Örülök, hogy ismerhettelek, de most már pá!

Érdekes, hogy az ember sokszor miből tudja leszűrni, hogy mennyire megváltozott. Én magamból indulok ki, menet közben nem érzem, hogy változom, sőt meg vagyok győződve róla, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki x évvel ezelőtt voltam (ettől sokszor frusztrált is vagyok). Aztán hirtelen jön egy olyan szituáció, amiben már voltam, de nem úgy reagálok, mint korábban.

Ugorjunk vissza az általános iskolás évekbe, felső tagozatba. Akkor voltam életemben először plátóian szerelmes, de úgy igazán. A mai napig tisztán emlékszem jó pár közös pillanatra, érzésre, jóra és rosszra egyaránt. Nincs ezen mit szépíteni, az ember az elsőket nem felejti el. Naaaaagyon sokáig bele voltam esve a srácba, amivel ő tökéletesen tisztában volt, és ennek minden előnyét ki is használta, míg én kis naiv, hagytam, mert legalább addig is figyelt rám. Persze, részéről soha fel nem merült, hogy akár valami lehetne is köztünk, én a szürke kisegér voltam, nem is kimondottan csinos, nem is elég vagány, ő meg az osztály és a suli menő sráca. Olyan szinten bele voltam zuhanva annak idején, hogy az x éves osztálytalálkozón is előjöttek az érzések, pedig semmi kontaktunk nem volt a ballagást követően, és már jócskán felnőtt emberek voltunk, mire újra találkoztunk.

Ez is egy jel egyébként, mármint, hogy most már látom, hogy nem maga az ember iránt tápláltam érzéseket, hanem egy rég elmúlt képzet iránt. De ezt akkor még nem tudtam. Mindegy, szóval akkor is előjöttek az érzések, de stabil kapcsolata volt, én meg még mindig nem voltam az a kimondott csinos nő, akin megakad a pasik szeme, sőt, inkább átsuhantak rajtam. 

Aztán mikor megtudtam, hogy barátnője van, - ami utólag nézve szintén tökre nem meglepő (mármint hogy volt párja) - teljesen összetörtem. Fogalmam sincs, hogy miért. Mint mondtam, nem voltunk kontakban sem előtte, sem utána, semmilyen formában. Nem voltam belé szerelmes, abból azért már kinőttem. De valahogy, talán azért mert ő volt az első, nehezen tudtam elengedni. Valamiért a háttérben borzasztóan ragaszkodtam hozzá, még ha nem is került elő minden nap ez a dolog, tudat alatt ott volt. Az osztálytali után szintén nem voltunk kontaktban, nem beszéltünk, és még véletlenül sem találkoztunk. 

Aztán, a jelenbe ugorva, néhány hónappal ezelőtt szakított a barátnőjével, de hogy ez még ugyanaz a csajszi volt - e vagy már másik, azt nem tudom, mert mint mondtam, nem voltunk kontaktban. Az egyik közös ismerősünktől hallottam. (Zárójeles megjegyzés ahhoz, hogy nem tartottuk a kapcsolatot: utólag derült ki, hogy évekig kb. egy utcányira lakott tőlem. És SOHA nem találkoztunk. Amikor szakított ezzel a barátnőjével, akkor költözött el.)
De visszakanyarodva a témához, a szakítása nem rázott meg és fel se, hála a jó égnek. Néha eszembe jutott, de ennyi. 

És ezzel elérkeztünk a sorsfordító pillanathoz. A napokban megláttam a közösségi médián az új barátnőjével. És SEMMIT nem éreztem. Rögtön az jutott eszembe, hogy basszus, végre megváltoztam. Lezártam ez a dolgot, bár nem tudom, miként, mert tudatosan nem tettem semmit. De talán az elmúlt évek tapasztalatai, eseményei, változásai és saját magam változása billentett valamit helyre az agyamban. Summa summárum baromira megkönnyebbültem. És sok év után már azt is képes voltam végiggondolni, hogy anno nagyon nem figyeltem a jelekre, az önérzetemet és a büszkeségemet kidobtam az ablakon és hagytam, hogy mindenki taposson rajtam egy kicsit. Nem is tudom, miből gondoltam, hogy akár valaha is volt nála egy fikarcnyi esélyem is. Hiszen végig csak játszadozott velem, mint macska az egérrel. Csak nem falt fel, hanem kiköpött és otthagyott megrágva.

Az tölt el a legnagyobb örömmel, hogy már csak mosolygok ezen. Igen, tudom, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy mind a mai napig nagyon nehezen nyílok meg másoknak, nagyon nehezen bízom meg az emberekben és borzalmasan gyanakvó lettem. De ez nem csak az ő számlájára írható, más pasiknak is köszönhető, de ő is hozzájárult, még akkor is, ha nem volt tudatában ennek (hogy is lehetett volna 13-14 évesen?). De nem neheztelek rá. Semlegessé vált, és ez borzasztóan jó érzés. 

