Megcsalni vagy nem megcsalni?

Forrás: google.com

Először is előre szeretném leszögezni, hogy a poszt nem rólam szól. Nem én akarok megcsalni valakit (jelenleg nem is lenne kit), hanem külső szemlélőként láttam egy esetet, ami azóta sem hagy nyugodni.

Van két ismerősöm, egy srác, nevezzük H.-nak, és egy lány, nevezzük I-nek. Mindketten párkapcsolatban élnek, sőt, egyikük házas, pici babával. Szóval látszólag minden idilli és okés. De a minap szemtanúja voltam sok kettejük közötti interakciónak, és egyszer csak elkezdett kongani a harang a fejemben, hogy basszus, ez így nincs rendben.

Egy nős pasi nem nyúl így egy másik, párkapcsolatban lévő nőhöz, ha nem akar tőle semmit. Nem simogatja ilyen bensőségesen, nem öleli így magához stb. Komolyan mondom, én éreztem magam szarul attól, hogy ezt nyíltan csinálták. Minden egyes ilyen jelenetnél görcsbe rándult a gyomrom. Nem ismerem őket annyira, hogy ezt megjegyezzem nekik, szóval csak csendben figyeltem, és próbáltam elnyomni a bennem dolgozó kellemetlen érzéseket.

Egyszerűen nem tudom felfogni. Persze, én magamból indulok ki, én igyekeznék az ilyen helyzeteket elkerülni. Ha nem tudnám a kapcsolati státuszukat, csupán a viselkedésük alapján simán azt mondta volna, hogy ők egy pár. 

Akarva - akaratlanul belegondoltam a párjaik helyzetébe. Vajon mit szóltak volna, ha tudnak erről? Azért ezek az érintések és gesztusok az én olvasatomban már bőven túlmennek az ártatlan flört határán. Ez már valami más. Az lehet, hogy a pasinak tetszik a lány. Az még hagyján, hogy a srác próbálkozik, bár ezt is durvának tartom. Az asszony meg otthon van az egy éves gyerekkel. De a csaj se nagyon tiltakozott, sőt... 

Mi értelme ennek? Miért jó ez? Lehet, hogy sokan azt mondják, hogy ez még nem számít megcsalásnak, de ha az én párom csinálna ilyet, rohadt szarul esne, meg azért a bizalmat is megingatná egy kicsit.

Valószínűleg, sőt tuti, hogy a nagy átlag nem ilyen, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy talán nem véletlen, hogy nehezen bízom meg az emberekben.

Aztán az is eszembe jutott, hogy korábban volt valami köztük. Lehet, mert alig ismerem őket. Akkor sem érezném teljesen validnak a dolgot, de talán adna rá valami magyarázatot. Mert másképpen elég elkeserítő ez mindkettejükre nézve. Tudom, nem szabad ítélkezni, amíg nem tudok minden részletet, de ez nálam akkor sem okés.

Nem ítélkezem, meg nincs velük amúgy bajom, csak egyszerűen taszít ez a viselkedés, illetve inkább kicsit az háborít fel, hogy nyíltan csinálják, nem tisztelve a párjaikat. Mert ez rájuk nézve szerintem borzasztóan nagy tiszteletlenség.

Semmik közöm hozzá egyébként, hogy mit csinálnak, csak azért maradt meg bennem ennyire, mert nagyon rossz érzéseket keltett. Helyettük is szarul éreztem magam...

Ital: Earl Grey Tea
Zene: Conor Maynard: Storage
Hangulat: csalódott

Örülök, hogy ismerhettelek, de most már pá!

Érdekes, hogy az ember sokszor miből tudja leszűrni, hogy mennyire megváltozott. Én magamból indulok ki, menet közben nem érzem, hogy változom, sőt meg vagyok győződve róla, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki x évvel ezelőtt voltam (ettől sokszor frusztrált is vagyok). Aztán hirtelen jön egy olyan szituáció, amiben már voltam, de nem úgy reagálok, mint korábban.

Ugorjunk vissza az általános iskolás évekbe, felső tagozatba. Akkor voltam életemben először plátóian szerelmes, de úgy igazán. A mai napig tisztán emlékszem jó pár közös pillanatra, érzésre, jóra és rosszra egyaránt. Nincs ezen mit szépíteni, az ember az elsőket nem felejti el. Naaaaagyon sokáig bele voltam esve a srácba, amivel ő tökéletesen tisztában volt, és ennek minden előnyét ki is használta, míg én kis naiv, hagytam, mert legalább addig is figyelt rám. Persze, részéről soha fel nem merült, hogy akár valami lehetne is köztünk, én a szürke kisegér voltam, nem is kimondottan csinos, nem is elég vagány, ő meg az osztály és a suli menő sráca. Olyan szinten bele voltam zuhanva annak idején, hogy az x éves osztálytalálkozón is előjöttek az érzések, pedig semmi kontaktunk nem volt a ballagást követően, és már jócskán felnőtt emberek voltunk, mire újra találkoztunk.

Ez is egy jel egyébként, mármint, hogy most már látom, hogy nem maga az ember iránt tápláltam érzéseket, hanem egy rég elmúlt képzet iránt. De ezt akkor még nem tudtam. Mindegy, szóval akkor is előjöttek az érzések, de stabil kapcsolata volt, én meg még mindig nem voltam az a kimondott csinos nő, akin megakad a pasik szeme, sőt, inkább átsuhantak rajtam. 

Aztán mikor megtudtam, hogy barátnője van, - ami utólag nézve szintén tökre nem meglepő (mármint hogy volt párja) - teljesen összetörtem. Fogalmam sincs, hogy miért. Mint mondtam, nem voltunk kontakban sem előtte, sem utána, semmilyen formában. Nem voltam belé szerelmes, abból azért már kinőttem. De valahogy, talán azért mert ő volt az első, nehezen tudtam elengedni. Valamiért a háttérben borzasztóan ragaszkodtam hozzá, még ha nem is került elő minden nap ez a dolog, tudat alatt ott volt. Az osztálytali után szintén nem voltunk kontaktban, nem beszéltünk, és még véletlenül sem találkoztunk. 

Aztán, a jelenbe ugorva, néhány hónappal ezelőtt szakított a barátnőjével, de hogy ez még ugyanaz a csajszi volt - e vagy már másik, azt nem tudom, mert mint mondtam, nem voltunk kontaktban. Az egyik közös ismerősünktől hallottam. (Zárójeles megjegyzés ahhoz, hogy nem tartottuk a kapcsolatot: utólag derült ki, hogy évekig kb. egy utcányira lakott tőlem. És SOHA nem találkoztunk. Amikor szakított ezzel a barátnőjével, akkor költözött el.)
De visszakanyarodva a témához, a szakítása nem rázott meg és fel se, hála a jó égnek. Néha eszembe jutott, de ennyi. 

És ezzel elérkeztünk a sorsfordító pillanathoz. A napokban megláttam a közösségi médián az új barátnőjével. És SEMMIT nem éreztem. Rögtön az jutott eszembe, hogy basszus, végre megváltoztam. Lezártam ez a dolgot, bár nem tudom, miként, mert tudatosan nem tettem semmit. De talán az elmúlt évek tapasztalatai, eseményei, változásai és saját magam változása billentett valamit helyre az agyamban. Summa summárum baromira megkönnyebbültem. És sok év után már azt is képes voltam végiggondolni, hogy anno nagyon nem figyeltem a jelekre, az önérzetemet és a büszkeségemet kidobtam az ablakon és hagytam, hogy mindenki taposson rajtam egy kicsit. Nem is tudom, miből gondoltam, hogy akár valaha is volt nála egy fikarcnyi esélyem is. Hiszen végig csak játszadozott velem, mint macska az egérrel. Csak nem falt fel, hanem kiköpött és otthagyott megrágva.

Az tölt el a legnagyobb örömmel, hogy már csak mosolygok ezen. Igen, tudom, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy mind a mai napig nagyon nehezen nyílok meg másoknak, nagyon nehezen bízom meg az emberekben és borzalmasan gyanakvó lettem. De ez nem csak az ő számlájára írható, más pasiknak is köszönhető, de ő is hozzájárult, még akkor is, ha nem volt tudatában ennek (hogy is lehetett volna 13-14 évesen?). De nem neheztelek rá. Semlegessé vált, és ez borzasztóan jó érzés. 

A másik, ami eszembe jutott a barátnője kapcsán, az a csajok egy bizonyos típusa. Nem karok ítélkezni, de ennek ellenére mégis ezt teszem, és előítéletes vagyok, pedig ezt nagyon utálom. De nem tudom megállni, hogy feltegyem a kérdést: miért az ilyen cicababás, mű hatású nők az "alapok" a pasiknál? Esküszöm az összes exemnek ilyen barátnője van, és ezzel nem igazán tudok mit kezdeni. Tudom, a külső nem minden, de mégis. Ilyenkor az összes alapkomplexusom a háromszorosára nő. Alap dolog, hogy nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, mert semmi értelme, de egyszerűen ez még nem megy. Az önbizalmamon és önértékelésemen még erőteljesen dolgoznom kell és az ilyen esetek nem igazán segítik az előrehaladásomat.

Tudom, hogy a személyiség is benne lehet és ezt nem lehet valakit csak a külső alapján megítélni, de nem lehet nem észrevenni ezt a sablon kinézetet. És ne tagadjuk, a pasik többsége, ha választási elé állítanák őket, az ilyen csajokat választanák.

Na, ezt jól összehoztam. Örülök, annak, hogy változtam és már nem omlok össze az ex-crushom láttán, hogy lezártam egy régóta húzódó dolgot, de most meg mehetek keresgélni az önbizalmam és az önértékelésem. Gyönyörű! Van, ami soha nem változik...

A változás szele

Nem is tudom, milyen régen tervezem már megírni ezt a bejegyzést. Azonban addig, amíg nem volt biztos a helyzet, nem akartam nagy dobra verni, nehogy valami gond legyen. 

Mikor is írtam az utolsó bejegyzést? Jesszus! Majdnem egy éve... Ennyit a jól eltervezett rendszerességről. Mentségemre legyen szólva, a pedagógus szakma mostanában nem a szabadidő bőségről szól, főleg nálunk nem. Olyan kevesen maradtunk (4 fő 3 csoportra), hogy szinte állandóan helyettesíteni kellett, meg folyamatosan cserélgetni a műszakokat (és a csoportokat is), ami miatt estére meg hétvégére szinte csak összeesni volt időm. Év vége felé pedig az egész csak fokozódott. Talán pont ez volt az az utolsó csepp a pohárban, ami miatt úgy döntöttem, hogy felmondok.

Igazándiból akkor realizálódott bennem, hogy mennyire nem érzem jól magam, mikor az egyik ovisom, akit egyébként is imádok, random odajött hozzám az udvaron egyik délelőtt, és megkérdezte tőlem hogy:

- Ági néni, te szeretsz itt dolgozni?

Talán pont én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nem tudtam neki őszintén igennel felelni. Annyit mondtam neki, hogy őket (a gyerekeket) nagyon szeretem, és itt be is zárult a dolog.  Ezek után pedig elindult az a bizonyos lavina.

Nem hiszek a véletlenekben, biztos vagyok benne, hogy oka volt annak, hogy éppen akkor kaptam meg ezt a kérdést, aminek a nyomán elkezdtem átgondolni a helyzetemet. Aminek a nyomán rájöttem arra, hogy nem érzem jól magam ott, nem vagyok sem boldog, sem az igazi önmagam. Utáltam már egy jó ideje bejárni, nyűg volt szinte már minden feladat még azok is, amiket már rutinból csináltam. Utólag jöttem csak rá, hogy erőteljesen elkezdtem belefásulni, sőt talán egy kicsit kiégni is. És akkor még ott lebegett az a bizonyos portfólió és minősítés. Tisztában voltam vele, hogy abban az állapotban közel sem tudnám azt a szintet hozni egy ekkora megmérettetésen, mint amire képes vagyok. (arról nem is beszélve, hogy ellenzem ezt az egész rendszert, egyrészt mert valaki nem attól lesz jobb pedagógus, hogy ped II.-es kategóriába kerül, másrészt meg a belefektetett energia és idő baromira nincs összhangban az anyagi részével - de erről lehetne egy külön posztot is írni).

Ekkor kezdtem el állásokat nézegetni. Nyilván, óvodapedagógusként viszonylag korlátozottak voltak a lehetőségeim, de ha azt nézzük, hogy van 5 éves titkárnői tapasztalatom, meg 10+ mellékállásban eltöltött könyvkiadói gyakorlatom, azért mindjárt volt némi fény az alagút végén.

Először a kiadónál tapogatóztam, hátha.... és lám, sikerült. Lefixáltuk, és másnap már be is jelentettem az oviban, hogy felmondok. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy kisebb sokkot kaptak a többiek, a közvetlen kolléganőm (váltótársam) mindenképpen. És hogy én mit éreztem? Akkora megkönnyebbülést, amekkorára szava nincsenek. Úgy voltam vele, hogy később biztos jön majd a megbánás, meg a szomorúság, de most, így cirka 2 hónappal később, azt kell mondanom, hogy nem jött. A legnehezebb része az volt, amíg be nem jelentettem.  Boldog vagyok és nyugodtabb, mint az utóbbi 5-6 évben voltam. 1,5 hónapja volt az utolsó napom, amikor ténylegesen dolgoztam. Aznap az egyik kolléganőm megkérdezte, hogy szomorú vagyok - e. Mondtam, hogy nem, mert tényleg nem voltam az. Gondoltam, majd ha már szabadságon leszek, és lesz időm gondolkodni, majd jönnek a negatív érzések. De nem jöttek.

A másik kolléganőm, szintén utolsó napomon megjegyezte, hogy hihetetlen, mennyire ki vagyok simulva, nyugodtnak tűnök, és egyben vagyok. És tényleg így is éreztem magam, és érzem azóta is. Ez volt az a jel, ami miatt biztosan tudom, hogy teljesen jól döntöttem, amikor a váltás mellett határoztam.

Jó, persze, azért az utolsó nap igencsak felkavaró volt érzelmileg, de hát csak az első munkahelyemet hagytam ott 16 év után. A gyerekek nagy része szerencsére elballagott, így könnyebb szívvel jöttem el, de azért, amikor elbúcsúztattak, csak elsírtam magam, ami abszolút nem jellemző rám. 16 év alatt egyszer sem sírtam, csak most, de amikor ránéztem a váltómra, aki egyébként egy nagyon kemény nő, és ő ott állt előttem sírva, na, ott végem volt. 

Sosem tartottam magam nélkülözhetetlennek, tettem a dolgom, ami mások szerint hol elég volt, hol nem, nekem viszont pont jó. De az a visszaigazolás, amit ilyen formában kaptam, borzasztóan jól esett. Tényleg szerettek (legalábbis egy részük, de a búcsú során, az is kiderült, hogy ki igazán), és ezt jó tudni. Munka közben nem nagyon van idő lelkizni, meg  egyikünk sem olyan típus, így sokszor nem tudtam valójában mit is gondoltak rólam (a kavarásokról, meg a sunyiban kibeszélésről már nem is beszélve). Mondjuk most sem tudom, csak a váltóm véleményét, de ez nekem elég, mert ő sosem rejtette véka alá, hagy mit gondol rólam, mindig őszinte és egyenes volt velem, és ezt értékelem. Kicsit néha talán nyers volt, de jóindulatú nő, akivel jó csapatot alkottunk 8 évig. Mindketten elég makacsok vagyunk, nem két hét volt, mire összecsiszolódtunk, de megvolt az egymás iránti tisztelet, segítőkészség és elfogadás. Bizonyos dolgokban teljesen ellentétei vagyunk egymásnak, de pont ezért működött jól a párosunk, és ezt a szülők is látták. A végére pedig baráti viszony alakult ki.

Neki nagyon nehéz lesz állandó pár nélkül. A többieknek is, mert megsokszorozódnak a terheik, de mindenki életében eljön az a pillanat, amikor főként a maga érdekeit kell nézni. Nálam ez csak mostanában jött el. Sokáig mindennek és mindenkinek hajlamos voltam alárendelni magam, így pont itt volt az ideje, igaz, nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatos volt a változás.

Az utóbbi három évem igen sok leckét adott, nem csak a munkahelyen, hanem a magánéletemben is, más perspektívába helyezte a dolgokat. Apu és a mama elvesztése, az évekig tartó pereskedés a rokonokkal sokat változtatott a dolgokhoz való hozzáállásomon, szépen lassan rájöttem, hogy ha mindig mások érdekeit nézem, az nekik jó, de nekem nem sok előnyöm származik belőle. Kicsit későn, de megtanultam "nem"-et mondani, ami néhány emberből csalódást, haragot stb. váltott ki, de ebbe a saját érdekemben muszáj volt beleállni. És lám, nem dőlt össze a világ, sőt. Úgy érzem, hogy jó úton haladok. Minden tökéletes? Közel sem. De megtanultam értékelni azt, ami van. Amin lehet és tudok változtatni, azzal próbálkozom, amin meg nem tudok, azt igyekszem elfogadni úgy ahogy van, és alkalmazkodni hozzá. Hosszú távon ez jó stratégiának tűnik. 

Vegyeske

Tudom, találhattam volna ennél kreatívabb címet is a bejegyzésnek, de tényleg vegyes lesz, mert jó néhány dologról szó esik majd benne.

https://www.europamadarai.hu/orvos-galamb/

Először is, a nyári szünet után a múlt héten újra  kezdtem dolgozni. Siralmas, hogy minden porcikám  tiltakozott ellene. Egyszerűen nem volt energiám  felvenni a bájos arcomat, illetve nagyon nagy  erőfeszítésembe került. Ilyenkor mindig  elgondolkodom, hogy jó helyen vagyok - e... Azért  nem gondolom, hogy normális az, hogy valaki  ennyire nem akar dolgozni menni. Ne értsetek félre,  nem a munkával van bajom, nem vagyok lusta, csak  egyszerűen a környezettel, a kollégákkal és a  szakmán belül végbemenő változásokkal nem  vagyok  kibékülve. Ezzel szemben dolgozik bennem  az a fránya hivatástudat (ami a vezetőség szerint nem  igazán van meg abban, aki a váltás mellett dönt), imádom a csoportomat, a gyerekeket, és a közvetlen kolléganőmre sem lehet egy szavam sem, mert ő tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok, támogatja minden hülyeségemet, legyen szó munkáról vagy magánéletről. De úgy érzem, hogy ez már kevés ahhoz, hogy a pályán tartson. 

Meglátjuk. Most még nem igazán tudom, mi legyen, merre vezet az utam. Évek óta érlelődik bennem ez a dolog, de eddig mindig volt, ami visszahúzott. Azonban a karanténok alatt egyre jobban kikristályosodott bennem, hogy vannak azok a helyzetek, mikor nem mások érdekeit kell nézni, hanem a sajátomat. Azt, hogy nekem jó - e. Az meg, hogy jelenleg jó- e nekem, nem annyira egyértelmű.

