Vegyeske

Tudom, találhattam volna ennél kreatívabb címet is a bejegyzésnek, de tényleg vegyes lesz, mert jó néhány dologról szó esik majd benne.

https://www.europamadarai.hu/orvos-galamb/

Először is, a nyári szünet után a múlt héten újra  kezdtem dolgozni. Siralmas, hogy minden porcikám  tiltakozott ellene. Egyszerűen nem volt energiám  felvenni a bájos arcomat, illetve nagyon nagy  erőfeszítésembe került. Ilyenkor mindig  elgondolkodom, hogy jó helyen vagyok - e... Azért  nem gondolom, hogy normális az, hogy valaki  ennyire nem akar dolgozni menni. Ne értsetek félre,  nem a munkával van bajom, nem vagyok lusta, csak  egyszerűen a környezettel, a kollégákkal és a  szakmán belül végbemenő változásokkal nem  vagyok  kibékülve. Ezzel szemben dolgozik bennem  az a fránya hivatástudat (ami a vezetőség szerint nem  igazán van meg abban, aki a váltás mellett dönt), imádom a csoportomat, a gyerekeket, és a közvetlen kolléganőmre sem lehet egy szavam sem, mert ő tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok, támogatja minden hülyeségemet, legyen szó munkáról vagy magánéletről. De úgy érzem, hogy ez már kevés ahhoz, hogy a pályán tartson. 

Meglátjuk. Most még nem igazán tudom, mi legyen, merre vezet az utam. Évek óta érlelődik bennem ez a dolog, de eddig mindig volt, ami visszahúzott. Azonban a karanténok alatt egyre jobban kikristályosodott bennem, hogy vannak azok a helyzetek, mikor nem mások érdekeit kell nézni, hanem a sajátomat. Azt, hogy nekem jó - e. Az meg, hogy jelenleg jó- e nekem, nem annyira egyértelmű.

Viszont, hogy kevésbé depresszív témára evezzek, a karanténok nem csak az elmélkedésre voltak jók, hanem az életmódváltásra is. Az első karantén alatt rászoktam a mindennapi mozgásra, amit egyre inkább élveztem. Mostanra már megtaláltam a nekem leginkább megfelelő formátumokat is, amiket kínlódás nélkül, jókedvűen, örömmel tudok teljesíteni. Emellé júliusban letettem a voksom a kalória- deficit nevű "életmód" mellett is, ami azt eredményezte, hogy 2,5 kilót dobtam le magamról. Látom magamon a kisebb változásokat, mások is megjegyezték, de a legnagyobb öröm ma ért, amikor elmentem vásárolni. Bőrkabátot szerettem volna mindenképpen venni magamnak, mert a régi tönkrement, és nálam a bőrkabát kötelező darab. A C&A-ban találtam is magamnak egy tökéleteset, és legnagyobb meglepetésemre egy számmal kisebb kellett, mint az eddigi, amit szintén ott vettem. Ha már ott voltam, vettem magamnak egy farmert is, mert a régiek már agyonhasználtak. Láss csodát, abból is elég volt az eddig megszokottnál eggyel kisebb méret. Konkrétan madarat lehetett velem fogatni. Sírni tudtam volna az örömtől. Csodálatos érzés volt, hogy látom az eredményét a befektetett energiának. Imádom.

Most még ahhoz gyűjtöm az energiát, hogy le merjek menni egy edzőterembe. Szeretném elkezdeni a súlyzós edzéseket, hogy ne csak fogyjak, hanem erősödjek is, meg a kalória deficit mellé erősen ajánlott is. Tudom, egy átlag embernek ez nem jelent gondot, de nekem, mint erősen introvertált személynek ez maga a horror, a túlgondolásról meg a gátlásosságomról/önbizalomhiányomról már nem is beszélve. Szóval erre még fel kell készítenem magam. Vagy egyszer egy hirtelen impulzustól vezérelve fogok nekiindulni. Ha ez megtörténik, mindenképpen jelzem majd.

A harmadik dolog a napokban esett meg velem, és eléggé szíven ütött. Nem tudom, ki mennyire hisz a lélekvándorlásban és a véletlenekben illetve pont, hogy a nem véletlenekben. Én eléggé, ebből eddig sem csináltam titkot. Mondjuk ez a lélekvándorlás új dolog, de a véletlen vs. nem véletlen az már nem annyira, talán már itt a blogon is írtam róla korábban.

Szóval, kicsit több, mint két éve, mikor aput elveszítettük, rá 2 napra egy galamb kezdett randalírozni a háztetőnkön. Borzalmas zajt csapott nap, mint nap. Addig soha nem láttunk örvös galambot a közelünkben, az volt az első eset. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de azonnal az villant be, hogy mi van, ha apu lelke így maradt itt velünk? Akkor valahogy borzalmasan nagy megnyugvást adott az a tudat. Hozzáteszem a galamb azóta is itt tanyázik a közelünkben, szinte minden nap látom a házunk előtti villanyoszlopon, ami szemben van a szobám ablakával. Ráadásul a munkahelyemen is szoktam látni, néha csak az utcában, néha pedig konkrétan az udvaron lévő fán üldögél, amikor kint vagyunk az udvaron, és nem fél. A kolléganőmnek meséltem el ezt, és ugyanez volt az első reakciója, pedig ő aztán nagyon nem hisz az ilyenekben. A történet itt még nem ér véget, ugyanis TikTokon belefutottam egy ilyen tarot kártyás jóslás jellegű videóba. Sokkal találkoztam már, de valahogy egyiknél sem ragadtam le, ha le is ragadtam, nem igazán nyújtott semmit, meg hát alapból TikTok videókról beszélünk..... De ennél az egynél azt éreztem, hogy egye penész, megnézem. A címe valami olyasmi volt, hogy valaki, aki itt hagyott, üzenni szeretne neked. Nem is tarot volt, inkább ilyen angyalkártya szerű vagy nem is tudom. Az elején még nem is nagyon filóztam, mert olyan dolgokat mondott, amik általánosak, bárkinél betalálhatnak, aki vesztett már el egy szerettét. De mikor az utolsó kártyát felhúzta, egy pillanatra megállt bennem az ütő, ugyanis az állt benne, hogy "madár alakban maradtam a közeledben" . Ezen a ponton úgy elkezdtem zokogni, hogy alig bírtam abbahagyni. Annyira nagyon mélyen érintett az az egy mondat, hogy az elmondani nem tudom. Még most is bekönnyeztem tőle. Az előzmények ismeretében szinte hihetetlen volt a kapcsolódás. Félelmetes, de egyben örömteli érzés is volt. Azóta is sokszor kattogok ezen. Tudom, hogy van, aki legyinteni fog rá, hogy hülyeség. Lehet, hogy az. De túl sok a véletlen ahhoz, hogy ne legyen igaz.

Persze ettől függetlenül mindenki azt gondol, amit akar, csak muszáj volt kiírnom ezt magamból. Nem akarok senkit rábeszélni semmire, ez csak az én kis saját sztorim. És ígérem, nem kattantam meg!

Na jó, azt hiszem, ez elég lesz mára, mert lassan az a pár olvasóm is elmenekül, aki van.

Hangulat: nyugodt
Ital: banánturmix
Zene: Sia: Courage to Change

A korona sztori

Forrás: pinterest.com

Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja, hogy március elején karanténba kerültem kontaktszemélyként. Akkor arról  írtam, hogy milyen nehezen viselem a bezártságot. Pedig, ha tudtam volna, hogy az még csak a kezdet....

De kezdjük az elejéről. 

Szóval az egyik kolléganőm közvetlen hozzátartozói közül valaki beteg lett. Olyasvalaki, akivel egy háztartásban él, tehát szoros kontaktok. A tünetek alapján még laikusok számára is egyértelműen megállapíthatóan koronás volt, de a teszt egy kicsi csúszott. Ahelyett, hogy a kolléganőm otthon maradt volna, legalább addig, amíg az illetőnek megvan a teszteredménye, simán bejött még 3-4 napot dolgozni, és persze a szájmaszkot nem hordta. Többen mondtuk neki, hogy menjen haza, mi mindent megoldunk. Nem, dehogy...

Két nap múlva elment tesztre, és persze ő is pozitív lett, így zártuk a melóhelyet, és karanténba vonultunk. Ezen a ponton írtam az előző posztomat, ekkor még minden rendben volt, a kezdődő klausztrofóbiát leszámítva.
Három nap múlva elkezdett rázni a hideg, de lázam nem volt, csak a közérzetem volt nagyon ramaty, de azt meg betudtam a bezártságnak. Az éppen eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra, így gondoltam, hogy a kettő összefügg. Hát nem.
Utána következő napon, a karantén 4. napján belázasodtam, és ott már biztos voltam benne, hogy korona. Anyukám cuki volt, ő még nyugtatgatott, hogy ez bármi lehet, de vannak azok a helyzetek, mikor van egy megérzésed. Na, ez a megérzés megvolt, és elég egyértelműen jelezte, hogy ez bizony covid.

De mivel hétvége volt, így nem sokat tudtam tenni. Hétfőn próbáltam hívni az orvost a rendelési időben végig, de sikertelenül. Tudom, hogy már oltották akkor a delikvenseket (hozzáteszem, nekem is 3 nap múlva lett volna időpontom oltásra, mi ez, ha nem szívás?), ami sok idejüket leköti,  tisztában vagyok azzal is, hogy nem könnyű nekik ez a helyzet, és az utolsó energiájukkal is igyekeznek fenntartani az egészségügyet. De amikor baj van, és nem tudod elérni, az gáz. Mindegy. Berágtam, és megcsináltattam maszekban egy kisebb vagyonért a PCR tesztet, ami persze pozitív lett. Ismételten megpróbáltam elérni az orvost, immár a pozitív teszteredménnyel a kezemben. Ekkor már 6. napja voltam lázas, más tünetem nem volt, illetve izzadtam, mint a ló. (Állítom a bevitt folyadék 90%-a így távozott belőlem. Napi 2x öltöztem át, és sűrűn kellett ágyneműt is cserélnem.) Az asszisztensig jutottam, ő dokumentálta a tesztet, - és mintha nem lettem volna vele tisztában - közölte, hogy 10 nap karantén. A dokival ismételten nem sikerült beszélnem.

Jött a hétvége. A lázam kitartott, és már ettől baromi nyomott és gyenge voltam, pedig a neheze még hátra volt. Szombaton elkezdtem köhécselni, ami hétfőre (éljen márc. 15) olyan szintű köhögésbe ment át, hogy nem tudtam megszólalni. Minden izmom, minden porcikám, de tényleg, még a kislábujjam is görcsben volt a köhögési rohamok közben. Amint megszólaltam, jött is egy köhögési roham, úgyhogy keddre eljutottam arra a szintre, hogy csak kézjelekkel tudtam kommunikálni, mert tudtam, hogy ha megszólalok, ott döglök meg helyben. Itt már megfordult a fejemben a gondolat, hogy lehet, hogy ebből kórházi látogatás lesz, de igyekeztem ezt a negatív gondolatot elhessegetni. Azért biztos, ami biztos, jegyzetbe felírtam, hogy telefontöltőt és kindle-t mindenképpen vigyek, ha arra kerül a sor. Hát igen, a prioritások...

Az egész család a telefonon ült, hogy valahogy kontaktba lépjenek a dokival, tekintve, hogy én finoman szólva sem voltam beszélőképes. Valahogy nagy nehezen sikerült elérni, kaptam két fajta gyógyszert. Azt mondta a doki, hogy ha azt beszedem, nem lesz gond. Mondjuk az megint más kérdés, hogy mennyi nyilatkozatot kellett aláírni hozzá, hogy kiírja nekem (nem ők találták ezt ki, ezzel teljesen tisztában vagyok). Kb. csak a leendő elsőszülött gyerekemet nem írtam a nevükre, de tényleg. Mondjuk abban az állapotban még azt is megtettem volna, csak jöjjek ki ebből a vírusból.
És láss csodát, aznap volt az utolsó lázas napom (ez volt a 10.), két nap múlva pedig újra tudtam beszélni anélkül, hogy megfulladtam volna. Egyszerűen csodás érzés volt! Ne idegenkedjetek az új fajta gyógyszerektől. Csodákra képesek.

Érdekes egyébként, hogy akkor nem éreztem annyira gáznak a helyzetet, valószínűleg mert a láz miatt le voltam tompulva, de utólag visszagondolva az egész nagyon borzalmas volt. Szó szerint cserbenhagyott a testem, és nem úgy reagált sok mindenre, ahogy szokott. Ezt az állapotot még az ellenségeimnek sem kívánom, de tényleg.

A betegség 14. napján fogyott el a gyógyszerem, akkor már viszonylag jól voltam, de messze nem teljesen. Ekkor telt le a karanténom is, de hogyha nekem másnap el kellett volna mennem dolgozni, akkor ott pusztultam volna meg, az biztos. Még két hét kellett, mire nagyjából újra visszanyertem az erőmet, nem köhögtem mire felértem a házban a lépcsőn (meredek és magas), meg nem ültem le minden második másodpercben. Szerencsére az ízlésem meg a szaglásom csak nagyon rövid időre, talán két napra ment el, és gond nélkül visszajött. Az étvágyam az erőteljesen mérsékelt volt, a végére 3-4 kilóval voltam kevesebb. Ez mondjuk a nem evésből és a mértéktelen izzadásból tevődhetett össze, de ez legyen a legnagyobb gondom.
Még nagyon ritkán most is érzem, hogy nem megy úgy minden, mint korábban, de ez csak kondíció, erőnlét és állóképesség kérdése, az meg fejleszthető. Már visszaálltam az edzésekre is, persze ezt is óvatosan és fokozatosan, mert hirtelen nem szabad.

Aztán csináltattam a karantén lejárta után 1 héttel még egy PCR-t, ami még mindig pozitívat mutatott, de utánaolvastam, meg beszéltem egy orvossal, aki megnyugtatott, hogy már nem fertőzök, hiába vagyok pozitív, csak a PCR nagyon érzékeny, és a legapróbb vírusrészecskét is kimutatja, amíg kicsit is aktív.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy se határozatot, se piros plakátot nem kaptam a karantén miatt mind a mai napig. Nem mintha hiányzott volna, tekintve, hogy a mosdóig is alig bírtam kimenni, nem hogy házon, ne adj' isten kerten kívülre. A másik az, hogy az oltások kezdeténél azt mondogatták, hogy akit beoltanak, az megkapja az oltási igazolványát, amit kipostáznak. Tiszta sor. Azt is mondták, hogy az is kap védettségi igazolást, aki már átesett a betegségen, csak ez 4 hónapig lesz érvényes.
Ma utánanéztem, hogy mi is ezzel a helyzet, ha már a határozatok kiadása ilyen flottul és akadálymentesen történik. (Tudom, ne legyek gonosz, biztos csak adattorlódás van...). Meg is találtam a kormányhivatalok honlapján, hogy lehet igényelni kemény 3000 Ft-ért. Javítsatok ki, de nem arról volt szó, hogy ingyen megkapják azok, akik átestek a betegségen?
Nem mintha kéne, mert nem tervezek külföldi utazást, még lehet, hogy belföldit sem, elvagyok itthon a kertben a hintaágyban, itt legalább nem kell idegeneket kerülgetnem. De maga az elv, emberek! Hát én tehetek arról, hogy beteg lettem? És akkor még fizessek is az igazolványért? 

Aztán itt van még az oltás. Én viszonylag korán regisztráltam, mert anyukám veszélyeztetett korosztály meg minden, és én is olyan munkakörben dolgozom, ahol bizony ki vagyok téve a betegségeknek bőségesen. Szerencsétlenségemre pár nappal az első oltás előtt lettem beteg. Már megvolt az időpontom, értitek??? Ekkora pechet!
Így én most kiestem három hónapra, majd csak július elején kaphatok oltást. Ennek ellenére hetente kapok sms-ben behívót oltásra. Kérdem én naivan, ha hivatalból rögzítve vannak a koronavírusos betegek, nem lehetne összevetni azt az adatbázist az oltással? Csak mert akkor nem kéne kiküldeni ennyi felesleges sms-t. Ezt mondtam délután a családnak, hogy annyira jó lesz, ha júliusig hetente kapok majd egy - egy behívót. Mire eljutok az oltásig már kívülről fogom fújni a szövegét, az biztos.

Tudom én, hogy nem volt még ilyen meg minden, de enyhe szervezetlenséget érzékelek ezen a téren. Mondjuk, azt is meg kell említenem, hogy eddig az ismerősi körből mindenki pozitívan nyilatkozott magának az oltásnak a menetéről, akár oltóponton volt, akár a háziorvosnál. Bár gyanítom, hogy ez az egészségügyi dolgozók megfeszített munkájának az érdeme és nem "fentieké", akik az észt osztják.

Innen is köszönet és hála az egészségügyi dolgozóknak! 💙💚💛💜💓

Nem akartam tanulságot levonni az eset kapcsán, azt majd mindenki levonja magának, ha akarja, csak leírtam a saját tapasztalataimat a betegséggel, és a járulékos dolgokkal kapcsolatosan. Nem mindenkinél így zajlanak a dolgok.
De most ezek foglalkoztatnak és mindenképpen ki akartam írni magamból. Mindenki vigyázzon magára, és viseljétek azt a nyamvadt maszkot!

Hangulat: hálás
Zene: James Arthur - Medicine (még mindig imádom a pasit)
Ital: szénsavmentes ásványvíz

A karantén lélektana vagy valami olyasmi

Megesett az az eset, hogy kontaktszemélyként karanténba kerültem.

Ha jól emlékszem, említettem korábban itt a blogon, hogy a tavalyi karantént egészen jól bírtam, kihasználtam maximálisan.

Így azt gondoltam, hogy a mostani sem lesz különösebben megterhelő. Aha. Persze. Én meg az elképzeléseim. Konkrétan ez az első napom, de már most nem bírom. Pedig én szeretek egyhelyben lenni, nem vagyok az a mászkálós típus, de ez már nekem is sok.

Azért azt be kell látni, hogy vannak különbségek a tavalyi kijárási tilalom és a karantén között (nem is kicsik). Például az, hogy ott el tudtam menni boltba, ha kellett valami. Most viszont konkrétan a szobámat sem nagyon hagyhatom el, mert ugyan jól vagyok, de biztos, ami biztos alapon nem akarom veszélyeztetni a többieket a lakásban. Ha ki is megyek a szobából, akkor csak maszkban és előtte - utána fertőtlenítek. Lehet, hogy egy kicsit túlparázom, de én még mindig azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. 

Azt azonban megállapítottam, hogy nagyon fura az emberi agy. Alapesetben lehet, hogy simán ellennék egész nap a szobában, de most, hogy MUSZÁJ lenne bent maradni, minden porcikám kifelé kívánkozik. Nyilván a kertbe akkor is ki fogok menni ha végre kisüt a nap. Csak tartanánk már ott. Szóval ez így nagyon fura érzés. Olyan, mintha a muszáj szó hatására átkapcsolt volna az agyam tiltakozásba. Borzalmas. Komolyan nem ismerek magamra. Remélem, csak kell egy pár nap, amíg összerakom agyban, hogy ez kb. ugyanaz, mint a tavalyi, arról nem is beszélve, hogy csak 10 nap. Rosszabb esetében, mire megszokom, addigra mehetek vissza dolgozni. ( közben bejelentették, hogy bezár az ország, úgyhogy kicsit több, mint 10 nap, de mondjuk a 10 nap után legalább közértbe, meg gyógyszertárba mehetek - hogy minek, azt nem tudom)

Egyelőre még próbálok némi rutint összerakni magamnak, hogy legyen egy rendszer, amivel talán megkönnyítem a napokat. Itthon nincs olyan sok dolog, ami kizökkent. Talán.

Ha nem kattanok meg, akkor majd még jelentkezem...

Hangulat: zaklatott
Ital: tea
Zene: RINI - Aphrodite

Az az édes, vidéki élet

Lassan másfél hete itthon vagyok betegállományban, mert sikerült összeszednem egy masszív arcüreg gyulladást, ami nem akart normálisan kijönni rajtam. De mindegy is, nem ez a lényeg.

A betegségem alatt nem volt kedvem olvasni, olyan semmilyen volt a hangulatom, úgyhogy mentsvárként maradtak a sorozatok. Imádom a sorozatokat. Többet nézek egyszerre, így sosem maradok néznivaló nélkül. Korábban hétről hétre néztem az új részeket, alig vártam, hogy felkerüljenek az újabb epizódok a különböző platformokra, de aztán rászoktam a maratonozás szépségére. Igen, tudom, a világ mindig rohan, az emberek meg mindent azonnal akarnak, és én is beleestem abba a hibába, hogy azonnal akarom a következő részt,  képtelen vagyok várni. Én sem vagyok hibátlan... Igazából mindkettőnek megvan az előnye meg a hátránya, amiről egy külön posztot is lehetne írni, de most nem arra szeretném kihegyezni ezt a mai bejegyzést, hogy egyben jobb vagy hetenként.

Valami olyan sorozatot kerestem, amiből sok rész ment már le, hogy elég legyen a betegállomány idejére. Van jópár ilyen megkezdett sorim, de valahogy egyikhez sem volt kedvem. Viszont nagyon régóta szemeztem a Heartland című sorozattal (jelenleg elérhető a netflixen). Köztudott, hogy szeretem az ilyen családi - állatos sztorikat, ilyen kis laza családi drámákat, és ennél jobban nem is választhattam volna. Tegnap már az 5. évadot kezdtem, ami sokat elmond. Persze, vannak jobb meg gyengébb részek, de összességében egy nagyon bájos sorozat. Imádom benne a lovakat, imádom Amy-t és Ty-t együtt, szerintem a sorozat alappillérei, anélkül, hogy a kapcsolatuk elnyomná az egyéb eseményeket.

