Nem tudom, hogy írtam - e már a témáról, mert lusta voltam visszanézni, de ha írtam is, egy kis ismétlés nem árt.
Mivel itt az ősz, a lakásban újra csukva vannak az ablakok a nap nagy részében, így előkerültek a párologtatók. Nem vagyok egy nagy ősz rajongó, de ezt a részét szeretem a hűvösebb idő beköszöntének. Néha, amikor már energiatartalékaim végén vagyok, és ezáltal rám tör az a semmisejó hangulat, gyakran nyúlok alternatív kedélyjavító módszerekhez. Az egyik ilyen az illóolajok tárháza.
Sokféle illóolajat kipróbáltam már az évek során, volt amelyik bevált, volt amelyik nem. A borsmenta és az eukaliptusz viszonylag állandó darabjai a készletemnek, ahogy a narancs és a mandarin illat is. Azonban az igazi favoritom a citrom, de nem akármilyen citrom, hanem az indiai citromfű az , ami igazán bevált. Amellett, hogy a tényleges citrom illatára ez hasonlít a legjobban, fertőtlenítő hatása is nagy. Nagyon imádom. Persze nagyon meg kell nézni, hogy hol is veszi az ember ezeket és milyen minőségűek.
Az azonban biztos, hogy ha jó minőségű, akkor nagyon jó hatással van ránk, ha tudatosan választjuk ki. Számtalan jótékony hatásuk ismert, de már csak azért is megéri, ha kicsit jobb kedvre derít az, hogy kellemes illat van a lakásban.
Néha a legmegnyugtatóbb pillanatok az legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. Egy igen stresszes időszak közepén vagyok épp, és keresem a szellemi, lelki pihenés lehetőségét folyamatosan, igyekszem minden apró lehetőséget megragadni. Legtöbbször ezek tervezett lehetőségek, de néha, kivételes esetekben csak úgy maguktól találnak rám, teljesen váratlanul, ez történt csütörtökön is, amikor is kirándulni indultunk a csoportommal.
Nem vártam túlságosan sokat a programtól, hiszen nekünk, felnőtteknek a kirándulás nem a pihenésről szól, hanem arról, hogy figyelünk, talán még jobban is, mint a megszokott környezetünkben, emellett felhívjuk a gyerkőcök figyelmét az érdekességekre. Ők meg közben élvezik az életet.
Azonban, mikor odaértünk a tervezett úti célunkhoz, minden egy csapásra megváltozott. Megszállt valami megfoghatatlan érzés, valami nagyon jó , valami nagyon megnyugtató. Pedig nem volt ott semmi extra, csak a vízpart. De ennyi elég volt.
Kopaszi - gát - a fák mögött megbújó Duna (saját kép)
Amellett, hogy minden percemet lekötötték a szanaszét szaladgáló gyerkőcök, lassan olyan nyugodt érzés járt át, mintha pihenni mentem volna oda. Aztán, mikor elértünk egy eldugott kis homokos partrészre megrohantak az emlékek.
Kisgyerekként sokat voltam a nagyszüleimnél, akikkel szinte napi szinten jártunk ki a Duna partjára. Semmi különös nem volt ott, de mégis nagyon szerettem azt a helyet. Volt, hogy kavicsokat dobáltam, de volt, hogy homokozólapáttal és kisvödörrel próbáltam kincsekre lelni vagy egyszerűen csak igyekeztem a parton állva megváltani a világot.
Mindenesetre az a pici partszakasz mind a mai napig emlékezetes és a szívemhez oly közeli hely maradt.
Ez ugyan most nem az a hely volt, de a hangulata mégis nagyon hasonló és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Rájöttem, hogy sokkal gyakrabban kéne ilyen helyeket látogatnom. Remélhetőleg hamarosan újra szerencsém lesz ilyen helyre tévedni.
Az utóbbi időben sokat panaszkodtam a munkámra és nem sokat változott azóta sem a helyzet, de most nem erről szeretnék írni, hanem a jó oldaláról, azért, amiért érdemes bemenni a munkahelyre és szívvel - lélekkel csinálni azt, amit csinálunk.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó a kapcsolatom a csoportomba járó gyerekekkel. Imádom őket, és azt hiszem nagyképűség nélkül állíthatom, hogy ez kölcsönös. Sokszor hallottam mostanában azt, hogy nem feltétlenül jó ez, mert jobb, ha a gyerek és az óvónő között megvan az alá - és fölé rendelt viszony, azonban én ezzel nem értek egyet. Sokkal jobb eredményeket lehet elérni náluk, ha néha tudatosan lemegyünk az ő szintjükre, és szinte partnerekként tekintünk rájuk.
Egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat nagyon sokat számít a mindennapokban.
Arról már nem is beszélve, hogy olyan helyre bemenni, ahol örömükben szaladnak eléd, az felbecsülhetetlen!
A napokban esett meg egy nagyon aranyos kis szösszenet köztem és az egyik ovisom között.
Versenyen voltunk néhány gyerkőccel, ő is ott volt, de csak drukkolni. A szünetben felkéredzkedett az ölembe és behatóan vizsgálgatni kezdte az egyenpólót, ami rajtam volt, majd a következőt kérdezte:
- Miért van mindenki ilyen egyforma pólóban?
- Azért, hogy tudja mindenki, hogy a csapat melyik oviból jött, és hogy tudják melyik gyerek melyik oviba jár.
- De ők tudják, hogy én hová járok.
- Nem, akik nem ismernek téged, nem tudhatják.
- És neked miért kell ilyen póló?
- Szintén azért, hogy tudják melyik oviból jöttem.
- De hát az felesleges. Azt mindenki tudja, hogy te vagy az én óvónénim!
El nem tudjátok képzelni mennyit jelentenek az ilyen beszélgetések. Olyan pozitív töltetet tudnak adni, annyi energiát kapok belőlük, hogy arra szavak nincsenek. És ez az, amiért minden egyes nap érdemes elindulni dolgozni, mert tudom, hogy ilyen kedves kis lények várnak bent, és szó szerint bearanyozzák még a rosszabb napjaimat is, és ezek az emlékek megfizethetetlenek.
Néha azért eszembe jut, hogy én nézem más szemüvegen át a világot. Innen - onnan hallok dolgokat, amik mindig elbizonytalanítanak, hogy biztosan jól végzem - e a munkámat. Például azt, hogy az óvónénik nem veszik fel a gyerekeket, nem szabad hozzájuk túlságosan közel kerülni, meg szigorúnak kell lenni.
Aztán jönnek ezek a kis pillanatok, amik úgy érzem engem igazolnak. Miért kellene szigorúnak és némiképp távolságtartónak lennem, ha kedvességgel és következetességgel is képes vagyok elérni ugyanazt a célt?
Tudom, ezek örök kérdések és biztosan nem én leszek az, aki megválaszolja őket, csak néha elmerengek a dolgok miértjén.
Haladni kellene a korral ezen a területen is és megérteni azt, hogy a mai gyerekek nem olyanok, mint a 20 évvel ezelőttiek, más módszerekkel kell elérni náluk azt, amit szeretnénk, máshogy kell hozzájuk viszonyulni.
És már csak egy megjegyzésem lenne: akkor lenne minden még jobb, ha a szabályokat olyanok hoznák, akiknek valójában van némi közük az óvodai mindennapokhoz és nem csak elviekben. Ezzel be is fejeztem.
Ital: ananászlé
Hangulat: boldog és büszke
Zene:One Direction - History (nem tudom mi fogott meg ebben a számban, de imádom, pedig nem is igazán az én műfajom)
Nézegettem az imént a közösségi média különböző oldalait, és meglepődve, de örömmel tapasztaltam, hogy csak úgy özönlenek az állapotjelentések - akár szövegesen, akár képi formában - a családi játékokról.
Előkerültek a társasjátékok, a kártyapaklik és komoly csaták folynak. Egyrészről jó, mert nagyon össze tudja hozni a családot, baráti társaságokat, másrészt meg jó hangulatot teremt. Legalábbis ott, ahol nem veszik véresen komolyan az egészet.
Az elmúlt két napban nálunk is kártyabarlanggá alakult a lakás és vérre menő partikat játszottunk. Tegnap 8-ból kettőt nyertem, ma 6-ból egyet, ebből is látszik, hogy nem igazán kedvezett nekem a szerencse. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mindenki felszabadult volt, röhögtünk egymás szerencsétlenségén ( a szerencséjén már nem annyira, mert, mint tudjuk a legszebb öröm a káröröm). Ilyenkor az jut eszembe, hogy miért csak a nagyobb ünnepekkor vesszük elő ezeket?
Persze, tudom, időhiány. Én is tudnék erről a dologról mesélni, de rájövök, hogy pont a leghajtósabb, legstresszesebb időszakokban kéne az asztalra csapni, mindent félresöpörni és játszani. Egyrészt mert oldja a feszültséget másrészt kikapcsol. És őszintén! Hány perc egy kör römi? Talán 10. És mennyivel leszünk oldottabbak utána? Hát nem éri meg?
Jó, nem azt mondom, hogy hétköznap szedjük elő a 3000 darabos, legnehezebb puzzle-t és kezdjük el kirakni, mert akkor a nappaliban a asztal 2-3 hétig tuti le lesz foglalva (bár egyébként akarás kérdése, mert éppenséggel meg lehetne oldani.), de ne is korlátozzuk ezeket húsvétra meg karácsonyra.
Máskor is szükség van arra, hogy az élet és a magunk bolondosabb, játékos oldalát helyezzük előtérbe.
Én szerencsésebb helyzetben vagyok, mert néha a munkahelyemen is tudok játszani a gyerekekkel, de sokszor az is elég, ha csak nézem őket, majdnem minden esetben az is megmosolyogtat.
De rájöttem, hogy törekednem kéne arra, hogy itthon is becsempésszünk néha egy - egy órácskát, legyen szó akármilyen játékról. Rendszeresen szoktunk Betűtornyozni, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a Scrabble, csak térben, felfelé is lehet építkezni. Na, akkor szokott csak igazán vidám lenni a hangulat, amikor elkezdünk új szavakat alkotni magunktól, "Bármit a győzelemért" felkiáltással. Szerintem még egyszer sem tudtunk úgy végigjátszani egy kört, hogy valamelyikünk ne kezdett volna sírni a nevetéstől, és ez annyira jó érzés!
Szóval ne fásuljunk bele a mindennapokba, hanem próbáljunk belevinni egy kis játékot, mókát, hogy könnyebb legyen! És ezzel én most el is vonulok a nappaliba, hogy megpróbáljam egy - két darabját a helyére illeszteni a legújabb, 1500 darabos kirakómnak.
Az ember talán a legsokrétűbb lény a földön, érzelmi szempontból mindenképpen. Nagyon sokféle érzelem "fordul meg" bennünk nap, mint nap, vannak köztük kellemesek és kevésbé kellemesek. Az ember sokszor csak a rosszat veszi észre, mert a jót természetesnek véli, holott elvileg a rossz is az, csak azt valahogy egészen másképpen éljük meg. De most nem akarok belemenni különböző pszichológia értekezésekbe, egyszerűen csak, ért ma egy nagyon kellemetlen dolog és magamat is megleptem vele azzal, ahogy reagáltam rá.
Persze ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy onnan jött ahonnan a legkevésbé vártam volna. Azért onnan vártam legkevésbé, mert azt az embert az utóbbi időben nem egyszer mentettem ki számára kellemetlen helyzetekből, nem egyszer melóztam helyette, sőt olyan is volt, hogy szemet hunytam bizonyos dolgai felett és nem számoltam be róla, ahogyan kellett volna. És akkor ezt kapom cserébe? Ráadásul nem is a szemembe, hanem a hátam mögött?
Nagyon nyugodt ember vagyok, végtelen türelemmel vagyok megáldva, mások szerint is. Nem tartom magam olyan embernek, aki habzó szájjal nekitámad másoknak, így nem hiszem, hogy ne lehetett volna nekem elmondani, szemtől - szembe, hogy mi velem a problémája. Most ettől neki jobb lett? Hát egészségére. De tőlem többet ne várjon segítséget, akármennyire szépen is kéri. Én is be tudok tartani, ha kell, és tudok nagyon kis szemét is lenni, meg nyers is (ezt is megkaptam olyanoktól, akiknek elhiszem és tudom is magamról...) Nem jó az, ha valaki a "rossz" oldalamra kerül, de neki sikerült.
De bármennyire is próbálom lerázni magamról, be kell vallanom, hogy iszonyatosan belegázolt a lelkembe, és nagyon szarul esett. Olyan nagyon nehezen tudok napirendre térni fölötte, és valahogy az egész napomat és még a következő párat is biztos, hogy elcseszi majd. És tényleg úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg.
Viszont egy dolgot megtanultam: nem érdemes mindenkinek segíteni, mert az emberek hálátlanok és kétszínűek.
Ígérem legközelebb már valami jóról is írni fogok, de erre is érvényes az, hogy valahogy a negatívumok kapnak hangsúlyt, a pozitívumok természetesek, azokat nem kell kiemelni. De én most elhatároztam, hogy azon leszek!
Január óta igencsak sok idő telt el. Túl vagyunk a tanéven, de azt amit január és június között éreztem és csináltam, nem kívánom senkinek ezen a pályán. De most nem erről akarok beszélni, mert most szabadság van, most a regenerálódásé a főszerep és nem az aggódásé, hogy vajon mit is hoz majd a jövő. Az majd egy újabb bejegyzés témája lesz (igen, kicsit sötéten látom mostanában a dolgokat, de megvan rá az okom).
Nagyon remélem, hogy mindenki átvészelte az a kánikula utáni giga-vihart, ami helyenként tombolt. Tudom, nem mindenhol okozott károkat, de kivételesen minket most nagyon megcsípett. Nem szokott, ezért is volt meglepő. Olyan domborzati viszonyok között lakom (dombon vagy mini hegyen, ahogy tetszik), ahol az esetek nagy százalékában a nem messze folydogáló Duna "elhúzza" a viharokat maga felé, így mi általában csak a szélét kapjuk, ami bőségesen elég szokott lenni. Ezúttal azonban a kisebb százalékba estünk és telibe talált.
Az apokalipszis ehhez képest szerintem kutyafüle lett volna. Komolyan, az eddigi éveim alatt én ilyen vihart még nem láttam (anyuék azt mondták, ők sem emlékeznek ilyenre, pedig picit idősebbek, mint én), hiába néztem ki az ablakon, hogy mi történik, nem láttam. A látótávolság finoman szólva is nulla volt.
Természetesen mi is figyeltük az előrejelzést, mer' hát a csapból is az folyt, hogy vihar lesz, leszakad az ég, tornádó, anyám kínja. Mikor már láttuk a felhő szélét, kiálltunk az udvarra és megállapítottuk, hogy: "Ez sötét! Be kéne menekíteni a virágokat, nehogy bajuk legyen". Nekiálltunk becipelni a fikuszokat, pálmákat a kertből az előtető alá, nehogy valami bajuk essen. Az utolsó cserép volt a kezemben, mikor olyan szinten támadt fel a szél, hogy bizony féltem, hogy a szomszéd tujája ott fog véget vetni az életemnek, mikor a fejemre dől. Amint látszik, ez nem történt meg. történt viszont más. Betört egy ablakunk, aminek oka ismeretlen, valószínűleg valamit nekifújt a gyengéd szellőcske. Aztán a műholdvevő tányérunk úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom arra, hogy elhagyja a falon már jól megszokott helyét és megtanuljon repülni. Nem járt sikerrel, csak a kert másik végéig bírta. A tetőcserepek is megpróbálkoztak némi repülőmutatvánnyal, de szinte kivétel nélkül az előtetőn landoltak, némelyikük a csatornán megakadt, viszont a maguk után hagyott lyukak lehetőséget teremtettek az esővíznek, hogy belülről is megszemléljék a lakás több helyiségét is (szobák, konyha stb.).
Mikor kicsit lecsendesedett a vihar és már meguntuk a lakásban lépten - nyomon letett kisebb - nagyobb edények, vödrök, lábosok és egyéb, a víz felfogására alkalmas tárgyak kerülgetését, kimerészkedtünk a kertbe, de szerintem nem voltunk arra felkészülve, ami ott várt. A kukorica lepihent a földre, úgy derékból, a napraforgók is követték a példájukat, a fák ledobták néhány nehezen koordinálható águkat. A szomszéd diófája földobta talp híján a gyökerét és úgy döntött a sok évnyi függőleges ácsingózás után megnézi, milyen is vízszintes állásól szemlélni a világot. De azért arra még volt ideje, hogy kicsi fejecskéjét imádata tárgyának, azaz a kerítésünknek a vállára hajtsa, a mi legnagyobb örömünkre.Nem járt vele jól, épp most vágják az ágait, ha jól hallom.
A medence jobban hasonlított egy méretes szitára, mint egykori önmagára. Az asztalok, székek is arrébb másztak, még jó, hogy a kerítés útjukat állta. A sárgabarackok ijedtükben tömegesen leugráltak a földre, csoportos öngyilkosság ténye viszonylag könnyen kizárható.
A virágokat még jó, hogy bevittük az előtető alá, mert így is könnyedén balra - jobbra dőltek, egymás hegyén - hátán feküdtek, olyan volt, mintha valamiféle virágorgia közepébe kerültünk volna, azt sem tudtuk melyiknek hol van az eleje meg a vége.
Egy jó darabig nem unatkoztunk, de ahogy a környéket néztem másnap, a többi kerttulajdonos sem. Amerre mentünk, mindenhol kidőlt fák tömkelege szegélyezte az utakat, néhol keresztezte is azokat. Helyenként ezt a vezetékek is bánták, ahogy a munkahelyemen is. Ott is pusztított rendesen...
Most várjuk a biztosítót és a csodát, meg azt, hogy ne legyen még egy ilyen vihar. Nem hiányzik.
Elég sokat kattogok mostanában a jövőn, kicsit ilyen megcsömörlött, megfeneklett állapotban vagyok, ez azt hiszem jól látszott az utóbbi bejegyezéseimen is.
Elég érdekesen alakul a helyzet a munkahelyemen, ezért az utóbbi hetekben az átlagnál és egészségesnél jóval többször fordult meg bennem a munkahely, sőt a foglalkozás váltásának gondolata.
Alapból nem árt ha az ember több lábon áll ezért elkezdtem nézelődni, hogy a diplomám mellé, ha esetleg váltásra kerülne a sor, milyen szakképesítést is szerethetnék, amiből meg is lehet esetleg élni.
Tekintve a könyvek iránti szeretetemet és a kiadós munkámat, jó lenne egy szerkesztői képesítést szerezni és egy könyvkiadónál, akár a mostaninál elhelyezkedni teljes állásban. De teljesen más irányban is elkezdtem nézelődni.
Muszáj, mert a helyzet kissé kilátástalan, semmi változás nem látszik közeledni. Azon jár jelenleg az agyam, hogy hol van az a pont, amíg képes vagyok ezt húzni? Hol van az a pont, ahol azt mondom, hogy most volt elég, és leteszem az asztalra a felmondásomat? Nagyon sok mindent kell mérlegelne, ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy kétszázszor körbejárom a témát , mielőtt meghozom a döntést. Azonban sajnos az a helyzet, hogy nem vagyok hajlandó az idegeimet meg
úgy mellesleg a magánéletemet feláldozni a munkám miatt. Egyszerűen nem! Van olyan helyzet, amikor muszáj kicsit önzőnek lenni, és nem mások érdekeit kell előtérbe helyezni, amire szintén gyakran hajlamos vagyok. Most van az az idő, hogy a saját magam érdekeit kell figyelnem és ennek megfelelően kell cselekednem.
Ennek ellenére nagyon nehéz megtenni, mert mi van ha nem sikerül a váltás? Mi van, ha nem jön be? Mit csinálok? Persze tudom, hogy ez sajnos benne van a pakliban, kiszámított kockázat, de akkor is borzalmas érzés. Viszont tényleg szükséges, mert a környezetem is sajnos érzékeli hónapok óta, hogy egyszerűen hozzám szólni nem lehet, pattanásig feszültek az idegeim, rosszkedvű vagyok. Az meg a másik fele, hogy bent a munkahelyen is érzem, hogy fásult vagyok, és sokkal nehezebben megy minden, mert egyszerűen nem érzek magamban sem kedvet, sem energiát hozzá.
Nincs ezen mit szépíteni, tipikus esete a kiégésnek. Ennyi.
Kedv: nagyon rossz, lehangolt, elkeseredett
Zene: Rachel Platten: Fight Song
Ital: Trópusi gyümölcsös tea
Lassan kezdem megutálni az álmaimat. Ma is olyat álmodtam, ami akár valós is lehetett volna, és nagyon jó volt, jó érzéssel töltött el az egész. Az alvás és ébrenlét határán egyensúlyozva próbáltam meggyőzni az agyam álmokért felelős szegletét, hogy még egy picit hagyja élvezni ezt az általa kreált kellemes szituációt, de mindhiába. Lassan egyre több zavaró tényező jött be a képbe, és nem maradt más hátra, mint teljesen kilépni ebből a helyzetből. Utáltam felkelni.
Olyan jó érzések keringtek bennem és a nagyja elszállt az ébredéssel, pedig ez a kis jó érzés annyira jól esik ezekben a túlhajszolt napokban, időszakokban, hogy arra nincsenek szavak.
Meggyőződésem, hogy a sors is kicsit büntet ezekkel az álmokkal, meg az ezekből való felébredéssel. Azért büntet, mert nem vagyok jó hallgatóság (barát?)
Van egy ismerősöm, akit most már jó pár éve ismerek és szinte napi kapcsolatban vagyunk.
Mindkettőnknek megvannak a maga elfoglaltságai, nekem munka, neki meg nem tudom....
Ő az az ember, akinek mindig (értsd, az év mind a 365 napján) van valami gondja, problémája és ezt hosszasan képes ecsetelni, egy a lényeg: meghallgassák. Az, hogy a mondandójának mennyi a valóságtartalma, az megint más kérdés. Valamennyi van, ezzel tisztába vagyok, de van egy olyan képessége, amit az évek alatt kifejlesztett, hogy kicsit, illetve nem is kicsit, hanem igencsak kiszínezi a történeteit. Az egészen pontos miértekre még nem sikerült rájönnöm, de rajta vagyok az ügyön. Lehet, hogy azért csinálja, hogy ezzel tűnjön ki, hogy jobban figyeljenek rá vagy sajnálják és elhalmozzák segítséggel, amit elmondása szerint nem szeret.
Tényleg nem értem miért csinálja. Az évek alatt megtanultam ezt kezelni, tudom, hogy mennyit kell levagdosni a sztorijaiból, hogy megkapjam a valós helyzetet.
Pár hónapja egy alapesetben tényleg komolynak számító sztorival állt elő, egy olyan dologgal, ami az egyik barátnőmmel már megtörtént és akkor teljesen földhöz vágott. Nála azonban nem éreztem semmit, és ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy milyen barát, milyen hallgatóság vagyok is én?
Alapból úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy levettem belőle valamennyit, mert több helyen sántított a sztorija, és a végén be is igazolódott, amit gondoltam, de persze ennek a miértjére is kész története volt.
Eddig lelkiismeret-furdalásom volt, (meg talán egy pici még van is), hogy nem veszem őt komolyan, de egyrészt a tények engem igazolnak,m másrészt meg aki többször csalódik, az egy idő után már megtanulja mit higgyen el és mit ne.
De ezt tényleg tipikusan a "farkast kiált" esete. Addig csinálja, amíg tényleg baj lesz, és a kutya nem fog neki hinni, még a barátai sem. Volt már arra példa, hogy ezt egyesek megmondták neki, viszont vérig volt sértve és nem értette, miként feltételezhetnek róla ilyet a barátai, amikor ő nem is ilyen.
Az is megfordult már a fejemben, hogy ez valami mentális probléma lehet nála, persze ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
Szinte nem kapok semmit ebből a dologból, (természetesen nem anyagi javakra gondolok), de lelki szintem sem kapok semmit, ez egy erőteljesen egy oldalú dolog, tehát nem is tudom miért küszködöm vele. Illetve tudom, mert áldott jó szívem van és hajlamos vagyok arra, hogy azon is segíteni akarjak, akin egyszerűen már nem lehet. Ráaádásul érzi, hogy mikor kezdek besokallni, mert akkor visszavesz és akkor én vagyok a minden, legalábbis addig, amíg elmúlik a veszély szerinte.
De sokszor úgy érzem, hogy felrobbanok, ha még egy történetét végig kell hallgatnom, és legszívesebben megráznám, hogy hagyja már abba, és térjen észhez.
Persze, tudom, nekem is megvannak a rossz tulajdonságaim, ami másokat az őrületbe kerget, de ha ilyen szintet értem el, kérlek benneteket , szóljatok.
Megoldást nem találta, de jól esett írni róla. Tudtam volna másról is, de azt tartalékolom legközelebbre.
Egyébként remélem, hogy mindenkink úgy kezdődött 2015. ahogy szerette volna, és remélem, hogy úgy is folytatódik majd!
Hangulat: olyan nem is tudom, milyen
Ital: forró kakaó
Zene: Ellie Goulding: Love Me Like You Do (nem, a filmet nem fogom megnézni)
Igaz, hogy a tavaszt tartják a megújulás időszakának, tekintve, hogy a természet is megújul, süt a nap, csicseregnek a madarak és ez plusz energiákat szabadít fel, én viszont most láttam elérkezettnek az időt némi változás eszközöléséhez. Meg úgy egyébként is, minek ezt évszakhoz kötni? Inkább kötődik az egyéni igényekhez.
Biztos vagyok benne, hogy minden tapasztalt már olyat, hogy úgy érezte, muszáj valamin változtatnia, mert megmakkan. Na, én mostanában éreztem ezt, úgyhogy túlestem gyorsan egy kis frizuraváltáson, ami nem is olyan kicsi, hisz csaknem 20 cm-nyi hajtól szabadultam meg. A fodrászom, mielőtt lecsípte volna az első tincset legalább 4-szer kérdezett rá, hogy: "Biztos ezt akarod? Vághatom?"
Én meg belecsaptam a lecsóba és megadtam neki az engedélyt a hajam nagy részének eltávolításához. Aranyos volt, mert mikor készen lettem, azt mondta egész más az arcom. És tényleg az volt! Olyannyira, hogy az egyik kolléganőm nem ismert meg, mikor bementem aznap dolgozni. Rámköszönt, hogy "Jó napot kívánok!", majd ment tovább. Úgy blokkolt le, és lépett vissza, hogy megbizonyosodjon arról, hogy kinek is köszönt oda. Mondanom sem kell, ezen baromi jót mulattam. Mi lett volna, ha még a hajszínemet is megváltoztatom? (az mellékes, hogy tervben van az is - valami jó kis vörös...)
Szóval ezzel indult a dolog.
Holnap meg folytatódik, ugyanis rászántam magam, hogy levonszoljam a hátsómat mozogni. Mégpedig Zumbázni fogok. Itthon már különböző dvd-kről próbálkoztam a dologgal, de az nem ugyan, mikor a "tömeg" húz téged is. A társaság egy plusz motiváció, mert egymást biztatják az emberek.
Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy milyen lesz, kicsit izgatott is vagyok. Kezdő csoport, ráadásul könnyített fajta, úgyhogy nem hiszem, hogy sok okom van aggódni, de az új dolgokhoz hajlamos vagyok így viszonyulni.
A harmadik meg a vezetés lesz, ha végre sikerül elkezdenem.
Szóval ez most ilyen változásos időszak, mert van amikor az én szűz személyiségem is azt mondja, hogy elég a megszokott dolgokból, és újítsunk. Ez ilyen.
Ital: fekete tea
Hangulat: izgatott
Zene: Sam Smith: I'm not the Only One (szerelmes vagyok jelenleg ebbe a pasiba, rongyosra hallgattam a lemezét az utóbbi napokban)
Mindenképpen akartam írni a KRESZ-szel kapcsolatos tapasztalatokról, de a vizsga előtt nem igen volt hozzá idegem. Tök érdekes volt, mert nem éreztem magam annyira idegesnek a vizsga előtt, mint úgy általában. Csak onnan tudtam, hogy azért nem vagyok teljesen nyugodt, hogy nem tudtam enni, de ezt leszámítva nem volt se gyomorgörcsöm, meg semmi.
Mielőtt elindultam itthonról, gyorsan még kitöltöttem 5 tesztet, mind az öt 70 pont feletti lett, így nem is kezdtem el pánikolni.
Még akkor is nyugis voltam, mikor odaértem, főleg, mert voltak ismerős arcok, akikkel lehetett beszélgetni.
Ingerült akkor kezdtem lenni, mikor leült mellém egy fiatal srác, aki láthatóan jóval zaklatottabb idegállapotban volt nálam, folyamatosan járt keze-lába, hol a térdén dobolt, hol a padon, hol a telefonját babrálta, hol letekerte a kötést a jobb kezéről, hol visszatekerte. A végén már rám is átragadt, szegényre kedvem lett volna ráüvölteni, hogy hagyja már abba, mert az idegállapota ragadós. Azonban tökéletes időzítéssel kilépett a szigorú tekintetű vizsgabiztos a teremből, és véget ért a kínzás.
Inkább voltam izgatott, mint ideges és ez jól jött. Tetszett a szervezés, a modern, érintőképernyős kivitelezés, egyedül a vizsgabiztos pasi volt kimondottan ijesztő, egy magas rangú katona simán elbújhatott volna mellette.
A kérdések nagy része szintén nem okozott meglepetést, már - már ismerősként örültem nekik. A maradék, a kisebb rész volt az, ami meglepett. Konkrétan volt olyan kérdés, amivel még nem is találkoztam sem a gyakorlás, sem a tanfolyam során. Nem sok volt ilyen, csak kettő talán, de ez akkor is meglepett.
Nem tartotta magam felkészületlennek, mert a tesztprogramban szereplő ezervalahány kérdést kétszer is végigcsináltam becsületesen plusz megoldottam legalább 30 teljes tesztet, de még így is ért meglepetés.
Nem hiába mondta az oktató, hogy gyakoroljunk, mert anélkül nem fog menni. Igaza volt. Van rá élő példa is. Az egyik ismerősöm ott volt minden órán, hazament, megcsinált 4 tesztet, meg százvalahány kérdést. A 4 tesztből egy sikerült neki és úgy érezte felkészült. Elment vizsgázni és meglepődött, hogy nem sikerült neki.
Azt mondják a vizsgára, hogy nem nehéz. Tényleg nem az, ha készül az ember.
Most teljesen időben visszafelé haladok , de nem baj.
A tanfolyam nagyon jó volt, mint azt az előző bejegyzésben is írtam, jó volt visszaülni egy kicsit az "iskolapadba". Az oktatónak nagyon sokat köszönhetek (meg az egész csoport is), mert rettenetesen jól adta le az anyagot. Ha már nagyon elkalandozott a figyelmünk, ami az egész napi robotolás után nem is csoda, egy - egy viccel vagy érdekes történettel dobta fel az órát és vonta vissza a figyelmünket az anyagra. Nagyon érezte, hogy mikor volt rá szükség. Bizonyos dolgokkal addig nyaggatott minket, amíg be nem rögzült teljesen, ami szintén nagyon hasznos volt, z érződött a vizsgán is.
Szóval eddig egész jó élmény, bár a neheze még csak most jön. A gyakorlati résztől azért egy kicsit jobban tartok, bár minden vágyam megtanulni, hogyan is kell egy autót uralni.
Sokszor játszadozom a gondolattal, hogy csak beugrom az autóba és elmegyek egyet autókázni. Csak úgy, cél nélkül, természetesen nem a belvárosi forgalomba, hanem épp ellenkezőleg, kifelé a városból.
Kimondottan várom, hogy ne legyek megkötve, oda mehessek ahová akarok, és amikor akarok, anélkül, hogy BKV-ra, elnézést, BKK-ra vagy MÁV-ra kéne várnom és az ő menetrendjükhöz kéne alkalmazkodnom.
És amikor megnyerjük a lottó 5-öst, akkor az első dolgom az lesz, hogy veszek magamnak egy Mustangot, mert most az az aktuális álomautóm. Kár, hogy Aaron Paul nem jár hozzá....
A legutolsó bejegyzésemet elolvasva rájöttem, hogy igencsak mély gödörben csücsülhettem, amikor azt megírtam. Jó, nem azt mondom, hogy nem volt reális, mert az volt, csak mikor az ember hangulata ramaty, hajlamos a kicsit rossz helyzetet is nagyon rossznak érzékelni.
Egyébként azóta, az elmúlt cirka 1 hónapban változott néhány dolog. Elsőként az, hogy jelenleg egy rohadt nagy púp van a fejemen, amit tegnap szereztem a szekrényajtó sarkával történt találkozásom alkalmával, és mára gyönyörű lilás árnyalatot vett legnagyobb örömömre.
Persze nem ez volt a legnagyobb esemény, csak gondoltam, ha már ez a legfrissebb, elújságolom.
Mint fentebb is említettem történt pár dolog, amit igencsak sokat dobott a hangulatomon. Először is sikerült eljutnom Szegedre.
Jó lett volna még egy kicsit maradni, és felfedezni a város szépségit, de ez most csak egy ilyen rövidke látogatásnak volt betervezve, azonban a jövőbeni tervek között határozottan szerepel egy hosszabb ott tartózkodás és környékbeli barangolás.
Jó volt az utazás, szép Szeged is és nagyon kedvesen fogadtak ott, ahová mentem, szóval összességében nagyon kellemes élményként marad meg bennem.
A másik jó dolog, ami történt, hogy elkezdtem vezetni tanulni. Még csak a Kresz tanfolyamon vagyok túl (csütörtökhöz 2 hétre vizsgázom), de eddig nagyon élvezem. Remélem a többi része is legalább így fog menni.
Ez a kis tanulás- jellegű dolog nagyon jó volt arra, hogy rájöjjek, imádok tanulni még mindig. Ez azért jó, mert kellene majd a jövőben szakvizsgáznom, és jó tudni, hogy van még motivációm ahhoz, hogy ezt végigvigyem.
Aztán a másfél hónapos "szünet" után visszatértem a munkába is, ami valahogy szintén nagyon jól esett, annak ellenére, hogy simán el tudtam volna még itthon téblábolni egy darabig. De utólag rájöttem, hogy a végén már nagyon - nagyon hiányzott a nyüzsgés. Imádom, hogy pörögni kell, intézkedni és megfelelni különböző előre látható és váratlan helyzetekben.
Szóval így útban a harmadik x felé, kezdenek helyrejönni a dolgaim, de azt nem tudom, hogy mi okozta a változást, talán pont én voltam az. Akármi is volt, nagyon jól jött.
Hangulat: bizakodó
Ital: fekete tea (közelednek a teázós idők)
Zene: Linkin Park: Roads Untraveled (A Need for Speed c. film zenéje, egyszerűen imádom azt a filmet, meg ezt a számot is)
Az utóbbi időben véletlenül vagy sem , úgy hozta az élet, hogy többször is vissza kellett, nem, inkább lehetőségem nyílt visszatekinteni az elmúlt öt évemre, és ez egészen érdekes érzéseket keltett bennem.
Bevallom őszintén sokszor eszembe jut mostanában, hogy úgy érzem megragadtam egy szinten az élet sok területén. Nem érzékelem a változást, de ez az elmúlt 5 évre való visszatekintés azért megmutatta, hogy mégis volt valami, de arra is ráébresztett, hogy van hová fejlődnöm bőven.
Arra is ráébredtem, hogy sokkal keserűbben szemlélem a világot. De lehet, hogy nem ez a jó szó rá, hanem az, hogy valóságnak megfelelően. 5 évvel ezelőtt olyan kis lökött liba voltam, ami a stílusomat illeti. Ahhoz képest sokat komolyodtam, talán túl sokat is, aminek nem feltétlenül örülök. Illetve az is lehet, hogy nem a megfelelő területen komolyodtam. Ez még számomra sem teljesen tiszta. De a komolyodást érzékelhető.
Ami a megragadást illeti... nem tudom. nem igazán tudom, hogy miért érzem így, mert ha végigfuttatom, hogy mi történt velem az 5 év alatt, miken mentem át, miket értem el, rájövök, hogy azért valamit mégiscsak sikerült véghez vinnem. Két munkahelyet szereztem, mindkét helyen biztos helyem van. Mindkettőn szépen lassan, de előrelépkedtem. Idén elismerést is kaptam az egyik helyen, ami lehet, hogy semmi jelentőséggel nem bír, de számomra mégis sokat jelentett. Nagyon sok dolgot tanultam ez alatt az öt év alatt. Máshogy állok dolgokhoz, mint akkor.
Valamilyen szinten magabiztosabb vagyok, és kiegyensúlyozottabb.
De ez csak ezen a területen igaz.
A másik terület, a magánélet, az más tészta. Valahogy, mintha ez lenne a mérleg másik nyelve, és ide kaptam minden rosszat. Jó, nem mondom, hogy nem voltak jó pillanatok, de ha össze kéne hasonlítanom a másik oldallal, a munkával, akkor azt mondom, hogy abban sokkal több jó szerepel.
Nagyon jó lenne már ezt a kettőt valahogy egyensúlyba hozni, de nem tudom mi lehet az, ami kibillent ebből az állapotból.
Kicsit ilyen egzisztenciális krízisben érzem magam (pedig ahhoz még fiatal vagyok, és mégis). Vajon mi lesz az, ami kibillent belőle? Vagy ki?
És hogy a címben szereplő kérdésre is válaszoljak, semmit nem számít 5 év, és mégis sokat.
Emlékszem, hogy írtam már erről a témáról, de valahogy mindig visszatér, újból és újból adja magát.
Vannak, akik azt mondják, hogy az álmok megjósolják a jövőt, vannak akik azt mondják, hogy a vágyainkat tükrözik és vannak, akik azt mondják, hogy a napi problémákat, minket ért hatásokat dolgozza fel ezeken az egyedi mozgóképeken keresztül az agyunk.
Saját tapasztalat azt mutatja, hogy a fent állított dolgok mindegyike igaz valamilyen szinten. Nem egyformák az álmaink, vannak amelyek tényleg a jövőt mutatják meg bizonyos formában (az mondjuk még rejtély, hogy miként) és vannak amelyek vágyainkat tükrözik, nem véletlenül hívják őket vágyálmoknak.
Én egyébként is nagyon aktív álmodó hírében állok, és az esetek nagy részében emlékszem is az álmaimra, ami nem minden esetben annyira jó, vegyük csak a rémálmokat.Ki akar arra sokáig emlékezni?
Most éjjel azonban nem rémálmaim voltak, hanem nem tudom milyenek. Nem is tudom bekategorizálni. Nem mondanám sem vágyálomnak, sem a napi hatásokat feldolgozó álomnak, még csak jövőt megjóslónak sem. Tulajdonképpen egy nagy katyvasz volt, de jó katyvasz, amit valószínűleg a késői órán elfogyasztott milánói makaróni idézett elő. De ha ilyen jó álmokat kreál, akkor legközelebb is ilyen késői időpontra teszem a vacsit.
Egyébként az volt a csodálatos benne, mármint az álmomban, hogy bármennyire is katyvasz volt az eleje, iszonyatosan valóságosnak tűnt. Szinte már félelmetesen, minden körülöttem lévő dolgot érzékeltem, csakúgy, mintha ébren lennék. Minden érintést, tapintást, illatot, és ez olyan jó érzéssel töltött el.
De persze ebből a fajta álomból felébredni a legkiábrándítóbb, mert rájössz, hogy egy másodpercnyi szösszenet sem volt igaz belőle. Na, ez tud igazán lehangoló lenni egy nagyon jó álom után...
Egyébként álomelemzés esetén A Krúdy - féle álmoskönyv jóslatai nem szoktak bejönni, viszont a modernebb megvilágítások általában betalálnak, és ez félelmetes.
Ezt a mait egyébként most nem elemeztem, nem volt benne semmi olyan elemezni való, kiemelkedő momentum, mert mint említettem, nem volt ez más , mint egy hatalmas katyvasz a jobb fajtából. :))
Tudvalevő rólam, hogy világéletemben nem voltam az a kimondott pasifaló típus, és most sem vagyok az, sőt az évek előrehaladtával az ifjonti hév, meggondolatlanság elmúlásával és a csalódások számának növekedésével csak még visszafogottabb lettem ezen a területen.
Nem mondom, hogy nem voltam fülig szerelmes, lila és rózsaszín és egyéb színű ködbe burkolva, csak nem mutattam.
Meg a sors egyébként is szeret velem játszani pasik terén, ugyanis mindig valaki olyat ejt az utamba, aki ilyen - olyan okokból nem lehet az enyém. Mondhatni az univerzumnak az a legbeváltabb szórakozási módszere, hogy elhúzza előttem a mézes madzagot, hogy "Látod, milyen rendes, aranyos, normális, helyes pasi? Jól megnézted? Szuper! Mert ő NEM lehet a tiéd!"
Lehetséges, hogy a negatív hozzáállásom sem igazán segít a dolgokon, de a sors sem igazán akar rám cáfolni.
A legutóbbi esetein során olyan férfiembereket sikerült elém vetnie, akik
A) nős volt
B) élettársi kapcsolatban élt
C) A vagy B + gyerek
D) egyedülálló gyerekkel, és nem akart kapcsolatot
E) üvöltött róla, hogy nagy játékos, sőt nyíltan vállalta is
Most őszintén! Kinek kell egy olyan "pár", aki az előző barátnőjével a közös esküvőjük előtt egy héttel szakított? Lehet, hogy nekem túl nagyon az igényeim, de nem vágyom kapcsolatra ilyen kilátásokkal.
És megint sikerült belefutnom egy ilyen bonyolult esetbe. Mikor a 2. beszélgetésünk folyamán kiderült az egyébként nagyon kedves és szimpatikus fiatalemberről, hogy nemsokára megszületik a kislánya, ciki vagy sem, nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne röhögjek fel hangosan kínomban.
A pasimágnesem valami baromi rosszul lehet kalibrálva, hogy csak az ilyen eseteket vonzom. És ez valahogy egy idő után elveszi az ember kedvét. Még esélye sem volt az elmélyülésre a dolognak (egyébként talán jobb is, hogy az elején kiderült), pedig nem indult rosszul. Azonban rövid távon mélyrepüléssel véget is ért. Ez van. Murphy-nek viszont üzenem, hogy elmehetne egy kicsit szabadságra vagy találhatna magának valami más célpontot egy időre.
Nem szoktam ilyen nagyon személyes jellegű bejegyzéseket írni, de ez most kibukott belőlem.
Hangulat: elkenődött Ital: narancsos víz - én ebbe fojtom a bánatom Zene: Radiohead - Creep
A Jézuska nagyon előrelátó volt, vagy csak megelégelte, hogy a kora hajnalokon nem bírom kinyitni a szemem, amikor dolgozni kéne menni, úgyhogy meglepett egy csodálatos Dolce Gusto kávéfőzővel. Ilyen kis ufo vagy sokak szerint pingvin alakkal rendelkező gyönyörűség került a karmaim közé. De értéke nem a külsejében, hanem kávékészítő tehetségében rejlik, ugyanis isteni kávét készít, legyen szó egy bivalyerős eszpresszóról vagy egy habos forró csokiról.
Ma voltunk vásárolgatni, és vettem belevaló kapszulát, Latte Macchiato vaníliásat, és hát mit mondjak, azt hiszem megtaláltam az igazit.
Nem vagyok oda a baromi erős feketékért, csak akkor iszom olyat, ha nagyon muszáj, inkább hosszú kávé párti vagyok, egy jó cappuccinoval bármikor le lehet veni a lábamról, de egy latteval méginkább. Szóval most a vaníliás latte személyében tökéletes partnerre találtam. Egyszerűen isteni az aromája, és őszintén?
Alig várom, hogy újra kávét főzhessek, imádok a készülékkel szöszögni. El is neveztem a drágát jeges kinézete miatt Kiminek, a Jégember után szabadon. Ne kérdezzétek honnan hoztam össze ezt az asszociációt, fogalmam nincs, az ebédnél elfogyasztott boros kóla is valószínűleg segített a kivitelezésben (ebből is látszik mennyire jól bírom az alkoholt...).
Széljegyzet: Egyébként a mai vásárolgatás folyamán meg kellett állapítanom a tényt, hogy az Auchanban nagyon cuki kis rendőr bácsik sétálgatnak fel s alá, úgyhogy többször fogok ezentúl odajárni vásárolni... Alapból az egyenruha sokat dob egy pasin, de ha még az arca is olyan hozzá, hogy nem tudsz mást tenni csak sóhajtozni... Sok nő álmának netovábbja. Nem vagyok oda az egyenruhásokért csak a katonákért, de el kell ismerni, de ezek ketten ott voltak a szeren.
És ha már itt vagyok, és az ajándékokról beszéltem, megmutatom a karácsonyfáinkat. Igen, nálunk kettő van, mert egy kisebb van az én szobámban, ez mű, és mivel karácsony nincs élő fenyő nélkül, így a nappaliban áll egy élő fenyő is.
