Pár évvel ezelőtt már írtam a gyászról. Akkor a nővéremet temettük, ami szintén borzalmas volt, most viszont aput, aminél fájdalmasabbat még nem éltem.
Szürreális megint az egész. Az agyam vissza tud játszani mindent részletet, a mentőautót, másnap reggel a rettegett telefont (amit nem is értek, hogy honnan szedték elő a telefonszámomat, mikor nem is az volt leadva..., de a kórházi eljárások megérnének egy külön bejegyzést, arra viszont most nincs igazán energiám.), és mégsem tudom felfogni. Néha úgy érzem, hogy csak átmenetileg nincs itthon, aztán rájövök, hogy mégsem.
A kis dolgokból jövök rá, hogy nincs többé. Abból, hogy már nem lesz, akivel megosszam az aktuális sporthíreket, nem tudom kivel elsütni többet a belsős vicceinket meg ilyesmik. Nem tudok ránézni a kedvenc ételére vagy a helyére az ebédlőasztalára anélkül, hogy ne akarna kiszakadni a szívem a helyéről.
Meg akkor is, amikor felidézem, hogy miket nem fogunk már együtt csinálni, illetve azokat, hogy amiket csináltunk nem olyan rég, akkor még itt volt velünk.
Az első két nap nem is igazán éreztem semmit, teljesen tompa voltam talán a sokktól. Aztán anya mondta, hogy kéne apuról keresni fényképeket, és előhívatni azokat, hogy ne csak digitálisan legyenek meg. És aztán amikor rájöttem keresgélés közben, hogy évek óta nem készült csak kettőnkről közös fénykép, és már nem is fog, ott átszakadt a gát. Elviselhetetlen volt a fájdalom.
Ezzel ellentétben meg a kórházban ügyintézés közben, meg mások előtt olyan vagyok, mint egy érzelemmentes gép, legalábbis kívülről biztos ez látszik. Ilyenkor, már - már magamat is megijesztve átvált az agyam érzelemmentes intézős üzemmódba és semmi érzelem nincs bennem.
Sokat gondolkodtam, hogy ez miért lehet. Anya teljesen ki volt borulva az egész procedúra alatt, én meg gyakorlatiasan figyeltem és követtem helyette is az utasításokat. Ezt jelenti teljesen felnőni? Hogy átveszed a szülők helyett a felelősséget? Azt viszont nem szeretem benne, hogy ez azzal jár, hogy géppé válik az ember.
De lehet, hogy csak az agyam védekezik így. Igyekszik elkerülni a teljes összeomlást. Persze itthon, amikor egyedül vagyok, előtörnek a könnyek, néha olyankor, amikor nem is számítok rá, a legváratlanabb pillanatban, egy kósza emléktől vagy egyszerűen csak egy illattól. De néha még attól is, ha az ő foteljébe kucorodom be egy kicsit. Talán azért mert így még közel érzem magamhoz, de lehet, hogy titkon csak azt várom, hogy megjelenjen és viccesen elzavarjon a helyéről. Pedig tudom, hogy ez már soha nem fog megtörténni. De bármit megtennék érte, bármit....
Tegnap olvastam egy idézetet, ami azt mondta, hogy aki elmegy, azt valamilyen más formában még visszakapjuk életük során. Nem hiszek a lélekvándorlásban, de mégis találtam valami megnyugtatót ebben a gondolatban. Egy kapaszkodót, ami átsegít ezen a nehéz időszakon. Mindenesetre szeretném azt hinni, hogy valahonnan azért figyel és lát és tudja, hogy nagyon szeretjük, borzalmasan hiányzik és hogy sosem fogjuk őt elfelejteni. Hogyan is lehetne őt elfelejteni? A világ legjobb apukáját? De tényleg ő volt a legjobb. Még, ha meg is voltak néha a vitáink, nála jobb példaképet nem is kívánhattam volna, higgadtsága, nyugodtsága, és minden baj ellenére tanúsított élni akarása, humorérzéke, amivel az utolsó időszakot kezelte, az példaértékű. De úgy összességében az, ahogyan az életét élte. Remélem, figyel minket és szeretettel néz le ránk, mert mi szeretettel gondolunk rá, amíg csak gondolkodni és érezni tudunk.
Szeretünk nagyon!
