Az emberi természet

Az ember talán a legsokrétűbb lény a földön, érzelmi szempontból mindenképpen. Nagyon sokféle érzelem "fordul meg" bennünk nap, mint nap, vannak köztük kellemesek és kevésbé kellemesek. Az ember sokszor csak a rosszat veszi észre, mert a jót természetesnek véli, holott elvileg a rossz is az, csak azt valahogy egészen másképpen éljük meg. De most nem akarok belemenni különböző pszichológia értekezésekbe, egyszerűen csak, ért ma egy nagyon kellemetlen dolog és magamat is megleptem vele azzal, ahogy reagáltam rá.

Persze ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy onnan jött ahonnan a legkevésbé vártam volna. Azért onnan vártam legkevésbé, mert azt az embert az utóbbi időben nem egyszer mentettem ki számára kellemetlen helyzetekből, nem egyszer melóztam helyette, sőt olyan is volt, hogy szemet hunytam bizonyos dolgai felett és nem számoltam be róla, ahogyan kellett volna. És akkor ezt kapom cserébe? Ráadásul nem is a szemembe, hanem a hátam mögött?

Nagyon nyugodt ember vagyok, végtelen türelemmel vagyok megáldva, mások szerint is. Nem tartom magam olyan embernek, aki habzó szájjal nekitámad másoknak, így nem hiszem, hogy ne lehetett volna nekem elmondani, szemtől - szembe, hogy mi velem a problémája. Most ettől neki jobb lett? Hát egészségére. De tőlem többet ne várjon segítséget, akármennyire szépen is kéri. Én is be tudok tartani, ha kell, és tudok nagyon kis szemét is lenni, meg nyers is (ezt is megkaptam olyanoktól, akiknek elhiszem és tudom is magamról...) Nem jó az, ha valaki a "rossz" oldalamra kerül, de neki sikerült.

De bármennyire is próbálom lerázni magamról, be kell vallanom, hogy iszonyatosan belegázolt a lelkembe, és nagyon szarul esett. Olyan nagyon nehezen tudok napirendre térni fölötte, és valahogy az egész napomat és még a következő párat is biztos, hogy elcseszi majd. És tényleg úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg.

Viszont egy dolgot megtanultam: nem érdemes mindenkinek segíteni, mert az emberek hálátlanok és kétszínűek.

Ígérem legközelebb már valami jóról is írni fogok, de erre is érvényes az, hogy valahogy a negatívumok kapnak hangsúlyt, a pozitívumok természetesek, azokat nem kell kiemelni. De én most elhatároztam, hogy azon leszek!

Hangulat: csalódott

Zene: Måns Zelmerlöw - Heroes

Ital: limonádé

Mindenről, de főleg a viharról

Január óta igencsak sok idő telt el. Túl vagyunk a tanéven, de azt amit január és június között éreztem és csináltam, nem kívánom senkinek ezen a pályán. De most nem erről akarok beszélni, mert most szabadság van, most a regenerálódásé a főszerep és nem az aggódásé, hogy vajon mit is hoz majd a jövő. Az majd egy újabb bejegyzés témája lesz (igen, kicsit sötéten látom mostanában a dolgokat, de megvan rá az okom).

Nagyon remélem, hogy mindenki átvészelte az a kánikula utáni giga-vihart,  ami helyenként tombolt. Tudom, nem mindenhol okozott károkat, de kivételesen minket most nagyon megcsípett. Nem szokott, ezért is volt meglepő. Olyan domborzati viszonyok között lakom (dombon vagy mini hegyen, ahogy tetszik), ahol az esetek nagy százalékában a nem messze folydogáló Duna "elhúzza" a viharokat maga felé, így mi általában csak a szélét kapjuk, ami bőségesen elég szokott lenni. Ezúttal azonban a kisebb százalékba estünk és telibe talált.

Az apokalipszis ehhez képest szerintem kutyafüle lett volna. Komolyan, az eddigi éveim alatt én ilyen vihart még nem láttam (anyuék azt mondták, ők sem emlékeznek ilyenre, pedig picit idősebbek, mint én), hiába néztem ki az ablakon, hogy mi történik, nem láttam. A látótávolság finoman szólva is nulla volt.

Természetesen mi is figyeltük az előrejelzést, mer' hát a csapból is az folyt, hogy vihar lesz, leszakad az ég, tornádó, anyám kínja. Mikor már láttuk a felhő szélét, kiálltunk az udvarra és megállapítottuk, hogy: "Ez sötét! Be kéne menekíteni a virágokat, nehogy bajuk legyen". Nekiálltunk becipelni a fikuszokat, pálmákat a kertből az előtető alá, nehogy valami bajuk essen. Az utolsó cserép volt a kezemben, mikor olyan szinten támadt fel a szél, hogy bizony féltem, hogy a szomszéd tujája ott fog véget vetni az életemnek, mikor a fejemre dől. Amint látszik, ez nem történt meg. történt viszont más. Betört egy ablakunk, aminek oka ismeretlen, valószínűleg valamit nekifújt a gyengéd szellőcske. Aztán a műholdvevő tányérunk úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom arra, hogy elhagyja a falon már jól megszokott helyét és megtanuljon repülni. Nem járt sikerrel, csak a kert másik végéig bírta. A tetőcserepek is megpróbálkoztak némi repülőmutatvánnyal, de szinte kivétel nélkül az előtetőn landoltak, némelyikük a csatornán megakadt, viszont a maguk után hagyott lyukak lehetőséget teremtettek az esővíznek, hogy belülről is megszemléljék a lakás több helyiségét is (szobák, konyha stb.).

Mikor kicsit lecsendesedett a vihar és már meguntuk a lakásban lépten - nyomon letett kisebb - nagyobb edények, vödrök, lábosok és egyéb, a víz felfogására alkalmas tárgyak kerülgetését, kimerészkedtünk a kertbe, de szerintem nem voltunk arra felkészülve, ami ott várt. A kukorica lepihent a földre, úgy derékból, a napraforgók is követték a példájukat, a fák ledobták néhány nehezen koordinálható águkat. A szomszéd diófája földobta talp híján a gyökerét és úgy döntött a sok évnyi függőleges ácsingózás után megnézi, milyen is vízszintes állásól szemlélni a világot.  De azért arra még volt ideje, hogy kicsi fejecskéjét imádata tárgyának, azaz a kerítésünknek a vállára hajtsa, a mi legnagyobb örömünkre.Nem járt vele jól, épp most vágják az ágait, ha jól hallom.

A medence jobban hasonlított egy méretes szitára, mint egykori önmagára. Az asztalok, székek is arrébb másztak, még jó, hogy a kerítés útjukat állta. A sárgabarackok ijedtükben tömegesen leugráltak a földre, csoportos öngyilkosság ténye viszonylag könnyen kizárható.

A virágokat még jó, hogy bevittük az előtető alá, mert így is könnyedén balra - jobbra dőltek, egymás hegyén - hátán feküdtek, olyan volt, mintha valamiféle virágorgia közepébe kerültünk volna, azt sem tudtuk melyiknek hol van az eleje meg a vége.

Egy jó darabig nem unatkoztunk, de ahogy a környéket néztem másnap, a többi kerttulajdonos sem. Amerre mentünk, mindenhol kidőlt fák tömkelege szegélyezte az utakat, néhol keresztezte is azokat. Helyenként ezt a vezetékek is bánták, ahogy a munkahelyemen is. Ott is pusztított rendesen...

Most várjuk a biztosítót és a csodát, meg azt, hogy ne legyen még egy ilyen vihar. Nem hiányzik.

Hangulat: átlagos

Zene: Lawson: Roads (nagyon várom az új albumot)

Ital: kávé (dolce gusto cortado)

Merre tovább?

Elég sokat kattogok mostanában a jövőn, kicsit ilyen megcsömörlött, megfeneklett állapotban vagyok, ez azt hiszem jól látszott az utóbbi bejegyezéseimen is.

Elég érdekesen alakul a helyzet a munkahelyemen, ezért az utóbbi hetekben az átlagnál és egészségesnél jóval többször fordult meg bennem a munkahely, sőt a foglalkozás váltásának gondolata. 

