A korona sztori

Forrás: pinterest.com

Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja, hogy március elején karanténba kerültem kontaktszemélyként. Akkor arról  írtam, hogy milyen nehezen viselem a bezártságot. Pedig, ha tudtam volna, hogy az még csak a kezdet....

De kezdjük az elejéről. 

Szóval az egyik kolléganőm közvetlen hozzátartozói közül valaki beteg lett. Olyasvalaki, akivel egy háztartásban él, tehát szoros kontaktok. A tünetek alapján még laikusok számára is egyértelműen megállapíthatóan koronás volt, de a teszt egy kicsi csúszott. Ahelyett, hogy a kolléganőm otthon maradt volna, legalább addig, amíg az illetőnek megvan a teszteredménye, simán bejött még 3-4 napot dolgozni, és persze a szájmaszkot nem hordta. Többen mondtuk neki, hogy menjen haza, mi mindent megoldunk. Nem, dehogy...

Két nap múlva elment tesztre, és persze ő is pozitív lett, így zártuk a melóhelyet, és karanténba vonultunk. Ezen a ponton írtam az előző posztomat, ekkor még minden rendben volt, a kezdődő klausztrofóbiát leszámítva.
Három nap múlva elkezdett rázni a hideg, de lázam nem volt, csak a közérzetem volt nagyon ramaty, de azt meg betudtam a bezártságnak. Az éppen eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra, így gondoltam, hogy a kettő összefügg. Hát nem.
Utána következő napon, a karantén 4. napján belázasodtam, és ott már biztos voltam benne, hogy korona. Anyukám cuki volt, ő még nyugtatgatott, hogy ez bármi lehet, de vannak azok a helyzetek, mikor van egy megérzésed. Na, ez a megérzés megvolt, és elég egyértelműen jelezte, hogy ez bizony covid.

De mivel hétvége volt, így nem sokat tudtam tenni. Hétfőn próbáltam hívni az orvost a rendelési időben végig, de sikertelenül. Tudom, hogy már oltották akkor a delikvenseket (hozzáteszem, nekem is 3 nap múlva lett volna időpontom oltásra, mi ez, ha nem szívás?), ami sok idejüket leköti,  tisztában vagyok azzal is, hogy nem könnyű nekik ez a helyzet, és az utolsó energiájukkal is igyekeznek fenntartani az egészségügyet. De amikor baj van, és nem tudod elérni, az gáz. Mindegy. Berágtam, és megcsináltattam maszekban egy kisebb vagyonért a PCR tesztet, ami persze pozitív lett. Ismételten megpróbáltam elérni az orvost, immár a pozitív teszteredménnyel a kezemben. Ekkor már 6. napja voltam lázas, más tünetem nem volt, illetve izzadtam, mint a ló. (Állítom a bevitt folyadék 90%-a így távozott belőlem. Napi 2x öltöztem át, és sűrűn kellett ágyneműt is cserélnem.) Az asszisztensig jutottam, ő dokumentálta a tesztet, - és mintha nem lettem volna vele tisztában - közölte, hogy 10 nap karantén. A dokival ismételten nem sikerült beszélnem.

Jött a hétvége. A lázam kitartott, és már ettől baromi nyomott és gyenge voltam, pedig a neheze még hátra volt. Szombaton elkezdtem köhécselni, ami hétfőre (éljen márc. 15) olyan szintű köhögésbe ment át, hogy nem tudtam megszólalni. Minden izmom, minden porcikám, de tényleg, még a kislábujjam is görcsben volt a köhögési rohamok közben. Amint megszólaltam, jött is egy köhögési roham, úgyhogy keddre eljutottam arra a szintre, hogy csak kézjelekkel tudtam kommunikálni, mert tudtam, hogy ha megszólalok, ott döglök meg helyben. Itt már megfordult a fejemben a gondolat, hogy lehet, hogy ebből kórházi látogatás lesz, de igyekeztem ezt a negatív gondolatot elhessegetni. Azért biztos, ami biztos, jegyzetbe felírtam, hogy telefontöltőt és kindle-t mindenképpen vigyek, ha arra kerül a sor. Hát igen, a prioritások...

Az egész család a telefonon ült, hogy valahogy kontaktba lépjenek a dokival, tekintve, hogy én finoman szólva sem voltam beszélőképes. Valahogy nagy nehezen sikerült elérni, kaptam két fajta gyógyszert. Azt mondta a doki, hogy ha azt beszedem, nem lesz gond. Mondjuk az megint más kérdés, hogy mennyi nyilatkozatot kellett aláírni hozzá, hogy kiírja nekem (nem ők találták ezt ki, ezzel teljesen tisztában vagyok). Kb. csak a leendő elsőszülött gyerekemet nem írtam a nevükre, de tényleg. Mondjuk abban az állapotban még azt is megtettem volna, csak jöjjek ki ebből a vírusból.
És láss csodát, aznap volt az utolsó lázas napom (ez volt a 10.), két nap múlva pedig újra tudtam beszélni anélkül, hogy megfulladtam volna. Egyszerűen csodás érzés volt! Ne idegenkedjetek az új fajta gyógyszerektől. Csodákra képesek.

Érdekes egyébként, hogy akkor nem éreztem annyira gáznak a helyzetet, valószínűleg mert a láz miatt le voltam tompulva, de utólag visszagondolva az egész nagyon borzalmas volt. Szó szerint cserbenhagyott a testem, és nem úgy reagált sok mindenre, ahogy szokott. Ezt az állapotot még az ellenségeimnek sem kívánom, de tényleg.

A betegség 14. napján fogyott el a gyógyszerem, akkor már viszonylag jól voltam, de messze nem teljesen. Ekkor telt le a karanténom is, de hogyha nekem másnap el kellett volna mennem dolgozni, akkor ott pusztultam volna meg, az biztos. Még két hét kellett, mire nagyjából újra visszanyertem az erőmet, nem köhögtem mire felértem a házban a lépcsőn (meredek és magas), meg nem ültem le minden második másodpercben. Szerencsére az ízlésem meg a szaglásom csak nagyon rövid időre, talán két napra ment el, és gond nélkül visszajött. Az étvágyam az erőteljesen mérsékelt volt, a végére 3-4 kilóval voltam kevesebb. Ez mondjuk a nem evésből és a mértéktelen izzadásból tevődhetett össze, de ez legyen a legnagyobb gondom.
Még nagyon ritkán most is érzem, hogy nem megy úgy minden, mint korábban, de ez csak kondíció, erőnlét és állóképesség kérdése, az meg fejleszthető. Már visszaálltam az edzésekre is, persze ezt is óvatosan és fokozatosan, mert hirtelen nem szabad.

Aztán csináltattam a karantén lejárta után 1 héttel még egy PCR-t, ami még mindig pozitívat mutatott, de utánaolvastam, meg beszéltem egy orvossal, aki megnyugtatott, hogy már nem fertőzök, hiába vagyok pozitív, csak a PCR nagyon érzékeny, és a legapróbb vírusrészecskét is kimutatja, amíg kicsit is aktív.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy se határozatot, se piros plakátot nem kaptam a karantén miatt mind a mai napig. Nem mintha hiányzott volna, tekintve, hogy a mosdóig is alig bírtam kimenni, nem hogy házon, ne adj' isten kerten kívülre. A másik az, hogy az oltások kezdeténél azt mondogatták, hogy akit beoltanak, az megkapja az oltási igazolványát, amit kipostáznak. Tiszta sor. Azt is mondták, hogy az is kap védettségi igazolást, aki már átesett a betegségen, csak ez 4 hónapig lesz érvényes.
Ma utánanéztem, hogy mi is ezzel a helyzet, ha már a határozatok kiadása ilyen flottul és akadálymentesen történik. (Tudom, ne legyek gonosz, biztos csak adattorlódás van...). Meg is találtam a kormányhivatalok honlapján, hogy lehet igényelni kemény 3000 Ft-ért. Javítsatok ki, de nem arról volt szó, hogy ingyen megkapják azok, akik átestek a betegségen?
Nem mintha kéne, mert nem tervezek külföldi utazást, még lehet, hogy belföldit sem, elvagyok itthon a kertben a hintaágyban, itt legalább nem kell idegeneket kerülgetnem. De maga az elv, emberek! Hát én tehetek arról, hogy beteg lettem? És akkor még fizessek is az igazolványért? 

Aztán itt van még az oltás. Én viszonylag korán regisztráltam, mert anyukám veszélyeztetett korosztály meg minden, és én is olyan munkakörben dolgozom, ahol bizony ki vagyok téve a betegségeknek bőségesen. Szerencsétlenségemre pár nappal az első oltás előtt lettem beteg. Már megvolt az időpontom, értitek??? Ekkora pechet!
Így én most kiestem három hónapra, majd csak július elején kaphatok oltást. Ennek ellenére hetente kapok sms-ben behívót oltásra. Kérdem én naivan, ha hivatalból rögzítve vannak a koronavírusos betegek, nem lehetne összevetni azt az adatbázist az oltással? Csak mert akkor nem kéne kiküldeni ennyi felesleges sms-t. Ezt mondtam délután a családnak, hogy annyira jó lesz, ha júliusig hetente kapok majd egy - egy behívót. Mire eljutok az oltásig már kívülről fogom fújni a szövegét, az biztos.

Tudom én, hogy nem volt még ilyen meg minden, de enyhe szervezetlenséget érzékelek ezen a téren. Mondjuk, azt is meg kell említenem, hogy eddig az ismerősi körből mindenki pozitívan nyilatkozott magának az oltásnak a menetéről, akár oltóponton volt, akár a háziorvosnál. Bár gyanítom, hogy ez az egészségügyi dolgozók megfeszített munkájának az érdeme és nem "fentieké", akik az észt osztják.

Innen is köszönet és hála az egészségügyi dolgozóknak! 💙💚💛💜💓

Nem akartam tanulságot levonni az eset kapcsán, azt majd mindenki levonja magának, ha akarja, csak leírtam a saját tapasztalataimat a betegséggel, és a járulékos dolgokkal kapcsolatosan. Nem mindenkinél így zajlanak a dolgok.
De most ezek foglalkoztatnak és mindenképpen ki akartam írni magamból. Mindenki vigyázzon magára, és viseljétek azt a nyamvadt maszkot!

Hangulat: hálás
Zene: James Arthur - Medicine (még mindig imádom a pasit)
Ital: szénsavmentes ásványvíz

A karantén lélektana vagy valami olyasmi

Megesett az az eset, hogy kontaktszemélyként karanténba kerültem.

Ha jól emlékszem, említettem korábban itt a blogon, hogy a tavalyi karantént egészen jól bírtam, kihasználtam maximálisan.

Így azt gondoltam, hogy a mostani sem lesz különösebben megterhelő. Aha. Persze. Én meg az elképzeléseim. Konkrétan ez az első napom, de már most nem bírom. Pedig én szeretek egyhelyben lenni, nem vagyok az a mászkálós típus, de ez már nekem is sok.

Azért azt be kell látni, hogy vannak különbségek a tavalyi kijárási tilalom és a karantén között (nem is kicsik). Például az, hogy ott el tudtam menni boltba, ha kellett valami. Most viszont konkrétan a szobámat sem nagyon hagyhatom el, mert ugyan jól vagyok, de biztos, ami biztos alapon nem akarom veszélyeztetni a többieket a lakásban. Ha ki is megyek a szobából, akkor csak maszkban és előtte - utána fertőtlenítek. Lehet, hogy egy kicsit túlparázom, de én még mindig azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. 

Azt azonban megállapítottam, hogy nagyon fura az emberi agy. Alapesetben lehet, hogy simán ellennék egész nap a szobában, de most, hogy MUSZÁJ lenne bent maradni, minden porcikám kifelé kívánkozik. Nyilván a kertbe akkor is ki fogok menni ha végre kisüt a nap. Csak tartanánk már ott. Szóval ez így nagyon fura érzés. Olyan, mintha a muszáj szó hatására átkapcsolt volna az agyam tiltakozásba. Borzalmas. Komolyan nem ismerek magamra. Remélem, csak kell egy pár nap, amíg összerakom agyban, hogy ez kb. ugyanaz, mint a tavalyi, arról nem is beszélve, hogy csak 10 nap. Rosszabb esetében, mire megszokom, addigra mehetek vissza dolgozni. ( közben bejelentették, hogy bezár az ország, úgyhogy kicsit több, mint 10 nap, de mondjuk a 10 nap után legalább közértbe, meg gyógyszertárba mehetek - hogy minek, azt nem tudom)

Egyelőre még próbálok némi rutint összerakni magamnak, hogy legyen egy rendszer, amivel talán megkönnyítem a napokat. Itthon nincs olyan sok dolog, ami kizökkent. Talán.

Ha nem kattanok meg, akkor majd még jelentkezem...

Hangulat: zaklatott
Ital: tea
Zene: RINI - Aphrodite

Az az édes, vidéki élet

Lassan másfél hete itthon vagyok betegállományban, mert sikerült összeszednem egy masszív arcüreg gyulladást, ami nem akart normálisan kijönni rajtam. De mindegy is, nem ez a lényeg.

A betegségem alatt nem volt kedvem olvasni, olyan semmilyen volt a hangulatom, úgyhogy mentsvárként maradtak a sorozatok. Imádom a sorozatokat. Többet nézek egyszerre, így sosem maradok néznivaló nélkül. Korábban hétről hétre néztem az új részeket, alig vártam, hogy felkerüljenek az újabb epizódok a különböző platformokra, de aztán rászoktam a maratonozás szépségére. Igen, tudom, a világ mindig rohan, az emberek meg mindent azonnal akarnak, és én is beleestem abba a hibába, hogy azonnal akarom a következő részt,  képtelen vagyok várni. Én sem vagyok hibátlan... Igazából mindkettőnek megvan az előnye meg a hátránya, amiről egy külön posztot is lehetne írni, de most nem arra szeretném kihegyezni ezt a mai bejegyzést, hogy egyben jobb vagy hetenként.

Valami olyan sorozatot kerestem, amiből sok rész ment már le, hogy elég legyen a betegállomány idejére. Van jópár ilyen megkezdett sorim, de valahogy egyikhez sem volt kedvem. Viszont nagyon régóta szemeztem a Heartland című sorozattal (jelenleg elérhető a netflixen). Köztudott, hogy szeretem az ilyen családi - állatos sztorikat, ilyen kis laza családi drámákat, és ennél jobban nem is választhattam volna. Tegnap már az 5. évadot kezdtem, ami sokat elmond. Persze, vannak jobb meg gyengébb részek, de összességében egy nagyon bájos sorozat. Imádom benne a lovakat, imádom Amy-t és Ty-t együtt, szerintem a sorozat alappillérei, anélkül, hogy a kapcsolatuk elnyomná az egyéb eseményeket.

De ami a legjobban megfogott, az a helyszín atmoszférája. A farm, a kis tó, és szántóföldek, ameddig a szem ellát. Napok óta azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egyszer elutazni egy hasonló helyre és megélni azt életérzést. Jó, nyilván ezt egy vagy két hét alatt nem lehetne teljesen megvalósítani, ahhoz több időt kellene eltölteni abban a környezetben, de egy szeletkét csak kapnék belőle. És hogy mire gondolok az ilyen életérzés alatt? Megpróbálom elmagyarázni vagy legalábbis körülhatárolni, mert ez inkább egy érzés, és nem kézzelfogható dolog.

Sosem voltam az az ember, aki imádja a nyüzsgést, az égig érő épületeket, amiktől nem látom az eget. Iskolába a belvárosba jártam, és bár akkor nem volt vele bajom, mostanra rájöttem, hogy mekkora mázlim van, hogy kertvárosi  környezetben lakom és ott is dolgozom. Megbolondulnék, ha minden nap a belvárosi levegőt kéne szívnom. Kezdem azt hinni, hogy egy vérbeli vidéki lány veszett el bennem, és már csak egy lépésre vagyok attól, hogy haszonállatokat kezdjek tartani. (nyulak kizárva, mert bármennyire imádom is őket, allergiás vagyok rájuk, ezért sincs évek óta nyuszink, pedig sokat tartottunk, amikor kicsit voltam). Kiskoromban a nagyszüleimnél voltak csirkék, nyulak, macskák. Amikor új kiscsirkék kerültek hozzájuk, és látogatóba mentünk, az volt az első dolgom, hogy fogtam a saját kis sámlimat, amit még a nagypapám készített nekem, beültem a csirkeól közepébe, és elkezdtem kapcsolatot ápolni az új kis jövevényekkel. Természetesen mindig lettek kedvencek, általában a kopasz nyakúak, mert azok olyan igazi kis egyéniségek voltak (sokszor a temperamentumuk is nagyon egyedi volt...), és kicsit kilógtak a sorból, mint én. Talán emiatt nem áll tőlem annyira távol a vidéki élet gondolata.

De az ami abban a sorozatban megfogott, egész más. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy film, és nagy valószínűség szerint Kanadában sem így élnek az emberek, de ki tudja? Amíg az ember nem tapasztalja meg személyesen, sosem tudhatja. Szóval, ami leginkább megragadott az a gondtalanság. Félre ne értsetek, vannak ott is problémák bőven, de mégsem rohannak, nem pánikolnak, hanem teszik a dolgukat. Míg egy városi környezetben a reggel első öt percében felidegesít valami, ott ennek kicsi az esélye. 

Meg ott a szabadság érzése... Ha stresszes vagy, elmész lovagolni, és van, hogy órákig nem találkozol senkivel, ami őszintén szólva egy álom lenne néha. 

Az állatokkal való kapcsolat is olyan jó lenne. Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy el kellene menni lovagolni tanulni, csak még utána kell néznem, hogy hol van olyan hely, ahol felnőtteket is oktatnak. Mióta az eszemet tudom, körbe voltam véve állatokkal: kutyákkal, macskával, nyulakkal, csirkékkel, papagájokkal. Mindig volt valamilyen állat a közelemben. Most márciusban lesz két éve, hogy nincs semmilyen állat itthon, és rettenetesen hiányzik.  

Jó ideje tervezem már, hogy egy kutyust magamhoz veszek, csak még az nem dőlt el, hogy milyet. Bár igazából mindegy is, csak legyen. Örüljön, ha hazajövök, mehessünk sétálni (nem , mintha nem lenne hatalmas kert, de kell a közös program), játszhassunk és hozzon örömöt, jókedvet a házhoz.

Szóval az egész atmoszféra, a farmon való élet az, amit kipróbálnék. Igen, ott is dolgozni kell, sőt, még többet is, mint egy átlag munkahelyen, de az előnyei miatt szerintem mindenképpen megérné. Esküszöm bakancslistás. 
Tanulság? Az nincs, csak gondoltam leírom, hogy mi foglalkoztat mostanában. Most pedig megyek és megnézek 1 - 2 részt a Heartlandből. Aki szereti az ilyen jellegű családi sorozatokat, annak tetszeni fog. Lehet rajta sírni, nevetni, a szórakozás pedig garantált.

Hangulat: vágyakozó
Ital: vaníliás - meggyes tea
Zene: Jenn Grant - Dreamer (a sorozat főcímdala)

Ég veled, 2020!

Elfuserált egy év volt ez a 2020-as esztendő, az már biztos. A bejegyzés eredeti címe Viszlát, 2020! lett volna, de rájöttem, hogy akarja a fene viszontlátni. Így inkább változtattam.

Januárban kezdődött az év egy családi tragédiával, úgy, hogy az előzőt sem hevertük ki teljesen. Majd jött a vírus, ami végig is kísérte decemberig a mindennapokat, hol jobban, hol kevésbé beleásva magát a gondolatainkba.

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak rossz dolog történt. Történtek jók is ( új munkakör, a kényszerszünet - ez utóbbiért nyugodtan meg lehet kövezni, de bőven rám fért a karantén), de valahogy mégis az az érzésem, hogy ebből az évből inkább a rossz lesz az, amire emlékezni fogunk, mert az volt a nagyobb volumenű.

Az az egy biztos, hogy változtam idén, sokat. Felfogásban, mentalitásban mindenképpen. Sok mindenre már máshogy tekintek, mint eddig, más lett a dolgok súlyozása, de ez nem feltétlenül negatívum, sőt. 

Úgy érzem, hogy most már sikerült az meglépnem, hogy nem feltétlenül a környezetemnek akarok megfelelni, hanem magamnak. Én vagyok az első, és az, hogy nekem mi a jó. Nem minden esetben érdekel olyan emberek véleménye, akikkel nem vagyok annyira jó viszonyban. Szabad engem utálni, nem tiltja semmilyen szabály. Sőt, szabad rossz véleménnyel is lenni rólam. Attól én még én vagyok.

Nem mondom, hogy 100%-ban sikerült levetkőznöm a megfelelési kényszert, néha azért még előbújik, de igyekszem ezen úrrá lenni, és szépen lassan, lépésenként haladok. Elvégre Rómát sem egy nap alatt építették, hogy ezzel a rettenetes elcsépelt hasonlattal éljek, amit már leírni is fáj.

A másik, hogy rátaláltam a futásra. Ha valaki egy - két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 2020-ban futni fogok, a hasamat fogva röhögtem volna körbe a földön fetrengve. Na igen, az élet ilyen. Nem mondom, hogy lefutom a maraton, mert attól még fényévekre vagyok, egyelőre csak ízlelgetem a mozgás eme formáját, de tetszik, amit látok. Rá kellett jönnöm, hogy a felüléseken és az önsanyargatáson kívül is van élet. Ráadásul, ha egyszer - egyszer nincs kedvem, akkor sem dől össze a világ. Az a lényeg, hogy jó kedvvel csináljam, és ne érezzem kényszernek.

A bloggerkedés is változott, ugyanis úgy néz ki, hogy egy jó időre - de az is lehet, hogy végleg -, bezárt a könyves blogom. Jó ideje éreztem már, hogy nem szívesen csinálom, inkább csak kötelességből tartottam fent, úgy voltam vele, hogy majd elmúlik ez a mélypont, addig csak kihúzom valahogy. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem fog elmúlni. Ez a korszaka az életemnek lezárult, ezt elég egyértelműen jelezte az, hogy belefásultam, tehernek éreztem a bejegyzések megírását, úgy éreztem, hogy mindegyik ugyanolyan. Olyan érzésem volt, hogy nem tudok megújulni. Azzal, hogy elengedtem ezt hobbit, amit 11 évig űztem, óriási tehet ment le a vállamról, ami szintén az egyértelmű jele volt annak, hogy be kellett fejeznem.

Persze a könyvszeretet meg az olvasás így is központi szerepet játszik az életemben, talán jobban is, mint eddig, csak teljesen másképpen. Újra visszataláltam ahhoz, hogy felhőtlenül tudjak végigolvasni egy könyvet, és ne azon kattogjak, mit is fogok írni róla majd. Közben észre sem vettem, hogy mennyire befolyásolta ez a tény az élményt, csak most, utólag érzékelem a különbséget.

Persze a blog megmarad, néha néha azért írok majd, mert ott jobban tudok követni dolgokat, de ez nagyon eseti és ritka lesz. Azon viszont gondolkozom, hogy ide többet írok majd. Tudom, tudom, sokszor megfogadtam már ezt, és örülök, ha kétszer idejutottam egy évben. De ki tudja, talán 2021 meghozza a kellő inspirációt hozzá. (Mondjuk ez a mai bejegyzés egy egészen jó kezdetnek mutatkozik). Ígéretet azt nem teszek, de nyitva hagyom a kiskaput, és ez elég.
Az évek alatt azt megtanultam magamról, hogy ha valami kötelező, annak van egy taszító ereje számomra. Ha valaki elvár tőlem valamit, az biztos, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csinálom, csakazértse! felkiáltással. Ezen a tulajdonságomon még nem tudtam változtatni, de nem is biztos, hogy akarok, A környezetemnek kell rájönnie, hogy nálam nem működik a direkt utasítás és parancs bizonyos helyzetekben, ellenben a kérés és a javaslat igen. (a főnököm se halna bele, ha néha kimondaná azt, hogy kérlek szépen, vagy légyszíves)  Ha meg valakinek nem tetszik, szabad másfelé is menni... Ez van. Szeretem, ha van választási lehetőségem, és én dönthetek.

Azt hiszem, nem hagytam ki semmit az évértékelésből. Ha mégis... hát így jártam.

BÚÉK! 

Hangulat: elmélkedős
Zene: Röyksopp - Here She Comes Again ( és milyen találó a cím is, pedig nem emiatt tettem be pont ezt a zenét)
Ital: zöld tea

Egy év...

Ma van egy éve, hogy elmentél. Nagyon sok minden történt azóta, nem is tudom, hogy hogyan vészeltük át. Egy azonban nem változott: a hiányod. Még ha nem is folyamatosan figyelek rá, akkor is rám tör általában a legváratlanabb pillanatokban. A temetőbe nem szoktam kimenni, ezt tudod, nem ettől függ, hogy az ember emlékszik - e vagy sem. Ebből a szempontból pontosan olyan vagyok, mint te. De az is lehet, hogy félek szembenézni az érzéseimmel.

Anélkül, hogy elcsépelt lennék, meg kell mondjam, baromira hiányzol. Itt a Húsvét, amikor csak neked engedtem, hogy meglocsolj, mert utáltam. De te meglocsolhattál, igaz csak azzal a parfümmel, amit én nyomtam a kezedbe, de elfogadtad, nem szívóztál.

Főztem (na jó főztük) ma az ebédet, és most már sokadszorra csináltuk a húslevest, ami csak nem akar teljesen olyan lenni, mint amikor Te csináltad. Valami hiányzik belőle, és megőrjít, hogy nem tudom mi az. Illetve sejtem, a lelked.... Viszont arra nagyon büszke voltam, hogy a paprikás krumplit sikerült a múlt héten tökéletesre csinálnom. Még jó, hogy anyu nem látta, hogy mennyi fűszert tettem bele. De hát attól lett igazán jó aromája.

Anyu is kezdi most már összeszedni magát. Ez a jelenlegi karantén helyzet olyan szempontból jól jött, hogy nincs egyedül, mert én is itthon vagyok, és így azért valamennyire elvagyunk. Mondjuk hajlamos túlhajtani magát, amiért mindig vitatkozom vele. Bizonyos dolgokból nem akar engedni. Olyan nagyon makacs tud lenni, hogy az valami borzalmas, de szerintem ezzel te is tisztában vagy. De már hozzászoktam. Néha én sem vagyok jobb, ezt is tudom. Nehéz nélküled, na. Te voltál a villámhárító, a megtestesült nyugalom és a vidámság egyben.

Remélem, hogy ott ahol most vagy, minden derűs és nyugodt. Mi meg itt az emlékekből táplálkozva igyekszünk túlélni életünk hátralévő napjait...

Gyász, újra

Pár évvel ezelőtt már írtam a gyászról. Akkor a nővéremet temettük, ami szintén borzalmas volt, most viszont aput, aminél fájdalmasabbat még nem éltem. 

Szürreális megint az egész. Az agyam vissza tud játszani mindent részletet, a mentőautót, másnap reggel a rettegett telefont (amit nem is értek, hogy honnan szedték elő a telefonszámomat, mikor nem is az volt leadva..., de a kórházi eljárások megérnének egy külön bejegyzést, arra viszont most nincs igazán energiám.), és mégsem tudom felfogni. Néha úgy érzem, hogy csak átmenetileg nincs itthon, aztán rájövök, hogy mégsem. 

A kis dolgokból jövök rá, hogy nincs többé. Abból, hogy már nem lesz, akivel megosszam az aktuális sporthíreket, nem tudom kivel elsütni többet a belsős vicceinket meg ilyesmik. Nem tudok ránézni a kedvenc ételére vagy a helyére az ebédlőasztalára anélkül, hogy ne akarna kiszakadni a szívem a helyéről.

Meg akkor is, amikor felidézem, hogy miket nem fogunk már együtt csinálni, illetve azokat, hogy amiket csináltunk nem olyan rég, akkor még itt volt velünk.

Az első két nap nem is igazán éreztem semmit, teljesen tompa voltam talán a sokktól. Aztán anya mondta, hogy kéne apuról keresni fényképeket, és előhívatni azokat, hogy ne csak digitálisan legyenek meg. És aztán amikor rájöttem keresgélés közben, hogy évek óta nem készült csak kettőnkről közös fénykép, és már nem is fog, ott átszakadt a gát. Elviselhetetlen volt a fájdalom.

Ezzel ellentétben meg a kórházban ügyintézés közben, meg mások előtt olyan vagyok, mint egy érzelemmentes gép, legalábbis kívülről biztos ez látszik. Ilyenkor, már - már magamat is megijesztve átvált az agyam érzelemmentes intézős üzemmódba és semmi érzelem nincs bennem. 

Sokat gondolkodtam, hogy ez miért lehet. Anya teljesen ki volt borulva az egész procedúra alatt, én meg gyakorlatiasan figyeltem és követtem helyette is az utasításokat. Ezt jelenti teljesen felnőni? Hogy átveszed a szülők helyett a felelősséget? Azt viszont nem szeretem benne, hogy ez azzal jár, hogy géppé válik az ember.

De lehet, hogy csak az agyam védekezik így. Igyekszik elkerülni a teljes összeomlást. Persze itthon, amikor egyedül vagyok, előtörnek a könnyek, néha olyankor, amikor nem is számítok rá, a legváratlanabb pillanatban, egy kósza emléktől vagy egyszerűen csak egy illattól. De néha még attól is, ha az ő foteljébe kucorodom be egy kicsit. Talán azért mert így még közel érzem magamhoz, de lehet, hogy titkon csak azt várom, hogy megjelenjen és viccesen elzavarjon a helyéről. Pedig tudom, hogy ez már soha nem fog megtörténni. De bármit megtennék érte, bármit....

Tegnap olvastam egy idézetet, ami azt mondta, hogy aki elmegy, azt valamilyen más formában még visszakapjuk életük során. Nem hiszek a lélekvándorlásban, de mégis találtam valami megnyugtatót ebben a gondolatban. Egy kapaszkodót, ami átsegít ezen a nehéz időszakon. Mindenesetre szeretném azt hinni, hogy valahonnan azért figyel és lát és tudja, hogy nagyon szeretjük, borzalmasan hiányzik és hogy sosem fogjuk őt elfelejteni. Hogyan is lehetne őt elfelejteni? A világ legjobb apukáját? De tényleg ő volt a legjobb. Még, ha meg is voltak néha a vitáink, nála jobb példaképet nem is kívánhattam volna, higgadtsága, nyugodtsága, és minden baj ellenére tanúsított élni akarása, humorérzéke, amivel az utolsó időszakot kezelte, az példaértékű. De úgy összességében az, ahogyan az életét élte. Remélem, figyel minket és szeretettel néz le ránk, mert mi szeretettel gondolunk rá, amíg csak gondolkodni  és érezni tudunk.

Szeretünk nagyon!

Szépségápolási kulisszatitkok

Nem is igazán kulisszatitkos bejegyzés lesz ez, inkább arról szeretnék írni egy pár sort, ami nekem bevált, különösképpen egy termékről.

Nem fizetett a hirdetés, sőt nem is hirdetés ez, csak meg szeretném osztani veletek azt a meglepetést, ami ért.

Rendeltem magamnak körömlakklemosót az Auchanból. Na mármost, ez az említett üzletlánc saját márkás fajtája volt, nincs benne semmi különös, mezei körömlakk lemosó folyadék. Igenám, de mivel az, amit rendeltem épp nem volt nekik raktáron, hoztak helyette azonos márkájú , de kicsit más körömlakklemosót.

Igazából ritkán használok mostanában klasszikus lemosót, mert nagyon rászoktam a géllakkozásra, amihez speciális oldófolyadék van, de vannak napok, mikor lusta vagyok a géllakkal szöszmötölni, ilyenkor jön a hagyományos lakk.

De visszatérve a kapott termékre. A fura rögtön az volt, hogy nem lötyögött benne a folyadék. Nehéz volt ugyan, de nem lötyögött, ami azért egy acetonnál elengedhetetlen. 

Akkor ért csak az igazi meglepetés, amikor kinyitottam a flakont. Ugyanis szivacs volt benne. Aztán rájöttem, hogy bizony ez a szivacs van átitatva a lemosófolyadékkal, és a középen lévő kis vágásba kell beledugni az ujjadat, ami így lemossa a lakkot.

Gyorsan ki is próbáltam, és meg kell mondjam, a körömlakk lemosása egészen új értelmet nyert. Ilyen hamar és ilyen maszatmentesen már régen mostam le lakkot a körmömről. Kétszer megforgattam benne az ujjam és mikor kihúztam, tökéletesen tiszta volt!

Eszméletlen jó, és legfőképpen hatékony megoldás, ráadásul nincs szükség hozzá semmi másra, nem kell plusz vattapamacs meg semmi hozzá. Bevallom, engem megvett magának kilóra. Az illata  pedig kimondottan kellemes, biztos, hogy fogok még ilyet venni. Mondjuk, azért azt még megnézem, hogy egyrészt hány lemosásra elég egy flakon, másrészt meg, hogy pár lemosás után, mikor már a lemosott lakk beszínezi a folyadékot, mennyire marad maszatos (és színes) tőle a körmöm. Ha ezeket a próbákat kiállja, akkor bizony megtaláltam az új kedvencemet.

Ital: citromos zöld tea (szigorúan jegesen)

Hangulat: örömteli, izgatott

Zene: Julia Michaels - Heaven

A kutyáknak is van lelkük

Ez most egy kicsit szomorkásabb poszt lesz, bár alapesetben a kutya téma nem lenne az, de jelen esetben sajnos az lesz, terápiás jelleggel.

Sokfélék vagyunk és sokféle kapcsolatot ápolunk az állatokkal. Sok kutyás ismerősöm van, mindegyikük másként tekint az állatára. Az viszont tény, hogy akinek még nem volt kutyája, nem tudja mit hagy ki. Egy csodálatos társat, egy igazi mókamestert, egy családtagot, aki ugyanúgy okoz néha bosszús pillanatokat, mint ahogy boldogakat is. Sokan nem hiszik, de a kutyáknak van egy hetedik érzékük, amivel nagyon sok mindent tudnak rólunk, még akkor is, ha mi ennek nem vagyunk tudatában. Az én kuytusom, Manó például jelezte a nagymamám stroke-ját, anyut elrángatta a higítós rongy mellől, vagy egyszerűen csak ott volt mellettem, mikor el voltam kenődve. Biztonságot nyújtott a jelenléte és pozitív kisugárzása. Beszélni ugyan nem tudott, de a szeméből mindig kiolvasható volt minden: a boldogság, a szomorúság, a félelem. Amikor az ember 10 év után bucsút kell, hogy mondjon ennek a szeretett állatnak, az olyan, mintha egy családtagját veszítené el. Borzalmas nagy fájdalom, még akkor is, ha nem volt más választás. Tisztán emlékszem az ugatására, minden egyes horkantására, látom magam előt azt a huncut mosolyt a pofiján, amit játék közben öltött magára, szinte látom, ahogy ül előttem és csóválja a farkát és nekem dől egy kis fülvakarásért. Borzasztóan hiányoznak a megszokott dolgaink, a reggeli puszi, amit munkába indulásnál kaptam tőle minden nap, az esti séták, az, hogy nem vár rám a teraszon. Nagyon hiányzik ő maga. Minden procikája, minden gesztusa. Nem tudom, hogy lesz-e még egy hozzá hasonló kutyám. Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor 4 hetesen szőrgombócként odakocogott hozzám és kiválasztott magának. Mert nem én választottam őt, hanem ő engem. Még ha meg is szenvedtünk az önfejűségével makacsságával néhanapján, akkor is ő volt a legjobb kutya a világon.

Fogadjatok megy egy tanácsot. Ha van kutyátok, szeressétek, töltsetek sok időt együtt, mert nem tart örökké. És egy kutya nem egy olyan dolog, amit csak úgy pótolni lehet....

Manó  2007.03.17 - 2018.03.12.

Egy külföldi vendégvárás margójára

Külföldi vendégek érkeznek? Ráadásul olyanok, akiket eddig még nem láttuk, mert csak a szüleikkel találkoztunk sok - sok évvel ezelőtt? Hurrá! Ez egy tök izgi dolog. Egyrészt.

Másrészt viszont frász meg stressz a köbön.

Alapesetben az ember ilyenkor mit csinál? Első körben fejvesztve rohangál és agyal, hogy milyen programot is szervezzünk nekik, vajon mit is szeretnének látni, mi lehet érdekes számukra. Ha szerencsénk van, már terveztek maguknak programot, amibe belefér még egy találka a távoli rokonokkal,azaz velünk. Igen ám, de valahogy ilyenkor mégis benne van az emberben, hogy csak mutatni kéne valamit nekik a "magyar" hangulatból. (nem, itt nem kifejezetten a negatív hozzáállásra gondolok)

Kiderült, hogy érdeklik őket a borospincék. Szuper! Végre egy szalmaszál, amibe lehet kapaszkodni. Hajrá, keressünk egy pincét, amit meg lehet nézni és az sem fájna, ha lehetne egy kis bort is kóstolgatni, ha már borospince. Na, ja. Az elképzelés jó, csak valahogy nem módi. 10 fő alatt szinte válaszra sem méltatják az embert, ráadásul még jeles napok sincsenek a közelben, hogy esetleg annak tiszteletére be lehessen menni. Én nem mellesleg még bunkók is az emberrel, holott egy nagy hírű pincészetnél nem ezt várná az ember. Mindegy. Sokadik próbálkozásra sikerül! Éljen. Első fázis pipa. A rokonoknak is megfelel, még egy nagy lélegzet. Igen ám, de a pincetúra max. 15 perces és nincs lehetőség borkóstolóra, mi legyen utána?

Menjünk étterembe? Oké, de melyikbe? Ez jó lenne, de hogy jutunk oda? Két fordulóval lehetne csak mindenkit odavinni, a Bkv-ra meg csak nem tolom fel őket, még akkor sem ha eddig is azzal közlekedtek. És ez még a kisebb gond. A másik probléma, hogy ha már meghívjuk őket, illene kifizetni a fogyasztás. De 8 emberről beszélünk, ami kicsit húzós.

Jön az isteni szikra, avagy a villanykörte a fej felett - főzzünk bográcsban.  Gyors időjárás előrejelzés csekkolás - bográcsozás kilőve, ugyanis esőt mond. Jó, hát meg lehet az a fránya ételt bent is enni. Ha már étel, mi is legyen? Halászlé. Áh, nagyon macera. Túrós tészta. Amikor kint voltunk zacskószámra vittük nekik a túrót mert imádták. Ne már, mert az olyan snassz. Megvan! Hungarian Goulash, az bent is jó, főleg házi csipetkével meg friss, ropogós kenyérrel. Oké, kaja is megvan. Remélem senki nem vega. Ha vega, akkor kipiszkálja a húst (ezen a ponton már minden mindegy). A tervek tetszettek nekik is, megint csak hurrá. Időpont megbeszélve, idejutás megbeszélve, mindenki nyugodt. Legalábbis akkor éppen, mert a látogatás előtti héten az egész ház a feje tetején, felújítás, szépítés, takarítás, csinosítás. Mindenki idegbajos egy nappal a találkozó előtt és még az a nyamvadt csipetke sem akar normálisan megfőni, hogy a fene enné meg. 

