Elballagtunk...

Lezártunk négy szép évet. Illetve én csak egyet, mert én idén kerültem ebbe a csoportba, de annyira közel kerültek hozzám a gyerekek még így is, hogy el sem tudom képzelni, milyen lett volna, ha négy tanévet húzunk le együtt.

Az időjárás ránk ijesztett, mert fél órával a ballagás előtt még nagy erőkkel dörgött, és koromfekete fellegek gomolyogtak felettünk. De hála a sok drukkolásnak, meg szuggerálásnak (még a gyerkőcök is s felhőket nézték, hogy merre mennek) a végén még a napocska is ránk mosolygott.

A gyerekek nagyon ügyesek voltak, bár nyüzsiztek rendesen, érezték, hogy valami nagy mérföldkő ez az életükben, még akkor is, ha most még nem fogták fel igazán.

Volt lufieleresztés (ezt nagyon nagyon élvezték) meg minden jóság ami, egy ballagáshoz kell.

Beszélgettünk délelőtt a kolléganőkkel, hogy ki mennyire fog elérzékenyülni meg sírni. Mondták, hogy ők biztos nagyon fognak, mert hát hozzájuk nőttek stb. Én meg említettem, hogy tavaly sem sírtam, mert  annyira ideges voltam, hogy esélytelen volt.

Biztos voltam benne, hogy idén sem lesz ez másképp, hisz, most talán még idegesebb voltam, mint akkor.

Végigment a műsor és megúsztam sírás nélkül. Túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy minden rendben menjen, mindenki ott álljon, ahol kell és akkor szólaljon meg, amikor kell. 

Egyszer csak azonban összetereltek minket óvónőket és dadus néniket, majd a búcsúzó nagycsoportosaink elkezdtek verset mondani. Na ezen a ponton volt végem és kezdtek el potyogni a könnyeim. Biztosan jól mutatok majd a videókon meg fényképeken, hogy épp küszködöm és próbálom megállni, hogy ne kezdjek el teljes erőbedobással zokogni.

Édesek voltak nagyon és gyönyörű ajándékot is kaptunk tőlük, egy fényképalbumot, aminek előkelő helyet kerestem a polcomon.

Fura a tudat, hogy már csak pár hétig leszünk együtt és utána majd mások foglalják el a helyüket. Legalábbis a csoportban. Mert a szívemben biztos, hogy nem.

Hangulat: szomorkás

Ital: gyümölcslé

Zene: Spice Girls: Goodbye (félelmetesen illik a hangulatomhoz)