Alapból nem árt ha az ember több lábon áll ezért elkezdtem nézelődni, hogy a diplomám mellé, ha esetleg váltásra kerülne a sor, milyen szakképesítést is szerethetnék, amiből meg is lehet esetleg élni.

Tekintve a könyvek iránti szeretetemet és a kiadós munkámat, jó lenne egy szerkesztői képesítést szerezni és egy könyvkiadónál, akár a mostaninál elhelyezkedni teljes állásban. De teljesen más irányban is elkezdtem nézelődni.

Muszáj, mert a helyzet kissé kilátástalan, semmi változás nem látszik közeledni. Azon jár jelenleg az agyam, hogy hol van az a pont, amíg képes vagyok ezt húzni? Hol van az a pont, ahol azt mondom, hogy most volt elég, és leteszem az asztalra a felmondásomat? Nagyon sok mindent kell mérlegelne, ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy kétszázszor körbejárom a témát , mielőtt meghozom a döntést. Azonban sajnos az a helyzet, hogy nem vagyok hajlandó az idegeimet meg
úgy mellesleg a magánéletemet feláldozni a munkám miatt. Egyszerűen nem! Van olyan helyzet, amikor muszáj kicsit önzőnek lenni, és nem mások érdekeit kell előtérbe helyezni, amire szintén gyakran hajlamos vagyok. Most van az az idő, hogy a saját magam érdekeit kell figyelnem és ennek megfelelően kell cselekednem.

Ennek ellenére nagyon nehéz megtenni, mert mi van ha nem sikerül a váltás? Mi van, ha nem jön be? Mit csinálok? Persze tudom, hogy ez sajnos benne van a pakliban, kiszámított kockázat, de akkor is borzalmas érzés. Viszont tényleg szükséges, mert a környezetem is sajnos érzékeli hónapok óta, hogy egyszerűen hozzám szólni nem lehet, pattanásig feszültek az idegeim, rosszkedvű vagyok. Az meg a másik fele, hogy bent a munkahelyen is érzem, hogy fásult vagyok, és sokkal nehezebben megy minden, mert egyszerűen nem érzek magamban sem kedvet, sem energiát hozzá.
Nincs ezen mit szépíteni, tipikus esete a kiégésnek. Ennyi.

Kedv: nagyon rossz, lehangolt, elkeseredett
Zene: Rachel Platten: Fight Song
Ital: Trópusi gyümölcsös tea

Az ember, aki farkast kiáltott

Lassan kezdem megutálni az álmaimat. Ma is olyat álmodtam, ami akár valós is lehetett volna, és nagyon jó volt, jó érzéssel töltött el az egész. Az alvás és ébrenlét határán egyensúlyozva próbáltam meggyőzni az agyam álmokért felelős szegletét, hogy még egy picit hagyja élvezni ezt az általa kreált kellemes szituációt, de mindhiába. Lassan egyre több zavaró tényező jött be a képbe, és nem maradt más hátra, mint teljesen kilépni ebből a helyzetből. Utáltam felkelni. 

Olyan jó érzések keringtek bennem és a nagyja elszállt az ébredéssel, pedig ez a kis jó érzés annyira jól esik ezekben a túlhajszolt napokban, időszakokban, hogy arra nincsenek szavak.

Meggyőződésem, hogy a sors is kicsit büntet ezekkel az álmokkal, meg az ezekből való felébredéssel. Azért büntet, mert nem vagyok jó hallgatóság (barát?)

Van egy ismerősöm, akit most már jó pár éve ismerek és szinte napi kapcsolatban vagyunk. 

Mindkettőnknek megvannak a maga elfoglaltságai, nekem munka, neki meg nem tudom....

Ő az az ember, akinek mindig (értsd, az év mind a 365 napján) van valami gondja, problémája és ezt hosszasan képes ecsetelni, egy a lényeg: meghallgassák. Az, hogy a mondandójának mennyi a valóságtartalma, az megint más kérdés. Valamennyi van, ezzel tisztába vagyok, de van egy olyan képessége, amit az évek alatt kifejlesztett, hogy kicsit, illetve nem is kicsit, hanem igencsak kiszínezi a történeteit. Az egészen pontos miértekre még nem sikerült rájönnöm, de rajta vagyok az ügyön. Lehet, hogy azért csinálja, hogy ezzel tűnjön ki, hogy jobban figyeljenek rá vagy sajnálják és elhalmozzák segítséggel, amit elmondása szerint nem szeret.

Tényleg nem értem miért csinálja. Az évek alatt megtanultam ezt kezelni, tudom, hogy mennyit kell levagdosni a sztorijaiból, hogy megkapjam a valós helyzetet.

Pár hónapja egy alapesetben tényleg komolynak számító sztorival állt elő, egy olyan dologgal, ami az egyik barátnőmmel már megtörtént és akkor teljesen földhöz vágott. Nála azonban nem éreztem semmit, és ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy milyen barát, milyen hallgatóság vagyok is én?

Alapból úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy levettem belőle valamennyit, mert több helyen sántított a sztorija, és a végén be is igazolódott, amit gondoltam, de persze ennek a miértjére is kész története volt.

Eddig lelkiismeret-furdalásom volt, (meg talán egy pici még van is), hogy nem veszem őt komolyan, de egyrészt a tények engem igazolnak,m másrészt meg aki többször csalódik, az egy idő után már megtanulja mit higgyen el és mit ne.

De ezt tényleg tipikusan a "farkast kiált" esete. Addig csinálja, amíg tényleg baj lesz, és a kutya nem fog neki hinni, még a barátai sem. Volt már arra példa, hogy ezt egyesek megmondták neki, viszont vérig volt sértve és nem értette, miként feltételezhetnek róla ilyet a barátai, amikor ő nem is ilyen.

Az is megfordult már a fejemben, hogy ez valami mentális probléma lehet nála, persze ettől csak még rosszabbul éreztem magam.

Szinte nem kapok semmit ebből a dologból, (természetesen nem anyagi javakra gondolok), de lelki szintem sem kapok semmit, ez egy erőteljesen egy oldalú dolog, tehát nem is tudom miért küszködöm vele. Illetve tudom, mert áldott jó szívem van és hajlamos vagyok arra, hogy azon is segíteni akarjak, akin egyszerűen már nem lehet. Ráaádásul érzi, hogy mikor kezdek besokallni, mert akkor visszavesz és akkor én vagyok a minden, legalábbis addig, amíg elmúlik a veszély szerinte.

De sokszor úgy érzem, hogy felrobbanok, ha még egy történetét végig kell hallgatnom, és legszívesebben megráznám, hogy hagyja már abba, és térjen észhez.

Persze, tudom, nekem is megvannak a rossz tulajdonságaim, ami másokat az őrületbe kerget, de ha ilyen szintet értem el, kérlek benneteket , szóljatok.

Megoldást nem találta, de jól esett írni róla. Tudtam volna másról is, de azt tartalékolom legközelebbre.

Egyébként remélem, hogy mindenkink úgy kezdődött 2015. ahogy szerette volna, és remélem, hogy úgy is folytatódik majd!

Hangulat: olyan nem is tudom, milyen
Ital: forró kakaó
Zene: Ellie Goulding: Love Me Like You Do (nem, a filmet nem fogom megnézni)

A megújulás időszaka

Igaz, hogy a tavaszt tartják a megújulás időszakának, tekintve, hogy a természet is megújul, süt a nap, csicseregnek a madarak és ez plusz energiákat szabadít fel, én viszont most láttam elérkezettnek az időt némi változás eszközöléséhez. Meg úgy egyébként is, minek ezt évszakhoz kötni? Inkább kötődik az egyéni igényekhez.

Biztos vagyok benne, hogy minden tapasztalt már olyat, hogy úgy érezte, muszáj valamin változtatnia, mert megmakkan. Na, én mostanában éreztem ezt, úgyhogy túlestem gyorsan egy kis frizuraváltáson, ami nem is olyan kicsi, hisz csaknem 20 cm-nyi hajtól szabadultam meg. A fodrászom, mielőtt lecsípte volna az első tincset legalább 4-szer kérdezett rá, hogy: "Biztos ezt akarod? Vághatom?"

Én meg belecsaptam a lecsóba és megadtam neki az engedélyt a hajam nagy részének eltávolításához. Aranyos volt, mert mikor készen lettem, azt mondta egész más az arcom. És tényleg az volt! Olyannyira, hogy az egyik kolléganőm nem ismert meg, mikor bementem aznap dolgozni. Rámköszönt, hogy "Jó napot kívánok!", majd ment tovább. Úgy blokkolt le, és lépett vissza, hogy megbizonyosodjon arról, hogy kinek is köszönt oda. Mondanom sem kell, ezen baromi jót mulattam. Mi lett volna, ha még a hajszínemet is megváltoztatom? (az mellékes, hogy tervben van az is - valami jó kis vörös...)

Szóval ezzel indult a dolog.

Holnap meg folytatódik, ugyanis rászántam magam, hogy levonszoljam a hátsómat mozogni. Mégpedig Zumbázni fogok. Itthon már különböző dvd-kről próbálkoztam a dologgal, de az nem ugyan, mikor a "tömeg" húz téged is. A társaság egy plusz motiváció, mert egymást biztatják az emberek.

Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy milyen lesz, kicsit izgatott is vagyok. Kezdő csoport, ráadásul könnyített fajta, úgyhogy nem hiszem, hogy sok okom van aggódni, de az új dolgokhoz hajlamos vagyok így viszonyulni.

A harmadik meg a vezetés lesz, ha végre sikerül elkezdenem. 

Szóval ez most ilyen változásos időszak, mert van amikor az én szűz személyiségem is azt mondja, hogy elég a megszokott dolgokból, és újítsunk. Ez ilyen. 

Ital: fekete tea

Hangulat: izgatott

Zene: Sam Smith: I'm not the Only One (szerelmes vagyok jelenleg ebbe a pasiba, rongyosra hallgattam a lemezét az utóbbi napokban)

Jobbkéz - szabály, avagy kinek is van elsőbbsége?

Mindenképpen akartam írni a KRESZ-szel kapcsolatos tapasztalatokról, de a vizsga előtt nem igen volt hozzá idegem. Tök érdekes volt, mert nem éreztem magam annyira idegesnek a vizsga előtt, mint úgy általában. Csak onnan tudtam, hogy azért nem vagyok teljesen nyugodt, hogy nem tudtam enni, de ezt leszámítva nem volt se gyomorgörcsöm, meg semmi. 

Mielőtt elindultam itthonról, gyorsan még kitöltöttem 5 tesztet, mind az öt 70 pont feletti lett, így nem is kezdtem el pánikolni.

Még akkor is nyugis voltam, mikor odaértem, főleg, mert voltak ismerős arcok, akikkel lehetett beszélgetni.

Ingerült akkor kezdtem lenni, mikor leült mellém egy fiatal srác, aki láthatóan jóval zaklatottabb idegállapotban volt nálam, folyamatosan járt keze-lába, hol a térdén dobolt, hol a padon, hol a telefonját babrálta, hol letekerte a kötést a jobb kezéről, hol visszatekerte. A végén már rám is átragadt, szegényre kedvem lett volna ráüvölteni, hogy hagyja már abba, mert az idegállapota ragadós. Azonban tökéletes időzítéssel kilépett a szigorú tekintetű vizsgabiztos  a teremből, és véget ért a kínzás.

Inkább voltam izgatott, mint ideges és ez jól jött. Tetszett a szervezés, a modern, érintőképernyős kivitelezés, egyedül a vizsgabiztos pasi volt kimondottan ijesztő, egy magas rangú katona simán elbújhatott volna mellette.

A kérdések nagy része szintén nem okozott meglepetést, már - már ismerősként örültem nekik. A maradék, a kisebb rész volt az, ami meglepett. Konkrétan volt olyan kérdés, amivel még nem is találkoztam sem a gyakorlás, sem a tanfolyam során. Nem sok volt ilyen, csak kettő talán, de ez akkor is meglepett.

Nem tartotta magam felkészületlennek, mert a tesztprogramban szereplő ezervalahány kérdést kétszer is végigcsináltam becsületesen plusz megoldottam legalább 30 teljes tesztet, de még így is ért meglepetés. 

Nem hiába mondta az oktató, hogy gyakoroljunk, mert anélkül nem fog menni. Igaza volt. Van rá élő példa is. Az egyik ismerősöm ott volt minden órán, hazament, megcsinált 4 tesztet, meg százvalahány kérdést. A 4 tesztből egy sikerült neki és úgy érezte felkészült. Elment vizsgázni és meglepődött, hogy nem sikerült neki.

Azt mondják a vizsgára, hogy nem nehéz. Tényleg nem az, ha készül az ember.

Most teljesen időben visszafelé haladok , de nem baj. 

A tanfolyam nagyon jó volt, mint azt az előző bejegyzésben is írtam, jó volt visszaülni egy kicsit az "iskolapadba". Az oktatónak nagyon sokat köszönhetek (meg az egész csoport is), mert rettenetesen jól adta le az anyagot. Ha már nagyon elkalandozott a figyelmünk, ami az egész napi robotolás után nem is csoda, egy - egy viccel vagy érdekes történettel dobta fel az órát és vonta vissza a figyelmünket az anyagra. Nagyon érezte, hogy mikor volt rá szükség. Bizonyos dolgokkal addig nyaggatott minket, amíg be nem rögzült teljesen, ami szintén nagyon hasznos volt, z érződött a vizsgán is.

Szóval eddig egész jó élmény, bár a neheze még csak most jön. A gyakorlati résztől azért egy kicsit jobban tartok, bár minden vágyam megtanulni, hogyan is kell egy autót uralni. 

Sokszor játszadozom a gondolattal, hogy csak beugrom az autóba és elmegyek egyet autókázni. Csak úgy, cél nélkül, természetesen nem a belvárosi forgalomba, hanem épp ellenkezőleg, kifelé a városból.

Kimondottan várom, hogy ne legyek megkötve, oda mehessek ahová akarok, és amikor akarok, anélkül, hogy BKV-ra, elnézést, BKK-ra vagy MÁV-ra kéne várnom és az ő menetrendjükhöz kéne alkalmazkodnom.

És amikor megnyerjük a lottó 5-öst, akkor az első dolgom az lesz, hogy veszek magamnak egy Mustangot, mert most az az aktuális álomautóm. Kár, hogy Aaron Paul nem jár hozzá....

Hangulat: bizakodó

Ital: Áfonyás zöld tea

Zene: Phillip Phillips: Midnight Sun

Változások kora

A legutolsó bejegyzésemet elolvasva rájöttem, hogy igencsak mély gödörben csücsülhettem, amikor azt megírtam. Jó, nem azt mondom, hogy nem volt reális, mert az volt, csak mikor az ember hangulata ramaty, hajlamos a kicsit rossz helyzetet is nagyon rossznak érzékelni.

Egyébként azóta, az elmúlt cirka 1 hónapban változott néhány dolog. Elsőként az, hogy jelenleg egy rohadt nagy púp van a fejemen, amit tegnap szereztem a szekrényajtó sarkával történt találkozásom alkalmával, és mára gyönyörű lilás árnyalatot vett legnagyobb örömömre.

Persze nem ez volt a legnagyobb esemény, csak gondoltam, ha már ez a legfrissebb, elújságolom.

Mint fentebb is említettem történt pár dolog, amit igencsak sokat dobott a hangulatomon. Először is sikerült eljutnom Szegedre. 

Jó lett volna még egy kicsit maradni, és felfedezni a város szépségit, de ez most csak egy ilyen rövidke látogatásnak volt betervezve, azonban a jövőbeni tervek között határozottan szerepel egy hosszabb ott tartózkodás és környékbeli barangolás.

Jó volt az utazás, szép Szeged is és nagyon kedvesen fogadtak ott, ahová mentem, szóval összességében nagyon kellemes élményként marad meg bennem.

A másik jó dolog, ami történt, hogy elkezdtem vezetni tanulni. Még csak a Kresz tanfolyamon vagyok túl (csütörtökhöz 2 hétre vizsgázom), de eddig nagyon élvezem. Remélem a többi része is legalább így fog menni.

Ez a kis tanulás- jellegű dolog nagyon jó volt arra, hogy rájöjjek, imádok tanulni még mindig. Ez azért jó, mert kellene majd a jövőben szakvizsgáznom, és jó tudni, hogy van még motivációm ahhoz, hogy ezt végigvigyem.

Aztán a másfél hónapos "szünet" után visszatértem a munkába is, ami valahogy szintén nagyon jól esett, annak ellenére, hogy simán el tudtam volna még itthon téblábolni egy darabig. De utólag rájöttem, hogy a végén már nagyon - nagyon hiányzott a nyüzsgés. Imádom, hogy pörögni kell, intézkedni és megfelelni különböző előre látható és váratlan helyzetekben. 

Szóval így útban a harmadik x felé, kezdenek helyrejönni a dolgaim, de azt nem tudom, hogy mi okozta a változást, talán pont én voltam az. Akármi is volt, nagyon jól jött.

Hangulat: bizakodó

Ital: fekete tea (közelednek a teázós idők)

Zene: Linkin Park: Roads Untraveled (A Need for Speed c. film zenéje, egyszerűen imádom azt a filmet, meg ezt a számot is)

Mit számít 5 év?

Az utóbbi időben véletlenül vagy sem , úgy hozta az élet, hogy többször is vissza kellett, nem, inkább lehetőségem nyílt visszatekinteni az elmúlt öt évemre, és ez egészen érdekes érzéseket keltett bennem.

Bevallom őszintén sokszor eszembe jut mostanában, hogy úgy érzem megragadtam egy szinten az élet sok területén. Nem érzékelem a változást, de ez az elmúlt 5 évre való visszatekintés azért megmutatta, hogy mégis volt valami, de arra is ráébresztett, hogy van hová fejlődnöm bőven.

Arra is ráébredtem, hogy sokkal keserűbben szemlélem a világot. De lehet, hogy nem ez a jó szó rá, hanem az, hogy valóságnak megfelelően. 5 évvel ezelőtt olyan kis lökött liba voltam, ami a stílusomat illeti. Ahhoz képest sokat komolyodtam, talán túl sokat is, aminek nem feltétlenül örülök. Illetve az is lehet, hogy nem a megfelelő területen komolyodtam. Ez még számomra sem teljesen tiszta. De a komolyodást érzékelhető.

Ami a megragadást illeti... nem tudom. nem igazán tudom, hogy miért érzem így, mert ha végigfuttatom, hogy mi történt velem az 5 év alatt, miken mentem át, miket értem el, rájövök, hogy azért valamit mégiscsak sikerült véghez vinnem. Két munkahelyet szereztem, mindkét helyen biztos helyem van. Mindkettőn szépen lassan, de előrelépkedtem. Idén elismerést is kaptam az egyik helyen, ami lehet, hogy semmi jelentőséggel nem bír, de számomra mégis sokat jelentett. Nagyon sok dolgot tanultam ez alatt az öt év alatt. Máshogy állok dolgokhoz, mint akkor.

Valamilyen szinten magabiztosabb vagyok, és kiegyensúlyozottabb.

De ez csak ezen a területen igaz.

A másik terület, a magánélet, az más tészta. Valahogy, mintha ez lenne a mérleg másik nyelve, és ide kaptam minden rosszat. Jó, nem mondom, hogy nem voltak jó pillanatok, de ha össze kéne hasonlítanom a másik oldallal, a munkával, akkor azt mondom, hogy abban sokkal több jó szerepel.

Nagyon jó lenne már ezt a kettőt valahogy egyensúlyba hozni, de nem tudom mi lehet az, ami kibillent ebből az állapotból.

Kicsit ilyen egzisztenciális krízisben érzem magam (pedig ahhoz még fiatal vagyok, és mégis). Vajon mi lesz az, ami kibillent belőle? Vagy ki?

És hogy a címben szereplő kérdésre is válaszoljak, semmit nem számít 5 év, és mégis sokat.

Álom, álom, édes álom

Az álmok. Megint.

Emlékszem, hogy írtam már erről a témáról, de valahogy mindig visszatér, újból és újból adja magát.

Vannak, akik azt mondják, hogy az álmok megjósolják a jövőt, vannak akik azt mondják, hogy a vágyainkat tükrözik és vannak, akik azt mondják, hogy a napi problémákat, minket ért hatásokat dolgozza fel ezeken az egyedi mozgóképeken keresztül az agyunk.

Saját tapasztalat azt mutatja, hogy a fent állított dolgok mindegyike igaz valamilyen szinten. Nem egyformák az álmaink, vannak amelyek tényleg a jövőt mutatják meg bizonyos formában (az mondjuk még rejtély, hogy miként) és vannak amelyek vágyainkat tükrözik, nem véletlenül hívják őket vágyálmoknak.

Én egyébként is nagyon aktív álmodó hírében állok, és az esetek nagy részében emlékszem is az álmaimra, ami nem minden esetben annyira jó, vegyük csak a rémálmokat.Ki akar arra sokáig emlékezni?

Most éjjel azonban nem rémálmaim voltak, hanem nem tudom milyenek. Nem is tudom bekategorizálni. Nem mondanám sem vágyálomnak, sem a napi hatásokat feldolgozó álomnak, még csak jövőt megjóslónak sem. Tulajdonképpen egy nagy katyvasz volt, de jó katyvasz, amit valószínűleg a késői órán elfogyasztott milánói makaróni idézett elő. De ha ilyen jó álmokat kreál, akkor legközelebb is ilyen késői időpontra teszem a vacsit.

Egyébként az volt a csodálatos benne, mármint az álmomban, hogy bármennyire is katyvasz volt az eleje, iszonyatosan valóságosnak tűnt. Szinte már félelmetesen, minden körülöttem lévő dolgot érzékeltem, csakúgy, mintha ébren lennék. Minden érintést, tapintást, illatot, és ez olyan jó érzéssel töltött el.

De persze ebből a fajta álomból felébredni a legkiábrándítóbb, mert rájössz, hogy egy másodpercnyi szösszenet sem volt igaz belőle. Na, ez tud igazán lehangoló lenni egy nagyon jó álom után...

Egyébként álomelemzés esetén A Krúdy - féle álmoskönyv jóslatai nem szoktak bejönni, viszont a modernebb megvilágítások általában betalálnak, és ez félelmetes.

Ezt a mait egyébként most nem elemeztem, nem volt benne semmi olyan elemezni való, kiemelkedő momentum, mert mint említettem, nem volt ez más , mint egy hatalmas katyvasz a jobb fajtából. :))

Hangulat: kellemes

Ital: Vaníliás Mocha Latte

Zene: James Arthur: Smoke Clouds  (kimondhatatlanul imádom a pasast)

Mocsok dolog ez a murphy

Tudvalevő rólam, hogy világéletemben nem voltam az a kimondott pasifaló típus, és most sem vagyok az, sőt az  évek előrehaladtával az ifjonti hév, meggondolatlanság elmúlásával és a csalódások számának növekedésével csak még visszafogottabb lettem ezen a területen.

Nem mondom, hogy nem voltam fülig szerelmes, lila és rózsaszín és egyéb színű ködbe burkolva, csak nem mutattam.

Meg a sors egyébként is szeret velem játszani pasik terén, ugyanis mindig valaki olyat ejt az utamba, aki ilyen - olyan okokból nem lehet az enyém. Mondhatni az univerzumnak az a legbeváltabb szórakozási módszere, hogy elhúzza előttem a mézes madzagot, hogy "Látod, milyen rendes, aranyos, normális, helyes pasi? Jól megnézted? Szuper! Mert ő NEM lehet a tiéd!" 

Lehetséges, hogy a negatív hozzáállásom sem igazán segít a dolgokon, de a sors sem igazán akar rám cáfolni. 

A legutóbbi esetein során olyan férfiembereket sikerült elém vetnie, akik
A) nős volt
B) élettársi kapcsolatban élt
C) A vagy B + gyerek
D) egyedülálló gyerekkel, és nem akart kapcsolatot
E) üvöltött róla, hogy nagy játékos, sőt nyíltan vállalta is

Most őszintén! Kinek kell egy olyan "pár", aki az előző barátnőjével a közös esküvőjük előtt egy héttel szakított? Lehet, hogy nekem túl nagyon az igényeim, de nem vágyom kapcsolatra ilyen kilátásokkal.

És megint sikerült belefutnom egy ilyen bonyolult esetbe. Mikor a 2. beszélgetésünk folyamán kiderült az egyébként nagyon kedves és szimpatikus fiatalemberről, hogy nemsokára megszületik a kislánya, ciki vagy sem, nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne röhögjek fel hangosan kínomban.

A pasimágnesem valami baromi rosszul lehet kalibrálva, hogy csak az ilyen eseteket vonzom. És ez valahogy egy idő után elveszi az ember kedvét. Még esélye sem volt az elmélyülésre a dolognak (egyébként talán jobb is, hogy az elején kiderült), pedig nem indult rosszul. Azonban rövid távon mélyrepüléssel véget is ért. Ez van. Murphy-nek viszont üzenem, hogy elmehetne egy kicsit szabadságra vagy találhatna magának valami más célpontot egy időre.

Nem szoktam ilyen nagyon személyes jellegű bejegyzéseket írni, de ez most kibukott belőlem.

Hangulat: elkenődött
Ital: narancsos víz - én ebbe fojtom a bánatom
Zene: Radiohead - Creep

Az én új drágaságom

Még színben is ilyen az én kis drágaságom :)

A Jézuska nagyon előrelátó volt, vagy csak megelégelte, hogy a kora hajnalokon nem bírom kinyitni a szemem, amikor dolgozni kéne menni, úgyhogy meglepett egy csodálatos Dolce Gusto kávéfőzővel. Ilyen kis ufo vagy sokak szerint pingvin alakkal rendelkező gyönyörűség került a karmaim közé. De értéke nem a külsejében, hanem kávékészítő tehetségében rejlik, ugyanis isteni kávét készít, legyen szó egy bivalyerős eszpresszóról vagy egy habos forró csokiról.

Ma voltunk vásárolgatni, és vettem belevaló kapszulát, Latte Macchiato vaníliásat, és hát mit mondjak, azt hiszem megtaláltam az igazit. 

Nem vagyok oda a baromi erős feketékért, csak akkor iszom olyat, ha nagyon muszáj, inkább hosszú kávé párti vagyok, egy jó cappuccinoval bármikor le lehet veni a lábamról, de egy latteval méginkább. Szóval most a vaníliás latte személyében tökéletes partnerre találtam. Egyszerűen isteni az aromája, és őszintén?

Alig várom, hogy újra kávét főzhessek, imádok a készülékkel szöszögni. El is neveztem a drágát jeges kinézete miatt Kiminek, a Jégember után szabadon. Ne kérdezzétek honnan hoztam össze ezt az asszociációt, fogalmam nincs, az ebédnél elfogyasztott boros kóla is valószínűleg segített a kivitelezésben (ebből is látszik mennyire jól bírom az alkoholt...).

Széljegyzet: Egyébként a mai vásárolgatás folyamán meg kellett állapítanom a tényt, hogy az Auchanban nagyon cuki kis rendőr bácsik sétálgatnak fel s alá, úgyhogy többször fogok ezentúl odajárni vásárolni... Alapból az egyenruha sokat dob egy pasin, de ha még az arca is olyan hozzá, hogy nem tudsz mást tenni csak sóhajtozni... Sok nő álmának netovábbja. Nem vagyok oda az egyenruhásokért csak a katonákért, de el kell ismerni, de ezek ketten ott voltak a szeren.

És ha már itt vagyok, és az ajándékokról beszéltem, megmutatom a karácsonyfáinkat. Igen, nálunk kettő van, mert egy kisebb van az én szobámban, ez mű, és mivel karácsony nincs élő fenyő nélkül, így a nappaliban áll egy élő fenyő is.

Csak szerettem volna megmutatni, ugyanis a blogger mostanában sztrájkol elég erőteljesen, ami a képek kezelését illeti, és valamiért csak fekve volt hajlandó feltenni a képeket, az álló képeket nem tolerálja...

Mindegy, azért ezt az egyet sikerült felküzdeni. Ez a nappaliban álló karácsonyfa egy részlete, ami azért különleges, mert a horgolt díszt Szaniktól kaptam karácsonyra (Nagyon köszönöm Neked, gyönyörű lett, és nagy örömet szereztél vele. Előkelő helyet kapott a fán, és az ismerősök közül eddig mindenki megcsodálta! :)) )

Szóval, mivel a blogger akadékoskodik így nem nagyon tudok karácsonyfás képeket feltenni, Illetve, de egy még van, amit remélhetőleg gond nélkül meg fogok tudni mutatni. Ez is karácsonyi, hiszen azt mutatja, hogy nálunk még a kutya is kapott ajándékot :)) Ennek az a története, hogy van egy kis mopsz barátja a drágámnak, akivel a kerítésnél játszanak minden nap, és ez a kis plüss az ő mása. Látszik, mennyire szereti :)))

Ha sikerül együttműködésre bírnom a blogger kezelőfelületét, akkor majd megmutatom a fáinkat teljes csodájukban is. Addig is legyetek jók, és pihenjetek! :)

Hangulat: vidám a ködös, nyálkás idő ellenére
Ital: Vaníliás Latte Macchiato (Kimi által főzve természetesen)
Zene: Jeff Gutt - Creep (eredetileg Radiohead az előadó) - csak mert tényleg szerelmes vagyok a hangjába :)

Kis karácsony, volt karácsony, nincs karácsony...

Hát igen. Az ünnep utolsó napja van már. Álljon meg a nászmenet! Hiszen csak most volt 24-e. Hihetetlen. Szinte megint átsiklottunk az ünnep felett.

Komolyan nem tudom, hogy jövőre mit kéne bevetnem annak érdekében, hogy legalább egy kis karácsonyi hangulatom legyen, de valahogy idén is lekéste a csatlakozást valahol az a bizonyos hangulat. Mondjuk az sem segített, hogy baromi meleg van (amitől fájt a fejem folyamatosan) és hét ágra sütött a nap. Tegnap kimentem a kertbe a kutyához, és elkapott egy érzés, de nem karácsonyi, hanem teljesen tavaszi. Igen, jól hallottátok. Langyos idő, szikrázó napsütés, azért erről sok embernek a tavasz jut eszébe, ahogyan nekem is, ami így december végén elég röhejes. Ahogyan már az előző posztomban is fejtegettem nem a nyúlnak kell a szánkó, bár lassan nagyon úgy néz ki, hogy arrafelé haladunk. Olyanok leszünk mint az USA egyes részein, rövidnadrágban fogunk karácsonyozni. Komolyan mondom, ez az utóbbi évek egyik toplistás rémálma nálam.

Hol van gyermekkorom kedves tele, mikor  kétévesen a fejem búbjáig érő hóban szaladgáltam (ami enyhe túlzás, de értitek)? Havat akarok, de nagyon.

Azt, hogy ha kilépek este tízkor a kertbe vagy az utcára és minden bevilágít a hó, minden nyugodt és csendes, mert a város zaját letompítja a csodálatos fehér lepel, amit annyira imádok. Ilyenkor valahogy mindig nagyon boldognak és erősnek érzem magam. De egy kicsit a gyerek is előbújik belőlem, mert általában az az eső dolgom, hogy kinézek egy sima területet és hóangyalkát kezdek gyártani, amit utána a kutya örömmel és vigyorogva rombol szét.
Ez természetesen megtorlást kíván és óriási hócsata bontakozik ki...

Örülök én annak is, ha januárban vagy februárban esik, de valahogy ez nekem nagyon hiányzik a karácsonyhoz. Tudom, hogy a statisztikák szerint 7 karácsonyból 1 fehér, de akkor legalább legyen hideg és borús, hogy ne azt az érzetet keltse bennem a napsütés, hogy mehetek virágot szaglászni a kertbe.

Jajj, de nyafogósra sikerült ez a helyzetjelentés. Megpróbálok szépíteni. Tényleg nincs ám okom ezen kívül panaszra, mert nagyon jól esik a lelkemnek ez a nyugodt, stressz -, és rohanásmentes karácsony. Végre olvashatok kedvemre, nem kell 2 oldalanként letennem az aktuális könyvemet, mert valami közbejött, netán elaludtam felette, mert annyira ki vagyok merülve. Imádom a fényeket a karácsonyfán, ahogy visszatükröződik a szoba dekorációjáról. Imádom a gesztenyepürét habbal, ez a karácsony csúcspontja, de tényleg!
Az ajándékokról már nem is beszélve. Idén egy csodakávéfőzőt hozott a Jézuska, és imádom, hogy egy gombnyomásra kávézókban kapható kávét tudok magamnak produkálni legyen szó Capuccinoról, eszpresszóról vagy Latteról, vagy fincsi, gőzölgő, habos forró csokiról. :))
Szóval mondhatni teljes az öröm.
Remélem nektek is jól telik a karácsony és eddig is jól telt. Utólag is Boldog Karácsonyt!

Hangulat: nyugodt
Ital: latte
Zene: Jeff Gutt - O Holy Night (XFactor USA) - nagy kedvencem :) egyszerűen szerelmes vagyok a hangjába

Mindjárt itt az év vége

Félelmetes, hogy mennyire szalad az idő. Szinte még csak most volt szeptember, amit az is jól mutat, hogy a legutolsó posztomban épp a nyáridéző képeimet pakolgattam fel. Hihetetlen. Kettőt pislant az ember és már december közepe. Ezen a ponton kapunk a fejünkhöz, hogy "Úristen, még nem vettem senkinek semmit" és kezdődik az idegbaj, amikor pont, hogy a nyugalomról a pihenésről és a családról kellene szólnia az ünnepnek.

Ennek ellenére én is érzem magamon, hogy minél közelebb kerülünk a szeretet ünnepéhez, annál idegesebb, ingerültebb vagyok. Hiába vagyok tisztába azzal, hogy nem így kellene lennie, egyszerűen a rohanás és a hihetetlen mennyiségű tennivaló a munkahelyen kihozza belőlem.Itthon nem is annyira érzem, mert ma mindent (na jó, egy - két kivétellel) megvettem, amit akartam, úgyhogy ez a stresszforrás már kihúzva a listáról, de sajnos maradt még elég.

Érdekes, hogy bent az oviban is ilyenkor pörög fel minden, mindennek most van a határideje, és akkor még vegyük bele, hogy a gyerkőcök közt sem kéne idegbetegnek mutatkozni, szóval nagy a nyomás.

De nincs mit tenni, csinálni kell a dolgunkat és közben lazítani, amikor csak tudunk.

Egyébként nem tudom ki hogy  van vele, de ez a sokáig tartó meleg ősz teljesen megzavarta az időérékemet, és emiatt a karácsonyi hangulatom csúnyán késében van. Hiába van feldíszítve minden a környezetemben, olyan mintha semmi nem lenne. Azért remélem karira beesik, mert nem lenne jó megint átsiklani az ünnepek felett. Szeretnék most egy olyan igazi karácsonyt, minden érzésével együtt, amihez az sem ártana, ha esne egy kicsit a hó, legalább mutatóba. Nem a nyúlnak kell szánkón érkeznie, hanem a Mikulásnak meg a Jézuskának vagy Angyalkának, azonban ezzel a kijelentéssel úgy látszik nincs igazán tisztában az időjárás. Valaki igazán felvilágosíthatná.

De azért a nagy káosz közepén büszke is vagyok magamra, mert sikerült nem elfelejtenem időben megírni a karácsonyi képeslapokat. Remélem időben el is érnek a drága (szó szerint és átvitt értelemben is) posta által a címzettekhez.

Hangulat: fejfájós (melegfront van)

Ital: Sir Morton fekete tea

Zene: Kelly Clarkson: Underneath the Tree ( hangolódás az ünnepre)

Fotós kihívás

Még a nyár elején Niki hirdetett meg egy fotós kihívást a blogján, amibe én is lelkesedéssel vetettem bele magam, hiszem jó alkalomnak bizonyult arra, hogy megismerkedjek az új masinámmal, és megállapítottam, hogy sokat megtudtunk egymásról.

Sajnos bizonyos körülmények nem adtak alkalmat arra, hogy sokat fotózzak, de azért sikerült egy - két egészen jó képet összehozni. Egy biztos, díjnyertes fotós nem lesz belőlem, de arra, hogy általuk felidézzem az emlékeket, tökéletesek.

Nem is igazán emlékeket, mint inkább pillanatokat örökítettem meg, de mindenesetre előhozzák a nyári hangulatomat. :)

Hangulat: vidám
Ital: kávé ( a változatosság kedvéért...)
Zene: Ellie Goulding - Burn

Emlékek és illatok

Bizonyított tény, hogy szaglásunk és ezáltal az illatok és a szagok kapcsolatban állnak emlékeinkkel, mi több, talán a legintenzívebb emlékelőcsalógató lehet egy - egy illat.

Kinek ne jutott volna eszébe a narancsról vagy a fahéjról a karácsony, vagy a gyurma szagáról az óvoda vagy az alsó tagozat. Ám igaz ez jóval specifikusabb, kevésbé általános, ám annál személyesebb emlékekre is. Például egy számunkra szeretett személy parfümjére emlékeztető illat előhozza az iránta érzett érzelmeinket, de ugyanúgy igaz ez negatív irányba is.

Akár több 10 évre ( volt már példa 80 éves intervallumra is) visszamenőleg előhúzza az emlékeket. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az illat által keltett ingerek szűrő nélkül jutnak el az egyes számú, legősibb agyideg segítségével az agytörzsnek abba a részébe, ahol az érzelmek, a szerelem és a hosszú távú emlékezet helyezkednek el.

És hogy mégis ez hogy jutott eszembe? Egyszerűen úgy, hogy nekem is volt ma egy ilyen élményem. Az így felidéződő emlékek állítólag életünk első 10 évéből származnak. Nekem pont nem ebből az időszakból jött elő, de fene bánja, mert kellemes volt.

Az első szerelem, még akkor is, ha plátói, mindig emlékezetes marad, mindig speciális helyet foglal el emlékeinkben és tulajdonképpen szívünkben is. Gyakran sok év múlva is tisztán fel tudjuk idézni a részleteit. Ha mégsem, akkor segítenek az illatok.

Ma elmentem egy férfi ember mellett, akinek nagyon jó illata volt. Amint megéreztem az illatot, rögtön megrohantak az emlékek, mert első kiszemeltem pontosan ugyanazt az illatot használta, amit az úriember. Hirtelen minden előjött, eszembe jutottak a legszebb percek, és a legrosszabbak is, de mégis az emlék vagyis az illat által keltett érzés volt a legkellemesebb az egészben. 

Ez az az illat, amit álmomban is felismernék, kívülről fújom a márkáját.

Szóval érdekes hely az agyunk, hogy ilyen dolgokra is képes, kimondotta szeretem ezt a tulajdonságát. :)

Gyász

Valakit elveszíteni mindig nagyon nehéz. Főleg, ha az az illető közel állt az emberhez. Még akkor is nehéz, hogyha nem meglepetésszerű, hanem előre lehetett már tudni. Bármennyire is úgy tűnik, ez egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet, egy cseppet sem teszi fájdalommentesebbé az elengedés folyamatát.

Először még nem is fogjuk fel, értetlenül állunk a hírek előtt, mintha lehetetlen lenne az, amit hallottunk, holott mélyen belül teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy valóban megtörtént.

A gyász mindenkinél egyéni, legalábbis időtartamban biztos.

Valahogy az egész folyamatot a temetés teszi egészen valóssá, de valahogy szürreális is egy kicsit az egész szertartás. Odamész, és nézed az ravatalozóban az urnát, és próbálod tudatosítani magadban, hogy egy olyan hús vér ember hamvai vannak benne, aki saját véred, akivel játszottál, beszélgettél, akinek ott voltál az esküvőjén koszorúslányként, akinek a gyermekére sokszor vigyáztál. És mégis olyan lehetetlennek tűnik, mintha egy vicc lenne az egész. Ezt támasztja alá az is, hogy amíg várakoztok a szertartás kezdetére, olyan emberek jönnek oda hozzád részvétet nyilvánítani, akiket 3 éves korod óta nem láttál, és egyáltalán nem emlékszel rájuk, vagy olyanok, akiket egyáltalán nem ismersz. Igen, részvétet nyilvánítanak neked, udvariasan fogadod szavaikat, de valahogy csak még üresebb leszel tőle. Aztán mikor megérkeznek azok, akiket ismersz, és látod, hogy könnyes szemmel jönnek feléd, ott benned is eltörik valami.

De maga a szertartás még mindig szürreális. Unplugged popmelódiák szólnak vokál nélkül, ami baromira nem illik sem a helyzethez, sem a helyhez. Kötve hiszem, hogy nem lehetett volna alkalmasabb zenei aláfestést találni. Abba, Ebony and Ivory, szép, és jó, van mondanivalójuk, de nem a temetőbe való. Konkrétan, amikor az Abba I have a dream c. száma ment rögtön az ugrott be, hogy a Mamma Mia betétdala volt. Nem épp helyénvaló gondolat, de egyszerűen nem lehetett másra gondolni.

Aztán mikor a pap megjelenik, és elkezd beszélni, úgy érzed, mintha valahonnan kívülről hallgatnád, nem is igazán tudatosulnak benned a szavai, csak akkor mikor az elhunyt életét ismerteti röviden, és akkor kezd valósság válni az egész, vagy mikor felsorolja, hogy ki búcsúzik, és meghallod a neved.

De úgy igazán csak a sírnál tudatosul. Mikor beleteszik az urnát és rácsukják a sír tetejét. Érzed, hogy ott egy pillanatig vége mindennek és elkezdenek hullani a könnyeid, mert ez már sok. És végleges. És ránézel az élete elején lévő unokaöcsédre, akinek szintén könnyes az arca, de látszik rajta, hogy ugyanolyan sokkban van, mint te. Te a nővéredet vesztetted el, ő az édesanyját. És ez összeköt benneteket, még akkor is, ha nem tartjátok egymással a kapcsolatot.

Utána vendégség meg minden, nincs idő gondolkodni, de miután a vendégsereg szétszéled délután, este leülepszik.

Ekkor jöttem rá, hogy mi volt a bajom az egésszel. Nem kellene ennek ilyen puccos felhajtásnak lennie, főleg, hogy a háromnegyede csak jópofizás. 

Az, hogy még szinte a sír tetejét vissza se tették, a volt anyós már a sír fotózta, az egyszerűen röhejes. Értem én, hogy meg akarja mutogatni, de hát azért mindennek van határa. Legkevésbé arra volt szükségem, hogy ezt lássam.

Egy tanulsága azért mégis volt az egésznek, azon kívül, hogy talán magamban sikerült feldolgoznom és lassan majd sikerül így már lezárnom a folyamatot. Még pedig az, hogy a volt sógorom még húsz év elmúltával is ugyanazt a büdös kölnit vagy arcszeszt használja, amit eddig. Van, ami soha nem változik...

A szokás hatalma

Gondolom sokan vagyunk úgy, hogy néha észrevesszük, a szokások mennyire uralják mindennapjainkat.  Azért csak néha, mert egy idő után már automatikussá válnak, és fel sem tűnik, hogy minden nap ugyanaz csináljuk ugyanabban a sorrendben.

Viszont mikor kisebb időre félretesszük őket, mert más a napirendünk mondjuk szabadság alatt, mint mikor dolgozni járunk, akkor jön ki igazán a hiányuk.

Ma esett meg velem ez az apró érdekesség, ami jól mutatja, hogy ha valami kimarad, mennyire érzékeljük annak hiányát, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy kihagytunk egy vagy esetemben több mozzanatot.

Mikor elindulok reggelente vagy csak úgy valahová a nap folyamán, általában igyekszem ugyanúgy csinálni mindent, hogy tuti nem maradjon ki semmi. Értem ez alatt pl. felöltözés (na jó, az még soha nem maradt ki, bár , ha belegondolok, volt már olyan eset, hogy papucsban indultam útnak...), sminkelés, ékszerek, kiegészítők felvétele stb.

Ma is elindultam, már a táskám és a kulcsom is a kezemben volt és a lépcső tetején álltam startra készen. Akkor ébredt fel bennem az az érzés, tudjátok, az a hiányérzet, hogy valami kimaradt. Akkor rájöttem, hogy elfelejtettem a kutyának felmarkolni kutyakekszet. Ugyanis az elmenetel nálunk úgy zajlik, hogy vinnem kell neki nasit, mert addig nem enged el. Ő ad nekem puszit, meg pacsit, kap érte cserébe kutyanasit, és akkor én is megyek a dolgomra szabadon, meg ő is. Egyszer mentem el úgy valahová, hogy nem kapott tőlem semmit.... hát mondanom sem kell, hogy egész nap lelkiismeret furdalásom volt. Olyan szemeket meresztett rám, hogy a Csizmás Kandúr a nagy szemeivel csak jelenthetett neki.

Na, de vissza a szokásokhoz. Szóval mikor felmarkoltam a kutyának valót, még mindig nem múlt el a hiányérzetem. Valami nagyon zavart, mintha még legalább 3-4 szatyor hiányozna a kezemből vagy nem is tudom, de mivel sietnem kellett, nem volt időm gondolkozni azon, hogy vajon mit is felejthettem ki napi rutinjaim sorából. Engem meg különösen zavar, ha valami kimarad, köszönhetően szűz csillagjegyemnek, vannak dolgok, amikhez cseppet megszállott módon ragaszkodom, és a reggeli rutin is ide tartozik. Ez is megérne egy misét, de most nem ez a téma.

Szóval nem volt időm agyalni azon, hogy mit is felejtettem el, így útnak indultam. Hazafelé, mikor csörgött a telefonom, és benyúltam érte a táskámba, akkor vettem észre hogy nincs a kezemen gyűrű. Azokat is elfelejtettem felvenni. Azonban még mindig nem volt teljes a kép, még mindig hiányérzetem volt. De mire a kapuba értem , rájöttem, hogy elfelejtettem magamra illatanyagot spriccelni, és ez zavart a leginkább. Annyira a részem már a parfüm, hogy az hihetetlen és ma reggel azt is sikerült lehagynom magamról. Na igen, ez az, amikor az ember kiesik a megszokott ritmusból. 

Végiggondoltam, hogy mennyi szokást sikerült kialakítanom a nap folyamán, és meg kell mondjam, hogy nagyon sokat. Jó, persze, nem mindet én alakítottam, mert vannak közte olyanok, amik az egész családra vonatkoznak, de akkor is. Szinte minden tevékenységemhez kapcsolódik valami. Van közte jó is, meg rossz is, de jól is van ez így, amíg egyensúlyban van a kettő.

Hangulat: kellemes
Ital: citromos ásványvíz
Zene: Colbie Caillat - We Both Know ft. Gavin DeGraw ( A Safe Haven c. film betétdala. Imádom azt a filmet )

Újra nyeregben

A címben olvasható kifejezés egyáltalán nem a magabiztosságomat tükrözi, sőt nem is kezdtem el újra lovagolni- tekintve, hogy még soha nem is lovagoltam, kivéve hét éves koromban, de az kb 10 percig tartott -, hanem újra biciklire ültem.

Annak apropóján történt mindez, hogy kolléganőm minden nap bringával jár dolgozni, és mivel családlátogatásra kellett mennünk, és iszonyatosan szoros volt a tempó - rövid idő alatt kellett viszonylag nagy távolságokat áthidalnunk - így rábeszélt a bringázásra.

Igaza volt, mert tényleg gyorsabb volt, mint gyalog, de nem kicsit rettegtem tőle. Tudok biciklizni, de 10 éve nem ültem a járgányon. Akkor volt egy részleges bokaszalag szakadásom, ami után sokáig még a mászkálás sem vonzott, nem hogy bármilyen sport. Örültem, hogy meg tudtam állni a lábamon. Aztán, ahogy elkezdtem dolgozni, a kerekezés valahogy feledésbe merült egészen mostanáig.

Féltem, hogy nem fogok tudni elindulni vele, eldőlök stb. De az is bennem volt, hogy nem véletlenül mondogatják azt, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni, csak nem fogok amatőr módjára bukfencezni.

Háááát... csak majdnem. Az eleje, az első pár méter nagyon rossz volt. :) Nem tudtam egyenesben tartani a kormányt, kacsáztam én úgy, mintha nem is tudom mennyi alkoholt ittam volna előtte. Aztán egy 10 perc után már jobb volt, másnap meg már csak az éles kanyarokkal volt gondom. Mindenesetre ez annyira jó kis kaland volt, hogy úgy határoztam bizony előszedem a saját kétkerekűmet a padlás mélyéről, gatyába rázom és bizony gyakrabban fogom használni. Szegényre valószínűleg ráfér egy újrafestés (metál lilában gondolkodom), meg egy általános szerviz, de ezt leszámítva szerintem rendben lesz. Biciklizésre fel! Persze először csak a közelben, aztán majd folyamatosan emelem a távot.

Ezen kívül még egy szép kis fotómasinával is megajándékoztam magam évzáró örömére. Sajnos a régi digitális gépen elég régen bemondta az unalmast, így eddig csak a telefonnal garázdálkodtam, azonban hiába képes nagy felbontású képeket csinálni, mégsem ez az elsődleges funkciója, ami meg is látszott a minőségén. Viszont ezzel az új szépséggel már mindent fogok fotózgatni, igyekszem majd minden érdemleges pillanatot megörökíteni.:)

Hangulat: fáradt, de vidám

Ital: epres ásványvíz

Zene: James Arthur: Impossible

Elballagtunk...

Lezártunk négy szép évet. Illetve én csak egyet, mert én idén kerültem ebbe a csoportba, de annyira közel kerültek hozzám a gyerekek még így is, hogy el sem tudom képzelni, milyen lett volna, ha négy tanévet húzunk le együtt.

Az időjárás ránk ijesztett, mert fél órával a ballagás előtt még nagy erőkkel dörgött, és koromfekete fellegek gomolyogtak felettünk. De hála a sok drukkolásnak, meg szuggerálásnak (még a gyerkőcök is s felhőket nézték, hogy merre mennek) a végén még a napocska is ránk mosolygott.

A gyerekek nagyon ügyesek voltak, bár nyüzsiztek rendesen, érezték, hogy valami nagy mérföldkő ez az életükben, még akkor is, ha most még nem fogták fel igazán.

Volt lufieleresztés (ezt nagyon nagyon élvezték) meg minden jóság ami, egy ballagáshoz kell.

Beszélgettünk délelőtt a kolléganőkkel, hogy ki mennyire fog elérzékenyülni meg sírni. Mondták, hogy ők biztos nagyon fognak, mert hát hozzájuk nőttek stb. Én meg említettem, hogy tavaly sem sírtam, mert  annyira ideges voltam, hogy esélytelen volt.

Biztos voltam benne, hogy idén sem lesz ez másképp, hisz, most talán még idegesebb voltam, mint akkor.

Végigment a műsor és megúsztam sírás nélkül. Túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy minden rendben menjen, mindenki ott álljon, ahol kell és akkor szólaljon meg, amikor kell. 

Egyszer csak azonban összetereltek minket óvónőket és dadus néniket, majd a búcsúzó nagycsoportosaink elkezdtek verset mondani. Na ezen a ponton volt végem és kezdtek el potyogni a könnyeim. Biztosan jól mutatok majd a videókon meg fényképeken, hogy épp küszködöm és próbálom megállni, hogy ne kezdjek el teljes erőbedobással zokogni.

Édesek voltak nagyon és gyönyörű ajándékot is kaptunk tőlük, egy fényképalbumot, aminek előkelő helyet kerestem a polcomon.

Fura a tudat, hogy már csak pár hétig leszünk együtt és utána majd mások foglalják el a helyüket. Legalábbis a csoportban. Mert a szívemben biztos, hogy nem.

Hangulat: szomorkás

Ital: gyümölcslé

Zene: Spice Girls: Goodbye (félelmetesen illik a hangulatomhoz) 

Tavasz, nyár meg egyebek

Tavasz van. Vagy nyár. Vagy nem is tudom, tekintve, hogy az időjárás úgy váltogatja sokszínű arcát, mint más a fehérneműjét.

Egyik nap bundabugyit húzunk a másik nap még egy lenge, ujjatlan felső is vastagnak minősül. Ma például elkelt a kiskabát a reggeli órákban, ennek ellenére az imént vette észre a tükör előtt elhaladva, hogy a délelőtti napon töltött röpke 4 órácska megtette a hatását és sikerült rákvörösre sülnöm. Fene gondolta, hogy 1) kisüt a nap, 2) annyira kisüt, hogy éget.

Mindegy. Legalább lesz színem. Az már megint más kérdés, hogy milyen. Sportversenyen voltunk az ovisokkal, azért voltam egész délelőtt napon. Nagyon kis ügyesek voltak, bezsebeltünk két bronzérmet meg egy negyedik helyet, amiért alaposan megölelgettem őket.Egyébként is kijárt nekik az ölelést meg a sok puszi, mert nagyon hősiesen küzdöttek!

Hazaérvén gondolkodtam azon, hogy mennyire fognak hiányozni. Egy év alatt is olyan nagyon közel kerültek hozzám, rossz lesz őket elengedni. Nem tudom, hogy hány csoportot kell még elbúcsúztatnom ahhoz, hogy ezt az érzést megszokjam. Valószínűleg ez mindig nehéz marad.

Egyébként lassan kitör majd a nyári szünet, ami nagyon rám fér már.

Addig is a Két pasi meg egy kicsi c. sorozattal relaxálok. Mostanában nagyon rákattantam. Esténként lazításként megnézek 1-2 részt, amiből sokszor 3-4 és néha 5 is lesz, de ez nehéz nap után kikapcsolódásnak tökéletes. Könnyed, vicces. Ennyi kell a nagy hajtás mellett. Pont tegnap este gondolkodtam azon, hogy április eleje óta nem volt egy leheletnyi szünet sem a pünkösdi hosszú hétvégét leszámítva, meló, program viszont volt bőségesen, minden hétre jutott  1-2, és akkor azt itthoni feladatokról még nem is beszéltem. De nem is akarok most.

Sikerült egy kis pénzt összespórolnom, amiből egy komolyabb fényképezőgépet szeretnék venni. Sajnos a régi digitálisom másfél éve bemondta az unalmast, azóta  a telefonommal garázdálkodom, de hát természetesen a közelébe sem érhet. 

Azonban annyi programon voltam mostanában, ahol jól jött volna, meg úgy egyébként is, hogy nem várhat tovább ez a dolog. 

Most már csak azt kell eldöntenem, hogy pontosan milyet szeretnék. Ötletek már vannak. Sőt már odáig is eljutottam, hogy lecsökkentettem a választási lehetőségeket kettőre.

Az egyik egy Nikon a másik meg Fujifilm. Nem tudom mi lesz, ami elbillenti majd a mérleg nyelvét az egyik felé.

Aztán ha sikerül megvennem, nagy tételben fogom gyártani a fényképeket a nyár folyamán. :)

De addig még vár rám egy pokoli hét a jövő héten egy gyereknappal meg egy ballagással és évzáróval. Szorítsatok,  hogy az égiek megkegyelmezzenek és ne mossa el az eső egyik eseményt sem.

Ital: Earl Grey tea
Hangulat: fáradt
Zene: Wisin & Yandel ft. Jennifer Lopez: Follow the Leader (mostanában nagyon bejönnek a pörgős, latinos hangzású dallamok)