És akkor még a kommunikációról nem is beszéltünk. Régen az ősök kimentek úgy, hogy egy kukkot nem beszéltek semmilyen nyelven (max oroszul egy pár mondatot), mégis hetekig elvoltak minden zökkenő nélkül, Se okostelefonjuk nem volt beépített szótárral, sem angoltudásuk.

Én meg itt stresszelek (itthon), hogy úristen, mi lesz, ha nem fogom tudni megértetni magam. Bevallom, halálra rémít, hogy el kell beszélgetnem angolul 5 vadidegen emberrel, amikor ez még magyarul is nehezen megy az introvertált természetem miatt (ezt majd kifejtem egy másik posztban). Ma azzal treníroztam magam, hogy ami a kezembe került, legyen akár tárgy vagy étel, megpróbáltam felidézni a nevét és igyekeztem azt mondatba foglalni. Az összeomlás ott következett be, amikor nem jutott eszembe a főtt tojás angol megfelelője. Majd erre jött anya, hogy ne stresszeljek már, majd ők elmutogatják, amit nem tudok elmondani. Kértem, hogy szemléltesse már nekem, miként is fog ez zajlani. Hát amikor elmutogatta, miként is fogja kommunikálni velük, hogy egyenek, összeestem a röhögéstől. Majd mikor már kaptam levegőt, illetve a has- és rekeszizmom is újra funkcionált, közöltem vele, hogy ha ezt előadja nekik is, az életben nem látjuk őket többet.

Majd később rájöttem, hogy tényleg van azon a rohadt okostelefonon egy fordító app, legalább kihasználom majd és azzal legalább rögtön az ő nyelvükre tudok majd fordítani a dolgot.

Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől a gondolattól teljesen nyugodt lettem, mert korántsem vagyok az, és kicsit szeretném előre tekerni az időt. Nagy próbatétel lesz ez számomra, az már biztos.

Félre nem értsétek, tök jó, hogy találkozhatunk velük és egy picit megoszthatjuk velük a magyar lét pozitívumait, látványosságait, megmutathatjuk, hogyan is élünk, de iszonyat stressz. 

Jó, hogy jönnek, de az is jó lesz, ha mennek.

Hangulat: stresszes
Ital: epres gyümölcslé
Zene: James Arthur: Safe Inside (James hangja mindig nyugtatólag hat rám)

Illatterápia

Nem tudom, hogy írtam - e már a témáról, mert lusta voltam visszanézni, de ha írtam is, egy kis ismétlés nem árt.

Mivel itt az ősz, a lakásban újra csukva vannak az ablakok a nap nagy részében, így előkerültek a párologtatók. Nem vagyok egy nagy ősz rajongó, de ezt a részét szeretem a hűvösebb idő beköszöntének. Néha, amikor már energiatartalékaim végén vagyok, és ezáltal rám tör az a semmisejó hangulat, gyakran nyúlok alternatív kedélyjavító módszerekhez. Az egyik ilyen az illóolajok tárháza.

Sokféle illóolajat kipróbáltam már az évek során, volt amelyik bevált, volt amelyik nem. A borsmenta és az eukaliptusz viszonylag állandó darabjai a készletemnek, ahogy a narancs és a mandarin illat is. Azonban az igazi favoritom a citrom, de nem akármilyen citrom, hanem az indiai citromfű az , ami igazán bevált. Amellett, hogy a tényleges citrom illatára ez hasonlít a legjobban, fertőtlenítő hatása is nagy. Nagyon imádom. Persze nagyon meg kell nézni, hogy hol is veszi az ember ezeket és milyen minőségűek.

Az azonban biztos, hogy ha jó minőségű, akkor nagyon jó hatással van ránk, ha tudatosan választjuk ki. Számtalan jótékony hatásuk ismert, de már csak azért is megéri, ha kicsit jobb kedvre derít az, hogy kellemes illat van a lakásban.

Hangulat: átlagos
Ital: Epres - csokis fekete tea
Zene: Shawn Mendes: Treat You Better

A relaxáció legjobb módja

Néha a legmegnyugtatóbb pillanatok az legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. Egy igen stresszes időszak közepén vagyok épp, és keresem a szellemi, lelki pihenés lehetőségét folyamatosan, igyekszem minden apró lehetőséget megragadni. Legtöbbször ezek tervezett lehetőségek, de néha, kivételes esetekben csak úgy maguktól találnak rám, teljesen váratlanul, ez történt csütörtökön is, amikor is kirándulni indultunk a csoportommal.

Nem vártam túlságosan sokat a programtól, hiszen nekünk, felnőtteknek a kirándulás nem a pihenésről szól, hanem arról, hogy figyelünk, talán még jobban is, mint a megszokott környezetünkben, emellett felhívjuk a gyerkőcök figyelmét az érdekességekre. Ők meg közben élvezik az életet.

Azonban, mikor odaértünk a tervezett úti célunkhoz, minden egy csapásra megváltozott. Megszállt valami megfoghatatlan érzés, valami nagyon jó , valami nagyon megnyugtató. Pedig nem volt ott semmi extra, csak a vízpart. De ennyi elég volt.

Kopaszi - gát - a fák mögött megbújó Duna (saját kép)

Amellett, hogy minden percemet lekötötték a szanaszét szaladgáló gyerkőcök, lassan olyan nyugodt érzés járt át, mintha pihenni mentem volna oda. Aztán, mikor elértünk egy eldugott kis homokos partrészre megrohantak az emlékek.

Kisgyerekként sokat voltam a nagyszüleimnél, akikkel szinte napi szinten jártunk ki a Duna partjára. Semmi különös nem volt ott, de mégis nagyon szerettem azt a helyet. Volt, hogy kavicsokat dobáltam, de volt, hogy homokozólapáttal és kisvödörrel próbáltam kincsekre lelni vagy egyszerűen csak igyekeztem a parton állva megváltani a világot.
Mindenesetre az a pici partszakasz mind a mai napig emlékezetes és a szívemhez oly közeli hely maradt.

Ez ugyan most nem az a hely volt, de a hangulata mégis nagyon hasonló és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Rájöttem, hogy sokkal gyakrabban kéne ilyen helyeket látogatnom. Remélhetőleg hamarosan újra szerencsém lesz ilyen helyre tévedni.

Ital: Fekete tea
Zene: Katy Perry: Rise
Hangulat: nyugodt

Amiért érdemes csinálni...

Az utóbbi időben sokat panaszkodtam a munkámra és nem sokat változott azóta sem a helyzet, de most nem  erről szeretnék írni, hanem a jó oldaláról, azért, amiért érdemes bemenni a munkahelyre és szívvel - lélekkel csinálni azt, amit csinálunk.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó a kapcsolatom a csoportomba járó gyerekekkel. Imádom őket, és azt hiszem nagyképűség nélkül állíthatom, hogy ez kölcsönös. Sokszor hallottam mostanában azt, hogy nem feltétlenül jó ez, mert jobb, ha a gyerek és az óvónő között megvan az alá - és fölé rendelt viszony, azonban én ezzel nem értek egyet. Sokkal jobb eredményeket lehet elérni náluk, ha néha tudatosan lemegyünk az ő szintjükre, és szinte partnerekként tekintünk rájuk.

Egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat nagyon sokat számít a mindennapokban.

Arról már nem is beszélve, hogy olyan helyre bemenni, ahol örömükben szaladnak eléd, az felbecsülhetetlen!

A napokban esett meg egy nagyon aranyos kis szösszenet köztem és az egyik ovisom között.

Versenyen voltunk néhány gyerkőccel, ő is ott volt, de csak drukkolni. A szünetben felkéredzkedett az ölembe és behatóan vizsgálgatni kezdte az egyenpólót, ami rajtam volt, majd a következőt kérdezte:

- Miért van mindenki ilyen egyforma pólóban?

- Azért, hogy tudja mindenki, hogy a csapat melyik oviból jött, és hogy tudják melyik gyerek melyik oviba jár.

- De ők tudják, hogy én hová járok.

- Nem, akik nem ismernek téged, nem tudhatják.

- És neked miért kell ilyen póló?

- Szintén azért, hogy tudják melyik oviból jöttem.

- De hát az felesleges. Azt mindenki tudja, hogy te vagy az én óvónénim!

El nem tudjátok képzelni mennyit jelentenek az ilyen beszélgetések. Olyan pozitív töltetet tudnak adni, annyi energiát kapok belőlük, hogy arra szavak nincsenek. És ez az, amiért minden egyes nap érdemes elindulni dolgozni, mert tudom, hogy ilyen kedves kis lények várnak bent, és szó szerint bearanyozzák még a rosszabb napjaimat is, és ezek az emlékek megfizethetetlenek.

Néha azért eszembe jut, hogy én nézem más szemüvegen át a világot. Innen - onnan hallok dolgokat, amik mindig elbizonytalanítanak, hogy biztosan jól végzem - e a munkámat. Például azt, hogy az óvónénik nem veszik fel a gyerekeket, nem szabad hozzájuk túlságosan közel kerülni, meg szigorúnak kell lenni. 

Aztán jönnek ezek a kis pillanatok, amik úgy érzem engem igazolnak. Miért kellene szigorúnak és némiképp távolságtartónak lennem, ha kedvességgel és következetességgel is képes vagyok elérni ugyanazt a célt? 

Tudom, ezek örök kérdések és biztosan nem én leszek az, aki megválaszolja őket, csak néha elmerengek a dolgok miértjén. 

Haladni kellene a korral ezen a területen is és megérteni azt, hogy a mai gyerekek nem olyanok, mint a 20 évvel ezelőttiek, más módszerekkel kell elérni náluk azt, amit szeretnénk, máshogy kell hozzájuk viszonyulni.

És már csak egy megjegyzésem lenne: akkor lenne minden még jobb, ha a szabályokat olyanok hoznák, akiknek valójában van némi közük az óvodai mindennapokhoz és nem csak elviekben. Ezzel be is fejeztem.

Ital: ananászlé

Hangulat: boldog és büszke

Zene: One Direction - History (nem tudom mi fogott meg ebben a számban, de imádom, pedig nem is igazán az én műfajom)

A gyermeki én

Nézegettem az imént a közösségi média különböző oldalait, és meglepődve, de örömmel tapasztaltam, hogy csak úgy özönlenek az állapotjelentések - akár szövegesen, akár képi formában - a családi játékokról.

Előkerültek a társasjátékok, a kártyapaklik és komoly csaták folynak. Egyrészről jó, mert nagyon össze tudja hozni a családot, baráti társaságokat, másrészt meg jó hangulatot teremt. Legalábbis ott, ahol nem veszik véresen komolyan az egészet.

Az elmúlt két napban nálunk is kártyabarlanggá alakult a lakás és vérre menő partikat játszottunk. Tegnap 8-ból kettőt nyertem, ma 6-ból egyet, ebből is látszik, hogy nem igazán kedvezett nekem a szerencse. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mindenki felszabadult volt, röhögtünk egymás szerencsétlenségén ( a szerencséjén már nem annyira, mert, mint tudjuk a legszebb öröm a káröröm). Ilyenkor az jut eszembe, hogy miért csak a nagyobb ünnepekkor vesszük elő ezeket?

Persze, tudom, időhiány. Én is tudnék erről a dologról mesélni, de rájövök, hogy pont a leghajtósabb, legstresszesebb időszakokban kéne  az asztalra csapni, mindent félresöpörni és játszani. Egyrészt mert oldja a feszültséget másrészt kikapcsol. És őszintén! Hány perc egy kör römi? Talán 10. És mennyivel leszünk oldottabbak utána? Hát nem éri meg?

Jó, nem azt mondom, hogy hétköznap szedjük elő a 3000 darabos, legnehezebb puzzle-t és kezdjük el kirakni, mert akkor a nappaliban a asztal 2-3 hétig tuti le lesz foglalva (bár egyébként akarás kérdése, mert éppenséggel meg lehetne oldani.), de ne is korlátozzuk ezeket húsvétra meg karácsonyra.

Máskor is szükség van arra, hogy az élet és a magunk bolondosabb, játékos oldalát helyezzük előtérbe.

Én szerencsésebb helyzetben vagyok, mert néha a munkahelyemen is tudok játszani a gyerekekkel, de sokszor az is elég, ha csak nézem őket, majdnem minden esetben az is megmosolyogtat.

De rájöttem, hogy törekednem kéne arra, hogy itthon is becsempésszünk néha egy - egy órácskát, legyen szó akármilyen játékról. Rendszeresen szoktunk Betűtornyozni, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a Scrabble, csak térben, felfelé is lehet építkezni. Na, akkor szokott csak igazán vidám lenni a hangulat, amikor elkezdünk új szavakat alkotni magunktól, "Bármit a győzelemért" felkiáltással. Szerintem még egyszer sem tudtunk úgy végigjátszani egy kört, hogy valamelyikünk ne kezdett volna sírni a nevetéstől, és ez annyira jó érzés!

Szóval ne fásuljunk bele a mindennapokba, hanem próbáljunk belevinni egy kis játékot, mókát, hogy könnyebb legyen! És ezzel én most el is vonulok a nappaliba, hogy megpróbáljam egy - két darabját a helyére illeszteni a legújabb, 1500  darabos kirakómnak.

Ital: boros kóla

Hangulat: derűs, ünnepi

Zene: "Wants What It Wants" by Andrew Belle

Az emberi természet

Az ember talán a legsokrétűbb lény a földön, érzelmi szempontból mindenképpen. Nagyon sokféle érzelem "fordul meg" bennünk nap, mint nap, vannak köztük kellemesek és kevésbé kellemesek. Az ember sokszor csak a rosszat veszi észre, mert a jót természetesnek véli, holott elvileg a rossz is az, csak azt valahogy egészen másképpen éljük meg. De most nem akarok belemenni különböző pszichológia értekezésekbe, egyszerűen csak, ért ma egy nagyon kellemetlen dolog és magamat is megleptem vele azzal, ahogy reagáltam rá.

Persze ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy onnan jött ahonnan a legkevésbé vártam volna. Azért onnan vártam legkevésbé, mert azt az embert az utóbbi időben nem egyszer mentettem ki számára kellemetlen helyzetekből, nem egyszer melóztam helyette, sőt olyan is volt, hogy szemet hunytam bizonyos dolgai felett és nem számoltam be róla, ahogyan kellett volna. És akkor ezt kapom cserébe? Ráadásul nem is a szemembe, hanem a hátam mögött?

Nagyon nyugodt ember vagyok, végtelen türelemmel vagyok megáldva, mások szerint is. Nem tartom magam olyan embernek, aki habzó szájjal nekitámad másoknak, így nem hiszem, hogy ne lehetett volna nekem elmondani, szemtől - szembe, hogy mi velem a problémája. Most ettől neki jobb lett? Hát egészségére. De tőlem többet ne várjon segítséget, akármennyire szépen is kéri. Én is be tudok tartani, ha kell, és tudok nagyon kis szemét is lenni, meg nyers is (ezt is megkaptam olyanoktól, akiknek elhiszem és tudom is magamról...) Nem jó az, ha valaki a "rossz" oldalamra kerül, de neki sikerült.

De bármennyire is próbálom lerázni magamról, be kell vallanom, hogy iszonyatosan belegázolt a lelkembe, és nagyon szarul esett. Olyan nagyon nehezen tudok napirendre térni fölötte, és valahogy az egész napomat és még a következő párat is biztos, hogy elcseszi majd. És tényleg úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg.

Viszont egy dolgot megtanultam: nem érdemes mindenkinek segíteni, mert az emberek hálátlanok és kétszínűek.

Ígérem legközelebb már valami jóról is írni fogok, de erre is érvényes az, hogy valahogy a negatívumok kapnak hangsúlyt, a pozitívumok természetesek, azokat nem kell kiemelni. De én most elhatároztam, hogy azon leszek!

Hangulat: csalódott

Zene: Måns Zelmerlöw - Heroes

Ital: limonádé

Mindenről, de főleg a viharról

Január óta igencsak sok idő telt el. Túl vagyunk a tanéven, de azt amit január és június között éreztem és csináltam, nem kívánom senkinek ezen a pályán. De most nem erről akarok beszélni, mert most szabadság van, most a regenerálódásé a főszerep és nem az aggódásé, hogy vajon mit is hoz majd a jövő. Az majd egy újabb bejegyzés témája lesz (igen, kicsit sötéten látom mostanában a dolgokat, de megvan rá az okom).

Nagyon remélem, hogy mindenki átvészelte az a kánikula utáni giga-vihart,  ami helyenként tombolt. Tudom, nem mindenhol okozott károkat, de kivételesen minket most nagyon megcsípett. Nem szokott, ezért is volt meglepő. Olyan domborzati viszonyok között lakom (dombon vagy mini hegyen, ahogy tetszik), ahol az esetek nagy százalékában a nem messze folydogáló Duna "elhúzza" a viharokat maga felé, így mi általában csak a szélét kapjuk, ami bőségesen elég szokott lenni. Ezúttal azonban a kisebb százalékba estünk és telibe talált.

Az apokalipszis ehhez képest szerintem kutyafüle lett volna. Komolyan, az eddigi éveim alatt én ilyen vihart még nem láttam (anyuék azt mondták, ők sem emlékeznek ilyenre, pedig picit idősebbek, mint én), hiába néztem ki az ablakon, hogy mi történik, nem láttam. A látótávolság finoman szólva is nulla volt.

Természetesen mi is figyeltük az előrejelzést, mer' hát a csapból is az folyt, hogy vihar lesz, leszakad az ég, tornádó, anyám kínja. Mikor már láttuk a felhő szélét, kiálltunk az udvarra és megállapítottuk, hogy: "Ez sötét! Be kéne menekíteni a virágokat, nehogy bajuk legyen". Nekiálltunk becipelni a fikuszokat, pálmákat a kertből az előtető alá, nehogy valami bajuk essen. Az utolsó cserép volt a kezemben, mikor olyan szinten támadt fel a szél, hogy bizony féltem, hogy a szomszéd tujája ott fog véget vetni az életemnek, mikor a fejemre dől. Amint látszik, ez nem történt meg. történt viszont más. Betört egy ablakunk, aminek oka ismeretlen, valószínűleg valamit nekifújt a gyengéd szellőcske. Aztán a műholdvevő tányérunk úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom arra, hogy elhagyja a falon már jól megszokott helyét és megtanuljon repülni. Nem járt sikerrel, csak a kert másik végéig bírta. A tetőcserepek is megpróbálkoztak némi repülőmutatvánnyal, de szinte kivétel nélkül az előtetőn landoltak, némelyikük a csatornán megakadt, viszont a maguk után hagyott lyukak lehetőséget teremtettek az esővíznek, hogy belülről is megszemléljék a lakás több helyiségét is (szobák, konyha stb.).

Mikor kicsit lecsendesedett a vihar és már meguntuk a lakásban lépten - nyomon letett kisebb - nagyobb edények, vödrök, lábosok és egyéb, a víz felfogására alkalmas tárgyak kerülgetését, kimerészkedtünk a kertbe, de szerintem nem voltunk arra felkészülve, ami ott várt. A kukorica lepihent a földre, úgy derékból, a napraforgók is követték a példájukat, a fák ledobták néhány nehezen koordinálható águkat. A szomszéd diófája földobta talp híján a gyökerét és úgy döntött a sok évnyi függőleges ácsingózás után megnézi, milyen is vízszintes állásól szemlélni a világot.  De azért arra még volt ideje, hogy kicsi fejecskéjét imádata tárgyának, azaz a kerítésünknek a vállára hajtsa, a mi legnagyobb örömünkre.Nem járt vele jól, épp most vágják az ágait, ha jól hallom.

A medence jobban hasonlított egy méretes szitára, mint egykori önmagára. Az asztalok, székek is arrébb másztak, még jó, hogy a kerítés útjukat állta. A sárgabarackok ijedtükben tömegesen leugráltak a földre, csoportos öngyilkosság ténye viszonylag könnyen kizárható.

A virágokat még jó, hogy bevittük az előtető alá, mert így is könnyedén balra - jobbra dőltek, egymás hegyén - hátán feküdtek, olyan volt, mintha valamiféle virágorgia közepébe kerültünk volna, azt sem tudtuk melyiknek hol van az eleje meg a vége.

Egy jó darabig nem unatkoztunk, de ahogy a környéket néztem másnap, a többi kerttulajdonos sem. Amerre mentünk, mindenhol kidőlt fák tömkelege szegélyezte az utakat, néhol keresztezte is azokat. Helyenként ezt a vezetékek is bánták, ahogy a munkahelyemen is. Ott is pusztított rendesen...

Most várjuk a biztosítót és a csodát, meg azt, hogy ne legyen még egy ilyen vihar. Nem hiányzik.

Hangulat: átlagos

Zene: Lawson: Roads (nagyon várom az új albumot)

Ital: kávé (dolce gusto cortado)

Merre tovább?

Elég sokat kattogok mostanában a jövőn, kicsit ilyen megcsömörlött, megfeneklett állapotban vagyok, ez azt hiszem jól látszott az utóbbi bejegyezéseimen is.

Elég érdekesen alakul a helyzet a munkahelyemen, ezért az utóbbi hetekben az átlagnál és egészségesnél jóval többször fordult meg bennem a munkahely, sőt a foglalkozás váltásának gondolata. 

Alapból nem árt ha az ember több lábon áll ezért elkezdtem nézelődni, hogy a diplomám mellé, ha esetleg váltásra kerülne a sor, milyen szakképesítést is szerethetnék, amiből meg is lehet esetleg élni.

Tekintve a könyvek iránti szeretetemet és a kiadós munkámat, jó lenne egy szerkesztői képesítést szerezni és egy könyvkiadónál, akár a mostaninál elhelyezkedni teljes állásban. De teljesen más irányban is elkezdtem nézelődni.

Muszáj, mert a helyzet kissé kilátástalan, semmi változás nem látszik közeledni. Azon jár jelenleg az agyam, hogy hol van az a pont, amíg képes vagyok ezt húzni? Hol van az a pont, ahol azt mondom, hogy most volt elég, és leteszem az asztalra a felmondásomat? Nagyon sok mindent kell mérlegelne, ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy kétszázszor körbejárom a témát , mielőtt meghozom a döntést. Azonban sajnos az a helyzet, hogy nem vagyok hajlandó az idegeimet meg
úgy mellesleg a magánéletemet feláldozni a munkám miatt. Egyszerűen nem! Van olyan helyzet, amikor muszáj kicsit önzőnek lenni, és nem mások érdekeit kell előtérbe helyezni, amire szintén gyakran hajlamos vagyok. Most van az az idő, hogy a saját magam érdekeit kell figyelnem és ennek megfelelően kell cselekednem.

Ennek ellenére nagyon nehéz megtenni, mert mi van ha nem sikerül a váltás? Mi van, ha nem jön be? Mit csinálok? Persze tudom, hogy ez sajnos benne van a pakliban, kiszámított kockázat, de akkor is borzalmas érzés. Viszont tényleg szükséges, mert a környezetem is sajnos érzékeli hónapok óta, hogy egyszerűen hozzám szólni nem lehet, pattanásig feszültek az idegeim, rosszkedvű vagyok. Az meg a másik fele, hogy bent a munkahelyen is érzem, hogy fásult vagyok, és sokkal nehezebben megy minden, mert egyszerűen nem érzek magamban sem kedvet, sem energiát hozzá.
Nincs ezen mit szépíteni, tipikus esete a kiégésnek. Ennyi.

Kedv: nagyon rossz, lehangolt, elkeseredett
Zene: Rachel Platten: Fight Song
Ital: Trópusi gyümölcsös tea

Az ember, aki farkast kiáltott

Lassan kezdem megutálni az álmaimat. Ma is olyat álmodtam, ami akár valós is lehetett volna, és nagyon jó volt, jó érzéssel töltött el az egész. Az alvás és ébrenlét határán egyensúlyozva próbáltam meggyőzni az agyam álmokért felelős szegletét, hogy még egy picit hagyja élvezni ezt az általa kreált kellemes szituációt, de mindhiába. Lassan egyre több zavaró tényező jött be a képbe, és nem maradt más hátra, mint teljesen kilépni ebből a helyzetből. Utáltam felkelni. 

Olyan jó érzések keringtek bennem és a nagyja elszállt az ébredéssel, pedig ez a kis jó érzés annyira jól esik ezekben a túlhajszolt napokban, időszakokban, hogy arra nincsenek szavak.

Meggyőződésem, hogy a sors is kicsit büntet ezekkel az álmokkal, meg az ezekből való felébredéssel. Azért büntet, mert nem vagyok jó hallgatóság (barát?)

Van egy ismerősöm, akit most már jó pár éve ismerek és szinte napi kapcsolatban vagyunk. 

Mindkettőnknek megvannak a maga elfoglaltságai, nekem munka, neki meg nem tudom....

Ő az az ember, akinek mindig (értsd, az év mind a 365 napján) van valami gondja, problémája és ezt hosszasan képes ecsetelni, egy a lényeg: meghallgassák. Az, hogy a mondandójának mennyi a valóságtartalma, az megint más kérdés. Valamennyi van, ezzel tisztába vagyok, de van egy olyan képessége, amit az évek alatt kifejlesztett, hogy kicsit, illetve nem is kicsit, hanem igencsak kiszínezi a történeteit. Az egészen pontos miértekre még nem sikerült rájönnöm, de rajta vagyok az ügyön. Lehet, hogy azért csinálja, hogy ezzel tűnjön ki, hogy jobban figyeljenek rá vagy sajnálják és elhalmozzák segítséggel, amit elmondása szerint nem szeret.

Tényleg nem értem miért csinálja. Az évek alatt megtanultam ezt kezelni, tudom, hogy mennyit kell levagdosni a sztorijaiból, hogy megkapjam a valós helyzetet.

Pár hónapja egy alapesetben tényleg komolynak számító sztorival állt elő, egy olyan dologgal, ami az egyik barátnőmmel már megtörtént és akkor teljesen földhöz vágott. Nála azonban nem éreztem semmit, és ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy milyen barát, milyen hallgatóság vagyok is én?

Alapból úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy levettem belőle valamennyit, mert több helyen sántított a sztorija, és a végén be is igazolódott, amit gondoltam, de persze ennek a miértjére is kész története volt.

Eddig lelkiismeret-furdalásom volt, (meg talán egy pici még van is), hogy nem veszem őt komolyan, de egyrészt a tények engem igazolnak,m másrészt meg aki többször csalódik, az egy idő után már megtanulja mit higgyen el és mit ne.

De ezt tényleg tipikusan a "farkast kiált" esete. Addig csinálja, amíg tényleg baj lesz, és a kutya nem fog neki hinni, még a barátai sem. Volt már arra példa, hogy ezt egyesek megmondták neki, viszont vérig volt sértve és nem értette, miként feltételezhetnek róla ilyet a barátai, amikor ő nem is ilyen.

Az is megfordult már a fejemben, hogy ez valami mentális probléma lehet nála, persze ettől csak még rosszabbul éreztem magam.

Szinte nem kapok semmit ebből a dologból, (természetesen nem anyagi javakra gondolok), de lelki szintem sem kapok semmit, ez egy erőteljesen egy oldalú dolog, tehát nem is tudom miért küszködöm vele. Illetve tudom, mert áldott jó szívem van és hajlamos vagyok arra, hogy azon is segíteni akarjak, akin egyszerűen már nem lehet. Ráaádásul érzi, hogy mikor kezdek besokallni, mert akkor visszavesz és akkor én vagyok a minden, legalábbis addig, amíg elmúlik a veszély szerinte.

De sokszor úgy érzem, hogy felrobbanok, ha még egy történetét végig kell hallgatnom, és legszívesebben megráznám, hogy hagyja már abba, és térjen észhez.

Persze, tudom, nekem is megvannak a rossz tulajdonságaim, ami másokat az őrületbe kerget, de ha ilyen szintet értem el, kérlek benneteket , szóljatok.

Megoldást nem találta, de jól esett írni róla. Tudtam volna másról is, de azt tartalékolom legközelebbre.

Egyébként remélem, hogy mindenkink úgy kezdődött 2015. ahogy szerette volna, és remélem, hogy úgy is folytatódik majd!

Hangulat: olyan nem is tudom, milyen
Ital: forró kakaó
Zene: Ellie Goulding: Love Me Like You Do (nem, a filmet nem fogom megnézni)

A megújulás időszaka

Igaz, hogy a tavaszt tartják a megújulás időszakának, tekintve, hogy a természet is megújul, süt a nap, csicseregnek a madarak és ez plusz energiákat szabadít fel, én viszont most láttam elérkezettnek az időt némi változás eszközöléséhez. Meg úgy egyébként is, minek ezt évszakhoz kötni? Inkább kötődik az egyéni igényekhez.