Viszont, hogy kevésbé depresszív témára evezzek, a karanténok nem csak az elmélkedésre voltak jók, hanem az életmódváltásra is. Az első karantén alatt rászoktam a mindennapi mozgásra, amit egyre inkább élveztem. Mostanra már megtaláltam a nekem leginkább megfelelő formátumokat is, amiket kínlódás nélkül, jókedvűen, örömmel tudok teljesíteni. Emellé júliusban letettem a voksom a kalória- deficit nevű "életmód" mellett is, ami azt eredményezte, hogy 2,5 kilót dobtam le magamról. Látom magamon a kisebb változásokat, mások is megjegyezték, de a legnagyobb öröm ma ért, amikor elmentem vásárolni. Bőrkabátot szerettem volna mindenképpen venni magamnak, mert a régi tönkrement, és nálam a bőrkabát kötelező darab. A C&A-ban találtam is magamnak egy tökéleteset, és legnagyobb meglepetésemre egy számmal kisebb kellett, mint az eddigi, amit szintén ott vettem. Ha már ott voltam, vettem magamnak egy farmert is, mert a régiek már agyonhasználtak. Láss csodát, abból is elég volt az eddig megszokottnál eggyel kisebb méret. Konkrétan madarat lehetett velem fogatni. Sírni tudtam volna az örömtől. Csodálatos érzés volt, hogy látom az eredményét a befektetett energiának. Imádom.

Most még ahhoz gyűjtöm az energiát, hogy le merjek menni egy edzőterembe. Szeretném elkezdeni a súlyzós edzéseket, hogy ne csak fogyjak, hanem erősödjek is, meg a kalória deficit mellé erősen ajánlott is. Tudom, egy átlag embernek ez nem jelent gondot, de nekem, mint erősen introvertált személynek ez maga a horror, a túlgondolásról meg a gátlásosságomról/önbizalomhiányomról már nem is beszélve. Szóval erre még fel kell készítenem magam. Vagy egyszer egy hirtelen impulzustól vezérelve fogok nekiindulni. Ha ez megtörténik, mindenképpen jelzem majd.

A harmadik dolog a napokban esett meg velem, és eléggé szíven ütött. Nem tudom, ki mennyire hisz a lélekvándorlásban és a véletlenekben illetve pont, hogy a nem véletlenekben. Én eléggé, ebből eddig sem csináltam titkot. Mondjuk ez a lélekvándorlás új dolog, de a véletlen vs. nem véletlen az már nem annyira, talán már itt a blogon is írtam róla korábban.

Szóval, kicsit több, mint két éve, mikor aput elveszítettük, rá 2 napra egy galamb kezdett randalírozni a háztetőnkön. Borzalmas zajt csapott nap, mint nap. Addig soha nem láttunk örvös galambot a közelünkben, az volt az első eset. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de azonnal az villant be, hogy mi van, ha apu lelke így maradt itt velünk? Akkor valahogy borzalmasan nagy megnyugvást adott az a tudat. Hozzáteszem a galamb azóta is itt tanyázik a közelünkben, szinte minden nap látom a házunk előtti villanyoszlopon, ami szemben van a szobám ablakával. Ráadásul a munkahelyemen is szoktam látni, néha csak az utcában, néha pedig konkrétan az udvaron lévő fán üldögél, amikor kint vagyunk az udvaron, és nem fél. A kolléganőmnek meséltem el ezt, és ugyanez volt az első reakciója, pedig ő aztán nagyon nem hisz az ilyenekben. A történet itt még nem ér véget, ugyanis TikTokon belefutottam egy ilyen tarot kártyás jóslás jellegű videóba. Sokkal találkoztam már, de valahogy egyiknél sem ragadtam le, ha le is ragadtam, nem igazán nyújtott semmit, meg hát alapból TikTok videókról beszélünk..... De ennél az egynél azt éreztem, hogy egye penész, megnézem. A címe valami olyasmi volt, hogy valaki, aki itt hagyott, üzenni szeretne neked. Nem is tarot volt, inkább ilyen angyalkártya szerű vagy nem is tudom. Az elején még nem is nagyon filóztam, mert olyan dolgokat mondott, amik általánosak, bárkinél betalálhatnak, aki vesztett már el egy szerettét. De mikor az utolsó kártyát felhúzta, egy pillanatra megállt bennem az ütő, ugyanis az állt benne, hogy "madár alakban maradtam a közeledben" . Ezen a ponton úgy elkezdtem zokogni, hogy alig bírtam abbahagyni. Annyira nagyon mélyen érintett az az egy mondat, hogy az elmondani nem tudom. Még most is bekönnyeztem tőle. Az előzmények ismeretében szinte hihetetlen volt a kapcsolódás. Félelmetes, de egyben örömteli érzés is volt. Azóta is sokszor kattogok ezen. Tudom, hogy van, aki legyinteni fog rá, hogy hülyeség. Lehet, hogy az. De túl sok a véletlen ahhoz, hogy ne legyen igaz.

