Nem tudom lesz - e füle -farka a mostani bejegyzésemnek, de muszáj magamból kiírnom azt az érzést, ami bennem motoszkál. Jövő héten karácsony, de eddig még nem szállt meg az izgalom, a várakozás, ami évekkel ezelőtt már a szónak a hallatán is átjárt.. Amikor is felvillantak lelki szemeim előtt az illatok, az ízek, és az ezeket kísérő érzések, és annak ellenére, hogy nem voltak kézzelfoghatóak, tudtam , hogy léteznek.
Bármennyire is próbáltam tenni ellene, ezek az emlékek valahogy elhalványultak, és szinte alig - alig tudom felidézni őket mára. Ezt pedig tragédiaként élem meg. Szörnyű az , hogy évek óta csak egyre inkább átsuhanunk a karácsonyi ünnepeken, mert más dolgok prioritást kell, hogy élvezzenek.
Emlékszem, mikor még gimnáziumba jártam, már novemberben karácsonyi hangulatom volt, akár egy pici hótól is, hát még a 20-25 cm-estől. Mostanra sajnos eljutottam arra a pontra, hogy ez sem segít a ráhangolódásban.
De tulajdonképen mit is várok, mikor mindenhol csak idegeskedő, kimerült, feszült embereket látok? Hiába akarok a megtestesült nyugalom és harmónia lenni, ha ennek az ellenkezője vesz körül, bárhová is megyek.
Gondolom sokak helyzetét az sem könnyíti meg, ahogy az enyémet sem, hogy nincs idő rákészülni igazából, ahogy illene, hiszen még 23-án is dolgozunk.
A karácsonynak nem olyan ünnepnek kellene lennie, amikor 24-én reggel átkapcsoljuk magunkat ünnepi üzemmódba, hamar túlesünk az ünnepi ebéden/vacsorán, mert az is csak gonddal jár, odaég a főfogás, rendetlenség marad a konyhában stb. Aztán a következő két napban letudjuk a kötelező köröket a rokonoknál, ismerősöknél, és már vége is az egésznek. Épp csak átélni, értékelni, élvezni felejtettük el.
Mindezek ellenére hiszek abban, hogy igenis meg lehet még menteni a helyzetet. Sokszor a legkisebb gesztus elég lehet hozzá.
Tegnap előtt feladtam egy csomagot az egyik barátnőmnek 7 másik emberrel közösen. Mindegyikünket a könyvek hoztak össze, és "élőben" még nem láttuk egymást, de nem érzem, hogy számítana. Szóval közösen vettünk neki egy aprócska ajándékot, amit különböző okokból személyesen nem tudtunk átadni neki, így maradt a postai út (amiről szintúgy lehetne írni egy hosszabb bejegyzést, de talán majd máskor). A szerencsén múlott vagy talán a sors közbenjárt, de a csomag már oda is ért a tegnapi nap folyamán a címzetthez.Az internet számos hátránya mellett hálás voltam az egyik előnyének, mert így, bár nem voltam ott személyesen, azonnal hallottam, láttam, érzékeltem a reakcióját. És azt hiszem kijelenthetem, hogy ezek azok a pillanatok, amiért érdemes ajándékozni, és ezek azok az apró (másoknak talán óriási) dolgok, amik visszahozzák az ünnepbe vetett hitemet, azt, hogy igenis érdemes, és KELL tudni félretenni a rohanást és odafigyelni egymásra még akkor is, ha ez csak egy apró gesztust jelent a másik ember felé.Eszembe jutott az a mára már üresnek tűnő frázis, hogy jobb adni mint kapni. A tegnapi napom kitűnő példája volt ennek. Az, hogy láttam, egy aprósággal sikerült sírásig meghatni valakit, szinte felbecsülhetetlen értékkel bír számomra. Ezzel én is kaptam egy ajándékot. Hogy mit? Magam sem tudom, nehéz megfogalmazni. Valami megfoghatatlan örömöt és egyben erőt. Ezen kívül azt a jóleső érzést, ami a karácsony összetéveszthetetlen velejárója. Ha csak ezt kapnám karácsonyra, már jó lenne. Nem tudom olvassa -e a blogomat, de ha igen akkor ezt a bejegyzést neki ajánlom. És köszönöm neki azt, hogy tudtán kívül sikerült elővarázsolnia a karácsonyi hangulatomat.
Végül pedig egy nagyon is igaz idézettel zárnám a bejegyzséemet:"Ne feledd, ha a karácsony hiányzik a szívedből, akkor a fa alatt sem találsz rá." Charlotte Carpenter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése