Sokáig gondolkoztam azon, hogy írjak - e erről itt a blogon. Hogy miért szántam rá magam? Azért , mert tudom, hogy úgyis csak azok olvassák, akikre számíthatok, akik nagyjából tudják, hogy mi a helyzet a nővéremmel. Bár még így is olyan nehéz erről írni. Meg az az igazság, hogy nem nagyon szokta róla beszélni sem. Valahogy mintha ettől könnyebb lenne elviselni. Pedig csak tologatom az elkerülhetetlent. Mert a tények ettől még tények maradnak.
Eddig is tudtuk, hogy mivel jár ez a betegség, meg mire számíthatunk az idő előrehaladtával. De mikor az emberrel ezt az orvos is közli, az annyira...kegyetlen. Igen az hiszem ez a jó szó.
Már rég nem voltam anyuékkal látogatni. Egyszerűen képtelen vagyok. Tudom, hogy attól, hogy nem veszek róla tudomást, attól minden változatlan marad. Lehet kegyetlennek vagy akár érzéketlennek is nevezni, hogy nem megyek látogatni, de tényleg képtelen vagyok rá. Nehezemre esik szembesülni a tényekkel, az állapotával. Persze, azért tudom, hogy mi van vele, mert anyuék mindig elmesélik.
Őszintén szólva szeretném olyannak megtartani őt az emlékezetemben, milyen pár hónappal ezelőtt volt, avagy amilyen a múlt hónapban. De ez nem megy, ha én is elmegyek hozzá.
Meg őszintén, mi értelme lenne, azon kívül, hogy nem lenne lelkiismeret furdalásom? Hiszen alig - alig reagál valamire, az sem biztos , hogy felismer. Egyáltalán nem szól egy szót sem.
Olyan nehéz ez az egész helyzet, és sajnos nem lesz könnyebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése