Tudom, találhattam volna ennél kreatívabb címet is a bejegyzésnek, de tényleg vegyes lesz, mert jó néhány dologról szó esik majd benne.
 |
| https://www.europamadarai.hu/orvos-galamb/ |
Először is, a nyári szünet után a múlt héten újra kezdtem dolgozni. Siralmas, hogy minden porcikám tiltakozott ellene. Egyszerűen nem volt energiám felvenni a bájos arcomat, illetve nagyon nagy erőfeszítésembe került. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy jó helyen vagyok - e... Azért nem gondolom, hogy normális az, hogy valaki ennyire nem akar dolgozni menni. Ne értsetek félre, nem a munkával van bajom, nem vagyok lusta, csak egyszerűen a környezettel, a kollégákkal és a szakmán belül végbemenő változásokkal nem vagyok kibékülve. Ezzel szemben dolgozik bennem az a fránya hivatástudat (ami a vezetőség szerint nem igazán van meg abban, aki a váltás mellett dönt), imádom a csoportomat, a gyerekeket, és a közvetlen kolléganőmre sem lehet egy szavam sem, mert ő tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok, támogatja minden hülyeségemet, legyen szó munkáról vagy magánéletről. De úgy érzem, hogy ez már kevés ahhoz, hogy a pályán tartson.
Meglátjuk. Most még nem igazán tudom, mi legyen, merre vezet az utam. Évek óta érlelődik bennem ez a dolog, de eddig mindig volt, ami visszahúzott. Azonban a karanténok alatt egyre jobban kikristályosodott bennem, hogy vannak azok a helyzetek, mikor nem mások érdekeit kell nézni, hanem a sajátomat. Azt, hogy nekem jó - e. Az meg, hogy jelenleg jó- e nekem, nem annyira egyértelmű.
Viszont, hogy kevésbé depresszív témára evezzek, a karanténok nem csak az elmélkedésre voltak jók, hanem az életmódváltásra is. Az első karantén alatt rászoktam a mindennapi mozgásra, amit egyre inkább élveztem. Mostanra már megtaláltam a nekem leginkább megfelelő formátumokat is, amiket kínlódás nélkül, jókedvűen, örömmel tudok teljesíteni. Emellé júliusban letettem a voksom a kalória- deficit nevű "életmód" mellett is, ami azt eredményezte, hogy 2,5 kilót dobtam le magamról. Látom magamon a kisebb változásokat, mások is megjegyezték, de a legnagyobb öröm ma ért, amikor elmentem vásárolni. Bőrkabátot szerettem volna mindenképpen venni magamnak, mert a régi tönkrement, és nálam a bőrkabát kötelező darab. A C&A-ban találtam is magamnak egy tökéleteset, és legnagyobb meglepetésemre egy számmal kisebb kellett, mint az eddigi, amit szintén ott vettem. Ha már ott voltam, vettem magamnak egy farmert is, mert a régiek már agyonhasználtak. Láss csodát, abból is elég volt az eddig megszokottnál eggyel kisebb méret. Konkrétan madarat lehetett velem fogatni. Sírni tudtam volna az örömtől. Csodálatos érzés volt, hogy látom az eredményét a befektetett energiának. Imádom.
Most még ahhoz gyűjtöm az energiát, hogy le merjek menni egy edzőterembe. Szeretném elkezdeni a súlyzós edzéseket, hogy ne csak fogyjak, hanem erősödjek is, meg a kalória deficit mellé erősen ajánlott is. Tudom, egy átlag embernek ez nem jelent gondot, de nekem, mint erősen introvertált személynek ez maga a horror, a túlgondolásról meg a gátlásosságomról/önbizalomhiányomról már nem is beszélve. Szóval erre még fel kell készítenem magam. Vagy egyszer egy hirtelen impulzustól vezérelve fogok nekiindulni. Ha ez megtörténik, mindenképpen jelzem majd.
A harmadik dolog a napokban esett meg velem, és eléggé szíven ütött. Nem tudom, ki mennyire hisz a lélekvándorlásban és a véletlenekben illetve pont, hogy a nem véletlenekben. Én eléggé, ebből eddig sem csináltam titkot. Mondjuk ez a lélekvándorlás új dolog, de a véletlen vs. nem véletlen az már nem annyira, talán már itt a blogon is írtam róla korábban.
Szóval, kicsit több, mint két éve, mikor aput elveszítettük, rá 2 napra egy galamb kezdett randalírozni a háztetőnkön. Borzalmas zajt csapott nap, mint nap. Addig soha nem láttunk örvös galambot a közelünkben, az volt az első eset. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de azonnal az villant be, hogy mi van, ha apu lelke így maradt itt velünk? Akkor valahogy borzalmasan nagy megnyugvást adott az a tudat. Hozzáteszem a galamb azóta is itt tanyázik a közelünkben, szinte minden nap látom a házunk előtti villanyoszlopon, ami szemben van a szobám ablakával. Ráadásul a munkahelyemen is szoktam látni, néha csak az utcában, néha pedig konkrétan az udvaron lévő fán üldögél, amikor kint vagyunk az udvaron, és nem fél. A kolléganőmnek meséltem el ezt, és ugyanez volt az első reakciója, pedig ő aztán nagyon nem hisz az ilyenekben. A történet itt még nem ér véget, ugyanis TikTokon belefutottam egy ilyen tarot kártyás jóslás jellegű videóba. Sokkal találkoztam már, de valahogy egyiknél sem ragadtam le, ha le is ragadtam, nem igazán nyújtott semmit, meg hát alapból TikTok videókról beszélünk..... De ennél az egynél azt éreztem, hogy egye penész, megnézem. A címe valami olyasmi volt, hogy valaki, aki itt hagyott, üzenni szeretne neked. Nem is tarot volt, inkább ilyen angyalkártya szerű vagy nem is tudom. Az elején még nem is nagyon filóztam, mert olyan dolgokat mondott, amik általánosak, bárkinél betalálhatnak, aki vesztett már el egy szerettét. De mikor az utolsó kártyát felhúzta, egy pillanatra megállt bennem az ütő, ugyanis az állt benne, hogy "madár alakban maradtam a közeledben" . Ezen a ponton úgy elkezdtem zokogni, hogy alig bírtam abbahagyni. Annyira nagyon mélyen érintett az az egy mondat, hogy az elmondani nem tudom. Még most is bekönnyeztem tőle. Az előzmények ismeretében szinte hihetetlen volt a kapcsolódás. Félelmetes, de egyben örömteli érzés is volt. Azóta is sokszor kattogok ezen. Tudom, hogy van, aki legyinteni fog rá, hogy hülyeség. Lehet, hogy az. De túl sok a véletlen ahhoz, hogy ne legyen igaz.
Persze ettől függetlenül mindenki azt gondol, amit akar, csak muszáj volt kiírnom ezt magamból. Nem akarok senkit rábeszélni semmire, ez csak az én kis saját sztorim. És ígérem, nem kattantam meg!
Na jó, azt hiszem, ez elég lesz mára, mert lassan az a pár olvasóm is elmenekül, aki van.
Hangulat: nyugodt
Ital: banánturmix
Zene: Sia: Courage to Change