Biztos vagyok benne, hogy minden tapasztalt már olyat, hogy úgy érezte, muszáj valamin változtatnia, mert megmakkan. Na, én mostanában éreztem ezt, úgyhogy túlestem gyorsan egy kis frizuraváltáson, ami nem is olyan kicsi, hisz csaknem 20 cm-nyi hajtól szabadultam meg. A fodrászom, mielőtt lecsípte volna az első tincset legalább 4-szer kérdezett rá, hogy: "Biztos ezt akarod? Vághatom?"

Én meg belecsaptam a lecsóba és megadtam neki az engedélyt a hajam nagy részének eltávolításához. Aranyos volt, mert mikor készen lettem, azt mondta egész más az arcom. És tényleg az volt! Olyannyira, hogy az egyik kolléganőm nem ismert meg, mikor bementem aznap dolgozni. Rámköszönt, hogy "Jó napot kívánok!", majd ment tovább. Úgy blokkolt le, és lépett vissza, hogy megbizonyosodjon arról, hogy kinek is köszönt oda. Mondanom sem kell, ezen baromi jót mulattam. Mi lett volna, ha még a hajszínemet is megváltoztatom? (az mellékes, hogy tervben van az is - valami jó kis vörös...)

Szóval ezzel indult a dolog.

Holnap meg folytatódik, ugyanis rászántam magam, hogy levonszoljam a hátsómat mozogni. Mégpedig Zumbázni fogok. Itthon már különböző dvd-kről próbálkoztam a dologgal, de az nem ugyan, mikor a "tömeg" húz téged is. A társaság egy plusz motiváció, mert egymást biztatják az emberek.

Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy milyen lesz, kicsit izgatott is vagyok. Kezdő csoport, ráadásul könnyített fajta, úgyhogy nem hiszem, hogy sok okom van aggódni, de az új dolgokhoz hajlamos vagyok így viszonyulni.

A harmadik meg a vezetés lesz, ha végre sikerül elkezdenem. 

Szóval ez most ilyen változásos időszak, mert van amikor az én szűz személyiségem is azt mondja, hogy elég a megszokott dolgokból, és újítsunk. Ez ilyen. 

Ital: fekete tea

Hangulat: izgatott

Zene: Sam Smith: I'm not the Only One (szerelmes vagyok jelenleg ebbe a pasiba, rongyosra hallgattam a lemezét az utóbbi napokban)

Jobbkéz - szabály, avagy kinek is van elsőbbsége?

Mindenképpen akartam írni a KRESZ-szel kapcsolatos tapasztalatokról, de a vizsga előtt nem igen volt hozzá idegem. Tök érdekes volt, mert nem éreztem magam annyira idegesnek a vizsga előtt, mint úgy általában. Csak onnan tudtam, hogy azért nem vagyok teljesen nyugodt, hogy nem tudtam enni, de ezt leszámítva nem volt se gyomorgörcsöm, meg semmi. 

Mielőtt elindultam itthonról, gyorsan még kitöltöttem 5 tesztet, mind az öt 70 pont feletti lett, így nem is kezdtem el pánikolni.

Még akkor is nyugis voltam, mikor odaértem, főleg, mert voltak ismerős arcok, akikkel lehetett beszélgetni.

Ingerült akkor kezdtem lenni, mikor leült mellém egy fiatal srác, aki láthatóan jóval zaklatottabb idegállapotban volt nálam, folyamatosan járt keze-lába, hol a térdén dobolt, hol a padon, hol a telefonját babrálta, hol letekerte a kötést a jobb kezéről, hol visszatekerte. A végén már rám is átragadt, szegényre kedvem lett volna ráüvölteni, hogy hagyja már abba, mert az idegállapota ragadós. Azonban tökéletes időzítéssel kilépett a szigorú tekintetű vizsgabiztos  a teremből, és véget ért a kínzás.

Inkább voltam izgatott, mint ideges és ez jól jött. Tetszett a szervezés, a modern, érintőképernyős kivitelezés, egyedül a vizsgabiztos pasi volt kimondottan ijesztő, egy magas rangú katona simán elbújhatott volna mellette.

A kérdések nagy része szintén nem okozott meglepetést, már - már ismerősként örültem nekik. A maradék, a kisebb rész volt az, ami meglepett. Konkrétan volt olyan kérdés, amivel még nem is találkoztam sem a gyakorlás, sem a tanfolyam során. Nem sok volt ilyen, csak kettő talán, de ez akkor is meglepett.

Nem tartotta magam felkészületlennek, mert a tesztprogramban szereplő ezervalahány kérdést kétszer is végigcsináltam becsületesen plusz megoldottam legalább 30 teljes tesztet, de még így is ért meglepetés. 

Nem hiába mondta az oktató, hogy gyakoroljunk, mert anélkül nem fog menni. Igaza volt. Van rá élő példa is. Az egyik ismerősöm ott volt minden órán, hazament, megcsinált 4 tesztet, meg százvalahány kérdést. A 4 tesztből egy sikerült neki és úgy érezte felkészült. Elment vizsgázni és meglepődött, hogy nem sikerült neki.

Azt mondják a vizsgára, hogy nem nehéz. Tényleg nem az, ha készül az ember.

Most teljesen időben visszafelé haladok , de nem baj. 

A tanfolyam nagyon jó volt, mint azt az előző bejegyzésben is írtam, jó volt visszaülni egy kicsit az "iskolapadba". Az oktatónak nagyon sokat köszönhetek (meg az egész csoport is), mert rettenetesen jól adta le az anyagot. Ha már nagyon elkalandozott a figyelmünk, ami az egész napi robotolás után nem is csoda, egy - egy viccel vagy érdekes történettel dobta fel az órát és vonta vissza a figyelmünket az anyagra. Nagyon érezte, hogy mikor volt rá szükség. Bizonyos dolgokkal addig nyaggatott minket, amíg be nem rögzült teljesen, ami szintén nagyon hasznos volt, z érződött a vizsgán is.

Szóval eddig egész jó élmény, bár a neheze még csak most jön. A gyakorlati résztől azért egy kicsit jobban tartok, bár minden vágyam megtanulni, hogyan is kell egy autót uralni. 

Sokszor játszadozom a gondolattal, hogy csak beugrom az autóba és elmegyek egyet autókázni. Csak úgy, cél nélkül, természetesen nem a belvárosi forgalomba, hanem épp ellenkezőleg, kifelé a városból.

Kimondottan várom, hogy ne legyek megkötve, oda mehessek ahová akarok, és amikor akarok, anélkül, hogy BKV-ra, elnézést, BKK-ra vagy MÁV-ra kéne várnom és az ő menetrendjükhöz kéne alkalmazkodnom.

És amikor megnyerjük a lottó 5-öst, akkor az első dolgom az lesz, hogy veszek magamnak egy Mustangot, mert most az az aktuális álomautóm. Kár, hogy Aaron Paul nem jár hozzá....

Hangulat: bizakodó

Ital: Áfonyás zöld tea

Zene: Phillip Phillips: Midnight Sun

Változások kora

A legutolsó bejegyzésemet elolvasva rájöttem, hogy igencsak mély gödörben csücsülhettem, amikor azt megírtam. Jó, nem azt mondom, hogy nem volt reális, mert az volt, csak mikor az ember hangulata ramaty, hajlamos a kicsit rossz helyzetet is nagyon rossznak érzékelni.

Egyébként azóta, az elmúlt cirka 1 hónapban változott néhány dolog. Elsőként az, hogy jelenleg egy rohadt nagy púp van a fejemen, amit tegnap szereztem a szekrényajtó sarkával történt találkozásom alkalmával, és mára gyönyörű lilás árnyalatot vett legnagyobb örömömre.

Persze nem ez volt a legnagyobb esemény, csak gondoltam, ha már ez a legfrissebb, elújságolom.

Mint fentebb is említettem történt pár dolog, amit igencsak sokat dobott a hangulatomon. Először is sikerült eljutnom Szegedre. 

Jó lett volna még egy kicsit maradni, és felfedezni a város szépségit, de ez most csak egy ilyen rövidke látogatásnak volt betervezve, azonban a jövőbeni tervek között határozottan szerepel egy hosszabb ott tartózkodás és környékbeli barangolás.

Jó volt az utazás, szép Szeged is és nagyon kedvesen fogadtak ott, ahová mentem, szóval összességében nagyon kellemes élményként marad meg bennem.

A másik jó dolog, ami történt, hogy elkezdtem vezetni tanulni. Még csak a Kresz tanfolyamon vagyok túl (csütörtökhöz 2 hétre vizsgázom), de eddig nagyon élvezem. Remélem a többi része is legalább így fog menni.

Ez a kis tanulás- jellegű dolog nagyon jó volt arra, hogy rájöjjek, imádok tanulni még mindig. Ez azért jó, mert kellene majd a jövőben szakvizsgáznom, és jó tudni, hogy van még motivációm ahhoz, hogy ezt végigvigyem.

Aztán a másfél hónapos "szünet" után visszatértem a munkába is, ami valahogy szintén nagyon jól esett, annak ellenére, hogy simán el tudtam volna még itthon téblábolni egy darabig. De utólag rájöttem, hogy a végén már nagyon - nagyon hiányzott a nyüzsgés. Imádom, hogy pörögni kell, intézkedni és megfelelni különböző előre látható és váratlan helyzetekben. 

Szóval így útban a harmadik x felé, kezdenek helyrejönni a dolgaim, de azt nem tudom, hogy mi okozta a változást, talán pont én voltam az. Akármi is volt, nagyon jól jött.

Hangulat: bizakodó

Ital: fekete tea (közelednek a teázós idők)

Zene: Linkin Park: Roads Untraveled (A Need for Speed c. film zenéje, egyszerűen imádom azt a filmet, meg ezt a számot is)