De ami a legjobban megfogott, az a helyszín atmoszférája. A farm, a kis tó, és szántóföldek, ameddig a szem ellát. Napok óta azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egyszer elutazni egy hasonló helyre és megélni azt életérzést. Jó, nyilván ezt egy vagy két hét alatt nem lehetne teljesen megvalósítani, ahhoz több időt kellene eltölteni abban a környezetben, de egy szeletkét csak kapnék belőle. És hogy mire gondolok az ilyen életérzés alatt? Megpróbálom elmagyarázni vagy legalábbis körülhatárolni, mert ez inkább egy érzés, és nem kézzelfogható dolog.

Sosem voltam az az ember, aki imádja a nyüzsgést, az égig érő épületeket, amiktől nem látom az eget. Iskolába a belvárosba jártam, és bár akkor nem volt vele bajom, mostanra rájöttem, hogy mekkora mázlim van, hogy kertvárosi  környezetben lakom és ott is dolgozom. Megbolondulnék, ha minden nap a belvárosi levegőt kéne szívnom. Kezdem azt hinni, hogy egy vérbeli vidéki lány veszett el bennem, és már csak egy lépésre vagyok attól, hogy haszonállatokat kezdjek tartani. (nyulak kizárva, mert bármennyire imádom is őket, allergiás vagyok rájuk, ezért sincs évek óta nyuszink, pedig sokat tartottunk, amikor kicsit voltam). Kiskoromban a nagyszüleimnél voltak csirkék, nyulak, macskák. Amikor új kiscsirkék kerültek hozzájuk, és látogatóba mentünk, az volt az első dolgom, hogy fogtam a saját kis sámlimat, amit még a nagypapám készített nekem, beültem a csirkeól közepébe, és elkezdtem kapcsolatot ápolni az új kis jövevényekkel. Természetesen mindig lettek kedvencek, általában a kopasz nyakúak, mert azok olyan igazi kis egyéniségek voltak (sokszor a temperamentumuk is nagyon egyedi volt...), és kicsit kilógtak a sorból, mint én. Talán emiatt nem áll tőlem annyira távol a vidéki élet gondolata.

De az ami abban a sorozatban megfogott, egész más. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy film, és nagy valószínűség szerint Kanadában sem így élnek az emberek, de ki tudja? Amíg az ember nem tapasztalja meg személyesen, sosem tudhatja. Szóval, ami leginkább megragadott az a gondtalanság. Félre ne értsetek, vannak ott is problémák bőven, de mégsem rohannak, nem pánikolnak, hanem teszik a dolgukat. Míg egy városi környezetben a reggel első öt percében felidegesít valami, ott ennek kicsi az esélye. 

Meg ott a szabadság érzése... Ha stresszes vagy, elmész lovagolni, és van, hogy órákig nem találkozol senkivel, ami őszintén szólva egy álom lenne néha. 

Az állatokkal való kapcsolat is olyan jó lenne. Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy el kellene menni lovagolni tanulni, csak még utána kell néznem, hogy hol van olyan hely, ahol felnőtteket is oktatnak. Mióta az eszemet tudom, körbe voltam véve állatokkal: kutyákkal, macskával, nyulakkal, csirkékkel, papagájokkal. Mindig volt valamilyen állat a közelemben. Most márciusban lesz két éve, hogy nincs semmilyen állat itthon, és rettenetesen hiányzik.  

Jó ideje tervezem már, hogy egy kutyust magamhoz veszek, csak még az nem dőlt el, hogy milyet. Bár igazából mindegy is, csak legyen. Örüljön, ha hazajövök, mehessünk sétálni (nem , mintha nem lenne hatalmas kert, de kell a közös program), játszhassunk és hozzon örömöt, jókedvet a házhoz.

Szóval az egész atmoszféra, a farmon való élet az, amit kipróbálnék. Igen, ott is dolgozni kell, sőt, még többet is, mint egy átlag munkahelyen, de az előnyei miatt szerintem mindenképpen megérné. Esküszöm bakancslistás. 
Tanulság? Az nincs, csak gondoltam leírom, hogy mi foglalkoztat mostanában. Most pedig megyek és megnézek 1 - 2 részt a Heartlandből. Aki szereti az ilyen jellegű családi sorozatokat, annak tetszeni fog. Lehet rajta sírni, nevetni, a szórakozás pedig garantált.

Hangulat: vágyakozó
Ital: vaníliás - meggyes tea
Zene: Jenn Grant - Dreamer (a sorozat főcímdala)