A másik, ami eszembe jutott a barátnője kapcsán, az a csajok egy bizonyos típusa. Nem karok ítélkezni, de ennek ellenére mégis ezt teszem, és előítéletes vagyok, pedig ezt nagyon utálom. De nem tudom megállni, hogy feltegyem a kérdést: miért az ilyen cicababás, mű hatású nők az "alapok" a pasiknál? Esküszöm az összes exemnek ilyen barátnője van, és ezzel nem igazán tudok mit kezdeni. Tudom, a külső nem minden, de mégis. Ilyenkor az összes alapkomplexusom a háromszorosára nő. Alap dolog, hogy nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, mert semmi értelme, de egyszerűen ez még nem megy. Az önbizalmamon és önértékelésemen még erőteljesen dolgoznom kell és az ilyen esetek nem igazán segítik az előrehaladásomat.

Tudom, hogy a személyiség is benne lehet és ezt nem lehet valakit csak a külső alapján megítélni, de nem lehet nem észrevenni ezt a sablon kinézetet. És ne tagadjuk, a pasik többsége, ha választási elé állítanák őket, az ilyen csajokat választanák.

Na, ezt jól összehoztam. Örülök, annak, hogy változtam és már nem omlok össze az ex-crushom láttán, hogy lezártam egy régóta húzódó dolgot, de most meg mehetek keresgélni az önbizalmam és az önértékelésem. Gyönyörű! Van, ami soha nem változik...

A változás szele

Nem is tudom, milyen régen tervezem már megírni ezt a bejegyzést. Azonban addig, amíg nem volt biztos a helyzet, nem akartam nagy dobra verni, nehogy valami gond legyen. 

Mikor is írtam az utolsó bejegyzést? Jesszus! Majdnem egy éve... Ennyit a jól eltervezett rendszerességről. Mentségemre legyen szólva, a pedagógus szakma mostanában nem a szabadidő bőségről szól, főleg nálunk nem. Olyan kevesen maradtunk (4 fő 3 csoportra), hogy szinte állandóan helyettesíteni kellett, meg folyamatosan cserélgetni a műszakokat (és a csoportokat is), ami miatt estére meg hétvégére szinte csak összeesni volt időm. Év vége felé pedig az egész csak fokozódott. Talán pont ez volt az az utolsó csepp a pohárban, ami miatt úgy döntöttem, hogy felmondok.

Igazándiból akkor realizálódott bennem, hogy mennyire nem érzem jól magam, mikor az egyik ovisom, akit egyébként is imádok, random odajött hozzám az udvaron egyik délelőtt, és megkérdezte tőlem hogy:

- Ági néni, te szeretsz itt dolgozni?

Talán pont én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nem tudtam neki őszintén igennel felelni. Annyit mondtam neki, hogy őket (a gyerekeket) nagyon szeretem, és itt be is zárult a dolog.  Ezek után pedig elindult az a bizonyos lavina.

Nem hiszek a véletlenekben, biztos vagyok benne, hogy oka volt annak, hogy éppen akkor kaptam meg ezt a kérdést, aminek a nyomán elkezdtem átgondolni a helyzetemet. Aminek a nyomán rájöttem arra, hogy nem érzem jól magam ott, nem vagyok sem boldog, sem az igazi önmagam. Utáltam már egy jó ideje bejárni, nyűg volt szinte már minden feladat még azok is, amiket már rutinból csináltam. Utólag jöttem csak rá, hogy erőteljesen elkezdtem belefásulni, sőt talán egy kicsit kiégni is. És akkor még ott lebegett az a bizonyos portfólió és minősítés. Tisztában voltam vele, hogy abban az állapotban közel sem tudnám azt a szintet hozni egy ekkora megmérettetésen, mint amire képes vagyok. (arról nem is beszélve, hogy ellenzem ezt az egész rendszert, egyrészt mert valaki nem attól lesz jobb pedagógus, hogy ped II.-es kategóriába kerül, másrészt meg a belefektetett energia és idő baromira nincs összhangban az anyagi részével - de erről lehetne egy külön posztot is írni).

Ekkor kezdtem el állásokat nézegetni. Nyilván, óvodapedagógusként viszonylag korlátozottak voltak a lehetőségeim, de ha azt nézzük, hogy van 5 éves titkárnői tapasztalatom, meg 10+ mellékállásban eltöltött könyvkiadói gyakorlatom, azért mindjárt volt némi fény az alagút végén.

Először a kiadónál tapogatóztam, hátha.... és lám, sikerült. Lefixáltuk, és másnap már be is jelentettem az oviban, hogy felmondok. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy kisebb sokkot kaptak a többiek, a közvetlen kolléganőm (váltótársam) mindenképpen. És hogy én mit éreztem? Akkora megkönnyebbülést, amekkorára szava nincsenek. Úgy voltam vele, hogy később biztos jön majd a megbánás, meg a szomorúság, de most, így cirka 2 hónappal később, azt kell mondanom, hogy nem jött. A legnehezebb része az volt, amíg be nem jelentettem.  Boldog vagyok és nyugodtabb, mint az utóbbi 5-6 évben voltam. 1,5 hónapja volt az utolsó napom, amikor ténylegesen dolgoztam. Aznap az egyik kolléganőm megkérdezte, hogy szomorú vagyok - e. Mondtam, hogy nem, mert tényleg nem voltam az. Gondoltam, majd ha már szabadságon leszek, és lesz időm gondolkodni, majd jönnek a negatív érzések. De nem jöttek.

A másik kolléganőm, szintén utolsó napomon megjegyezte, hogy hihetetlen, mennyire ki vagyok simulva, nyugodtnak tűnök, és egyben vagyok. És tényleg így is éreztem magam, és érzem azóta is. Ez volt az a jel, ami miatt biztosan tudom, hogy teljesen jól döntöttem, amikor a váltás mellett határoztam.

Jó, persze, azért az utolsó nap igencsak felkavaró volt érzelmileg, de hát csak az első munkahelyemet hagytam ott 16 év után. A gyerekek nagy része szerencsére elballagott, így könnyebb szívvel jöttem el, de azért, amikor elbúcsúztattak, csak elsírtam magam, ami abszolút nem jellemző rám. 16 év alatt egyszer sem sírtam, csak most, de amikor ránéztem a váltómra, aki egyébként egy nagyon kemény nő, és ő ott állt előttem sírva, na, ott végem volt. 

Sosem tartottam magam nélkülözhetetlennek, tettem a dolgom, ami mások szerint hol elég volt, hol nem, nekem viszont pont jó. De az a visszaigazolás, amit ilyen formában kaptam, borzasztóan jól esett. Tényleg szerettek (legalábbis egy részük, de a búcsú során, az is kiderült, hogy ki igazán), és ezt jó tudni. Munka közben nem nagyon van idő lelkizni, meg  egyikünk sem olyan típus, így sokszor nem tudtam valójában mit is gondoltak rólam (a kavarásokról, meg a sunyiban kibeszélésről már nem is beszélve). Mondjuk most sem tudom, csak a váltóm véleményét, de ez nekem elég, mert ő sosem rejtette véka alá, hagy mit gondol rólam, mindig őszinte és egyenes volt velem, és ezt értékelem. Kicsit néha talán nyers volt, de jóindulatú nő, akivel jó csapatot alkottunk 8 évig. Mindketten elég makacsok vagyunk, nem két hét volt, mire összecsiszolódtunk, de megvolt az egymás iránti tisztelet, segítőkészség és elfogadás. Bizonyos dolgokban teljesen ellentétei vagyunk egymásnak, de pont ezért működött jól a párosunk, és ezt a szülők is látták. A végére pedig baráti viszony alakult ki.

Neki nagyon nehéz lesz állandó pár nélkül. A többieknek is, mert megsokszorozódnak a terheik, de mindenki életében eljön az a pillanat, amikor főként a maga érdekeit kell nézni. Nálam ez csak mostanában jött el. Sokáig mindennek és mindenkinek hajlamos voltam alárendelni magam, így pont itt volt az ideje, igaz, nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatos volt a változás.

Az utóbbi három évem igen sok leckét adott, nem csak a munkahelyen, hanem a magánéletemben is, más perspektívába helyezte a dolgokat. Apu és a mama elvesztése, az évekig tartó pereskedés a rokonokkal sokat változtatott a dolgokhoz való hozzáállásomon, szépen lassan rájöttem, hogy ha mindig mások érdekeit nézem, az nekik jó, de nekem nem sok előnyöm származik belőle. Kicsit későn, de megtanultam "nem"-et mondani, ami néhány emberből csalódást, haragot stb. váltott ki, de ebbe a saját érdekemben muszáj volt beleállni. És lám, nem dőlt össze a világ, sőt. Úgy érzem, hogy jó úton haladok. Minden tökéletes? Közel sem. De megtanultam értékelni azt, ami van. Amin lehet és tudok változtatni, azzal próbálkozom, amin meg nem tudok, azt igyekszem elfogadni úgy ahogy van, és alkalmazkodni hozzá. Hosszú távon ez jó stratégiának tűnik.