egyáltalán? Megéri?
Azon gondolkoztam, hogy ez az első nagyon konfliktus. Ha ezen ennyire fennakadok, akkor mi lesz később?
Jobban fogom bírni? Vagy még rosszabbul?
Azt mondják ne vegyem magamra. De a rohadt életbe, akkor is rosszul esett. Pedig szeretem a munkámat, és ez csak a kellemetlen velejárója. Az ember nem ezzel szeretne foglalkozni ezen a pályán és nem is ezzel kellene, csak azért mert valaki pénzes és azt hiszi, hogy mindent megtehet. Könnyebb a másikat hibáztatni azért a problémáért, aminek lehet, hogy pont ő az okozója a viselkedésével.
És persze kuss a nevünk, mert nehogy kiderüljön. Azért mindennek van egy határa, az emberi méltóságnak is....
Ital: Csipkebogyó tea
Kedv: elkeseredett
Zene: Jason Walker - Down
