Elkezdem törleszteni az elmaradt könyvajánlóimat (nem is tudom ajánló-e ez egyáltalán).
Ez a harmadik könyv, amit Coelhotól olvasok. És bár ezt tartják a fő művének, nekem a három eddig olvasott közül ez tetszett a legkevésbé.
Valahogy pontosan azokat a gondolatokat, mondatokat hiányoltam belőle, amelyekért őt olvasom.
Kicsit szájbarágósnak éreztem eme könyvét, és nem volt túl életszagú. Persze ez a tény önmagában véve nem lenne gond, mert nagyon jók azok a könyvek is, amelyeknek semmi közük a való élethez.
De ez a könyv nekem inkább tűnt mesének. Már majdhogynem átcsapott a fantasy műfajába. Márpedig Coelho műveit nem azért keresi az ember, hogy mesét vagy durvább megfogalmazás esetén fantasyt olvasson, hanem a magvas gondolatok miatt, amiket remekül elrejt a sorok között.
A fantasy műfaja meg a magvas gondolatok nálam túlzottan ütik egymást.
A történet egyébként nem rossz, ha eltekintünk attól, hogy milyen műfajt várunk az írótól.
Santiago, a pásztorfiú visszatérő álma miatt útnak indul az egyiptomi piramisokhoz, hogy megtalálja azt a kincset, amiről az álmai szóltak. Útközben sok emberrel, sokféle gondolkodásmóddal találkozik, rátalál a szerelemre. Hiszi, hogy mindez elengedhetetlen Személyes Történetének megéléséhez, a Világnyelv megértéséhez és a kincs megtalálásához.
És hogy szerintem mégis mi a történet tanulsága? Lehet, hogy egy kicsit pesszimistán fog hangzani, de tényleg ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, amikor a végére jutottam a könyvnek.
Minden ott van az orrunk előtt, de sokszor annyira vakok vagyunk a közvetlen környezetünkre, meg a jelekre, hogy megteszünk akár több százezer kilométert, megvívunk több ezer személyes csatát, aztán a végén a fejünkhöz kapunk, hogy hogyan lehettünk ennyire hülyék, amiért nem vettük észre, hogy csak a kezünket kellett volna kinyújtani azért a dologért, ami tényleg ott van előttünk.
Ez a harmadik könyv, amit Coelhotól olvasok. És bár ezt tartják a fő művének, nekem a három eddig olvasott közül ez tetszett a legkevésbé.
Valahogy pontosan azokat a gondolatokat, mondatokat hiányoltam belőle, amelyekért őt olvasom.
Kicsit szájbarágósnak éreztem eme könyvét, és nem volt túl életszagú. Persze ez a tény önmagában véve nem lenne gond, mert nagyon jók azok a könyvek is, amelyeknek semmi közük a való élethez.
De ez a könyv nekem inkább tűnt mesének. Már majdhogynem átcsapott a fantasy műfajába. Márpedig Coelho műveit nem azért keresi az ember, hogy mesét vagy durvább megfogalmazás esetén fantasyt olvasson, hanem a magvas gondolatok miatt, amiket remekül elrejt a sorok között.
A fantasy műfaja meg a magvas gondolatok nálam túlzottan ütik egymást.
A történet egyébként nem rossz, ha eltekintünk attól, hogy milyen műfajt várunk az írótól.
Santiago, a pásztorfiú visszatérő álma miatt útnak indul az egyiptomi piramisokhoz, hogy megtalálja azt a kincset, amiről az álmai szóltak. Útközben sok emberrel, sokféle gondolkodásmóddal találkozik, rátalál a szerelemre. Hiszi, hogy mindez elengedhetetlen Személyes Történetének megéléséhez, a Világnyelv megértéséhez és a kincs megtalálásához.
És hogy szerintem mégis mi a történet tanulsága? Lehet, hogy egy kicsit pesszimistán fog hangzani, de tényleg ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, amikor a végére jutottam a könyvnek.
Minden ott van az orrunk előtt, de sokszor annyira vakok vagyunk a közvetlen környezetünkre, meg a jelekre, hogy megteszünk akár több százezer kilométert, megvívunk több ezer személyes csatát, aztán a végén a fejünkhöz kapunk, hogy hogyan lehettünk ennyire hülyék, amiért nem vettük észre, hogy csak a kezünket kellett volna kinyújtani azért a dologért, ami tényleg ott van előttünk.
Értékelés:
2 megjegyzés:
És ez sajnos mennyire így van az életben.....csak remélni tudom, hogy nem forgolódom ebben a forgatagban én is.....
Hát igen. Ezzel én is így vagyok, és szerintem még nagyon sokan rajtunk kívül.
Megjegyzés küldése