Csak szerettem volna megmutatni, ugyanis a blogger mostanában sztrájkol elég erőteljesen, ami a képek kezelését illeti, és valamiért csak fekve volt hajlandó feltenni a képeket, az álló képeket nem tolerálja...
Mindegy, azért ezt az egyet sikerült felküzdeni. Ez a nappaliban álló karácsonyfa egy részlete, ami azért különleges, mert a horgolt díszt Szaniktól kaptam karácsonyra (Nagyon köszönöm Neked, gyönyörű lett, és nagy örömet szereztél vele. Előkelő helyet kapott a fán, és az ismerősök közül eddig mindenki megcsodálta! :)) )
Szóval, mivel a blogger akadékoskodik így nem nagyon tudok karácsonyfás képeket feltenni, Illetve, de egy még van, amit remélhetőleg gond nélkül meg fogok tudni mutatni. Ez is karácsonyi, hiszen azt mutatja, hogy nálunk még a kutya is kapott ajándékot :)) Ennek az a története, hogy van egy kis mopsz barátja a drágámnak, akivel a kerítésnél játszanak minden nap, és ez a kis plüss az ő mása. Látszik, mennyire szereti :)))
Ha sikerül együttműködésre bírnom a blogger kezelőfelületét, akkor majd megmutatom a fáinkat teljes csodájukban is. Addig is legyetek jók, és pihenjetek! :)
Hangulat: vidám a ködös, nyálkás idő ellenére Ital: Vaníliás Latte Macchiato (Kimi által főzve természetesen) Zene: Jeff Gutt - Creep (eredetileg Radiohead az előadó) - csak mert tényleg szerelmes vagyok a hangjába :)
Hát igen. Az ünnep utolsó napja van már. Álljon meg a nászmenet! Hiszen csak most volt 24-e. Hihetetlen. Szinte megint átsiklottunk az ünnep felett.
Komolyan nem tudom, hogy jövőre mit kéne bevetnem annak érdekében, hogy legalább egy kis karácsonyi hangulatom legyen, de valahogy idén is lekéste a csatlakozást valahol az a bizonyos hangulat. Mondjuk az sem segített, hogy baromi meleg van (amitől fájt a fejem folyamatosan) és hét ágra sütött a nap. Tegnap kimentem a kertbe a kutyához, és elkapott egy érzés, de nem karácsonyi, hanem teljesen tavaszi. Igen, jól hallottátok. Langyos idő, szikrázó napsütés, azért erről sok embernek a tavasz jut eszébe, ahogyan nekem is, ami így december végén elég röhejes. Ahogyan már az előző posztomban is fejtegettem nem a nyúlnak kell a szánkó, bár lassan nagyon úgy néz ki, hogy arrafelé haladunk. Olyanok leszünk mint az USA egyes részein, rövidnadrágban fogunk karácsonyozni. Komolyan mondom, ez az utóbbi évek egyik toplistás rémálma nálam.
Hol van gyermekkorom kedves tele, mikor kétévesen a fejem búbjáig érő hóban szaladgáltam (ami enyhe túlzás, de értitek)? Havat akarok, de nagyon.
Azt, hogy ha kilépek este tízkor a kertbe vagy az utcára és minden bevilágít a hó, minden nyugodt és csendes, mert a város zaját letompítja a csodálatos fehér lepel, amit annyira imádok. Ilyenkor valahogy mindig nagyon boldognak és erősnek érzem magam. De egy kicsit a gyerek is előbújik belőlem, mert általában az az eső dolgom, hogy kinézek egy sima területet és hóangyalkát kezdek gyártani, amit utána a kutya örömmel és vigyorogva rombol szét.
Ez természetesen megtorlást kíván és óriási hócsata bontakozik ki...
Örülök én annak is, ha januárban vagy februárban esik, de valahogy ez nekem nagyon hiányzik a karácsonyhoz. Tudom, hogy a statisztikák szerint 7 karácsonyból 1 fehér, de akkor legalább legyen hideg és borús, hogy ne azt az érzetet keltse bennem a napsütés, hogy mehetek virágot szaglászni a kertbe.
Jajj, de nyafogósra sikerült ez a helyzetjelentés. Megpróbálok szépíteni. Tényleg nincs ám okom ezen kívül panaszra, mert nagyon jól esik a lelkemnek ez a nyugodt, stressz -, és rohanásmentes karácsony. Végre olvashatok kedvemre, nem kell 2 oldalanként letennem az aktuális könyvemet, mert valami közbejött, netán elaludtam felette, mert annyira ki vagyok merülve. Imádom a fényeket a karácsonyfán, ahogy visszatükröződik a szoba dekorációjáról. Imádom a gesztenyepürét habbal, ez a karácsony csúcspontja, de tényleg!
Az ajándékokról már nem is beszélve. Idén egy csodakávéfőzőt hozott a Jézuska, és imádom, hogy egy gombnyomásra kávézókban kapható kávét tudok magamnak produkálni legyen szó Capuccinoról, eszpresszóról vagy Latteról, vagy fincsi, gőzölgő, habos forró csokiról. :))
Szóval mondhatni teljes az öröm.
Remélem nektek is jól telik a karácsony és eddig is jól telt. Utólag is Boldog Karácsonyt!
Hangulat: nyugodt Ital: latte Zene: Jeff Gutt - O Holy Night (XFactor USA) - nagy kedvencem :) egyszerűen szerelmes vagyok a hangjába
Félelmetes, hogy mennyire szalad az idő. Szinte még csak most volt szeptember, amit az is jól mutat, hogy a legutolsó posztomban épp a nyáridéző képeimet pakolgattam fel. Hihetetlen. Kettőt pislant az ember és már december közepe. Ezen a ponton kapunk a fejünkhöz, hogy "Úristen, még nem vettem senkinek semmit" és kezdődik az idegbaj, amikor pont, hogy a nyugalomról a pihenésről és a családról kellene szólnia az ünnepnek.
Ennek ellenére én is érzem magamon, hogy minél közelebb kerülünk a szeretet ünnepéhez, annál idegesebb, ingerültebb vagyok. Hiába vagyok tisztába azzal, hogy nem így kellene lennie, egyszerűen a rohanás és a hihetetlen mennyiségű tennivaló a munkahelyen kihozza belőlem.Itthon nem is annyira érzem, mert ma mindent (na jó, egy - két kivétellel) megvettem, amit akartam, úgyhogy ez a stresszforrás már kihúzva a listáról, de sajnos maradt még elég.
Érdekes, hogy bent az oviban is ilyenkor pörög fel minden, mindennek most van a határideje, és akkor még vegyük bele, hogy a gyerkőcök közt sem kéne idegbetegnek mutatkozni, szóval nagy a nyomás.
De nincs mit tenni, csinálni kell a dolgunkat és közben lazítani, amikor csak tudunk.
Egyébként nem tudom ki hogy van vele, de ez a sokáig tartó meleg ősz teljesen megzavarta az időérékemet, és emiatt a karácsonyi hangulatom csúnyán késében van. Hiába van feldíszítve minden a környezetemben, olyan mintha semmi nem lenne. Azért remélem karira beesik, mert nem lenne jó megint átsiklani az ünnepek felett. Szeretnék most egy olyan igazi karácsonyt, minden érzésével együtt, amihez az sem ártana, ha esne egy kicsit a hó, legalább mutatóba. Nem a nyúlnak kell szánkón érkeznie, hanem a Mikulásnak meg a Jézuskának vagy Angyalkának, azonban ezzel a kijelentéssel úgy látszik nincs igazán tisztában az időjárás. Valaki igazán felvilágosíthatná.
De azért a nagy káosz közepén büszke is vagyok magamra, mert sikerült nem elfelejtenem időben megírni a karácsonyi képeslapokat. Remélem időben el is érnek a drága (szó szerint és átvitt értelemben is) posta által a címzettekhez.
Hangulat: fejfájós (melegfront van)
Ital: Sir Morton fekete tea
Zene: Kelly Clarkson: Underneath the Tree ( hangolódás az ünnepre)
Még a nyár elején Niki hirdetett meg egy fotós kihívást a blogján, amibe én is lelkesedéssel vetettem bele magam, hiszem jó alkalomnak bizonyult arra, hogy megismerkedjek az új masinámmal, és megállapítottam, hogy sokat megtudtunk egymásról.
Sajnos bizonyos körülmények nem adtak alkalmat arra, hogy sokat fotózzak, de azért sikerült egy - két egészen jó képet összehozni. Egy biztos, díjnyertes fotós nem lesz belőlem, de arra, hogy általuk felidézzem az emlékeket, tökéletesek.
Nem is igazán emlékeket, mint inkább pillanatokat örökítettem meg, de mindenesetre előhozzák a nyári hangulatomat. :)
Bizonyított tény, hogy szaglásunk és ezáltal az illatok és a szagok kapcsolatban állnak emlékeinkkel, mi több, talán a legintenzívebb emlékelőcsalógató lehet egy - egy illat.
Kinek ne jutott volna eszébe a narancsról vagy a fahéjról a karácsony, vagy a gyurma szagáról az óvoda vagy az alsó tagozat. Ám igaz ez jóval specifikusabb, kevésbé általános, ám annál személyesebb emlékekre is. Például egy számunkra szeretett személy parfümjére emlékeztető illat előhozza az iránta érzett érzelmeinket, de ugyanúgy igaz ez negatív irányba is.
Akár több 10 évre ( volt már példa 80 éves intervallumra is) visszamenőleg előhúzza az emlékeket. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az illat által keltett ingerek szűrő nélkül jutnak el az egyes számú, legősibb agyideg segítségével az agytörzsnek abba a részébe, ahol az érzelmek, a szerelem és a hosszú távú emlékezet helyezkednek el.
És hogy mégis ez hogy jutott eszembe? Egyszerűen úgy, hogy nekem is volt ma egy ilyen élményem. Az így felidéződő emlékek állítólag életünk első 10 évéből származnak. Nekem pont nem ebből az időszakból jött elő, de fene bánja, mert kellemes volt.
Az első szerelem, még akkor is, ha plátói, mindig emlékezetes marad, mindig speciális helyet foglal el emlékeinkben és tulajdonképpen szívünkben is. Gyakran sok év múlva is tisztán fel tudjuk idézni a részleteit. Ha mégsem, akkor segítenek az illatok.
Ma elmentem egy férfi ember mellett, akinek nagyon jó illata volt. Amint megéreztem az illatot, rögtön megrohantak az emlékek, mert első kiszemeltem pontosan ugyanazt az illatot használta, amit az úriember. Hirtelen minden előjött, eszembe jutottak a legszebb percek, és a legrosszabbak is, de mégis az emlék vagyis az illat által keltett érzés volt a legkellemesebb az egészben.
Ez az az illat, amit álmomban is felismernék, kívülről fújom a márkáját.
Szóval érdekes hely az agyunk, hogy ilyen dolgokra is képes, kimondotta szeretem ezt a tulajdonságát. :)
Valakit elveszíteni mindig nagyon nehéz. Főleg, ha az az illető közel állt az emberhez. Még akkor is nehéz, hogyha nem meglepetésszerű, hanem előre lehetett már tudni. Bármennyire is úgy tűnik, ez egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet, egy cseppet sem teszi fájdalommentesebbé az elengedés folyamatát.
Először még nem is fogjuk fel, értetlenül állunk a hírek előtt, mintha lehetetlen lenne az, amit hallottunk, holott mélyen belül teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy valóban megtörtént.
A gyász mindenkinél egyéni, legalábbis időtartamban biztos.
Valahogy az egész folyamatot a temetés teszi egészen valóssá, de valahogy szürreális is egy kicsit az egész szertartás. Odamész, és nézed az ravatalozóban az urnát, és próbálod tudatosítani magadban, hogy egy olyan hús vér ember hamvai vannak benne, aki saját véred, akivel játszottál, beszélgettél, akinek ott voltál az esküvőjén koszorúslányként, akinek a gyermekére sokszor vigyáztál. És mégis olyan lehetetlennek tűnik, mintha egy vicc lenne az egész. Ezt támasztja alá az is, hogy amíg várakoztok a szertartás kezdetére, olyan emberek jönnek oda hozzád részvétet nyilvánítani, akiket 3 éves korod óta nem láttál, és egyáltalán nem emlékszel rájuk, vagy olyanok, akiket egyáltalán nem ismersz. Igen, részvétet nyilvánítanak neked, udvariasan fogadod szavaikat, de valahogy csak még üresebb leszel tőle. Aztán mikor megérkeznek azok, akiket ismersz, és látod, hogy könnyes szemmel jönnek feléd, ott benned is eltörik valami.
De maga a szertartás még mindig szürreális. Unplugged popmelódiák szólnak vokál nélkül, ami baromira nem illik sem a helyzethez, sem a helyhez. Kötve hiszem, hogy nem lehetett volna alkalmasabb zenei aláfestést találni. Abba, Ebony and Ivory, szép, és jó, van mondanivalójuk, de nem a temetőbe való. Konkrétan, amikor az Abba I have a dream c. száma ment rögtön az ugrott be, hogy a Mamma Mia betétdala volt. Nem épp helyénvaló gondolat, de egyszerűen nem lehetett másra gondolni.
Aztán mikor a pap megjelenik, és elkezd beszélni, úgy érzed, mintha valahonnan kívülről hallgatnád, nem is igazán tudatosulnak benned a szavai, csak akkor mikor az elhunyt életét ismerteti röviden, és akkor kezd valósság válni az egész, vagy mikor felsorolja, hogy ki búcsúzik, és meghallod a neved.
De úgy igazán csak a sírnál tudatosul. Mikor beleteszik az urnát és rácsukják a sír tetejét. Érzed, hogy ott egy pillanatig vége mindennek és elkezdenek hullani a könnyeid, mert ez már sok. És végleges. És ránézel az élete elején lévő unokaöcsédre, akinek szintén könnyes az arca, de látszik rajta, hogy ugyanolyan sokkban van, mint te. Te a nővéredet vesztetted el, ő az édesanyját. És ez összeköt benneteket, még akkor is, ha nem tartjátok egymással a kapcsolatot.
Utána vendégség meg minden, nincs idő gondolkodni, de miután a vendégsereg szétszéled délután, este leülepszik.
Ekkor jöttem rá, hogy mi volt a bajom az egésszel. Nem kellene ennek ilyen puccos felhajtásnak lennie, főleg, hogy a háromnegyede csak jópofizás.
Az, hogy még szinte a sír tetejét vissza se tették, a volt anyós már a sír fotózta, az egyszerűen röhejes. Értem én, hogy meg akarja mutogatni, de hát azért mindennek van határa. Legkevésbé arra volt szükségem, hogy ezt lássam.
Egy tanulsága azért mégis volt az egésznek, azon kívül, hogy talán magamban sikerült feldolgoznom és lassan majd sikerül így már lezárnom a folyamatot. Még pedig az, hogy a volt sógorom még húsz év elmúltával is ugyanazt a büdös kölnit vagy arcszeszt használja, amit eddig. Van, ami soha nem változik...