Persze ettől függetlenül mindenki azt gondol, amit akar, csak muszáj volt kiírnom ezt magamból. Nem akarok senkit rábeszélni semmire, ez csak az én kis saját sztorim. És ígérem, nem kattantam meg!

Na jó, azt hiszem, ez elég lesz mára, mert lassan az a pár olvasóm is elmenekül, aki van.

Hangulat: nyugodt
Ital: banánturmix
Zene: Sia: Courage to Change

A korona sztori

Forrás: pinterest.com

Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja, hogy március elején karanténba kerültem kontaktszemélyként. Akkor arról  írtam, hogy milyen nehezen viselem a bezártságot. Pedig, ha tudtam volna, hogy az még csak a kezdet....

De kezdjük az elejéről. 

Szóval az egyik kolléganőm közvetlen hozzátartozói közül valaki beteg lett. Olyasvalaki, akivel egy háztartásban él, tehát szoros kontaktok. A tünetek alapján még laikusok számára is egyértelműen megállapíthatóan koronás volt, de a teszt egy kicsi csúszott. Ahelyett, hogy a kolléganőm otthon maradt volna, legalább addig, amíg az illetőnek megvan a teszteredménye, simán bejött még 3-4 napot dolgozni, és persze a szájmaszkot nem hordta. Többen mondtuk neki, hogy menjen haza, mi mindent megoldunk. Nem, dehogy...

Két nap múlva elment tesztre, és persze ő is pozitív lett, így zártuk a melóhelyet, és karanténba vonultunk. Ezen a ponton írtam az előző posztomat, ekkor még minden rendben volt, a kezdődő klausztrofóbiát leszámítva.
Három nap múlva elkezdett rázni a hideg, de lázam nem volt, csak a közérzetem volt nagyon ramaty, de azt meg betudtam a bezártságnak. Az éppen eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra, így gondoltam, hogy a kettő összefügg. Hát nem.
Utána következő napon, a karantén 4. napján belázasodtam, és ott már biztos voltam benne, hogy korona. Anyukám cuki volt, ő még nyugtatgatott, hogy ez bármi lehet, de vannak azok a helyzetek, mikor van egy megérzésed. Na, ez a megérzés megvolt, és elég egyértelműen jelezte, hogy ez bizony covid.

De mivel hétvége volt, így nem sokat tudtam tenni. Hétfőn próbáltam hívni az orvost a rendelési időben végig, de sikertelenül. Tudom, hogy már oltották akkor a delikvenseket (hozzáteszem, nekem is 3 nap múlva lett volna időpontom oltásra, mi ez, ha nem szívás?), ami sok idejüket leköti,  tisztában vagyok azzal is, hogy nem könnyű nekik ez a helyzet, és az utolsó energiájukkal is igyekeznek fenntartani az egészségügyet. De amikor baj van, és nem tudod elérni, az gáz. Mindegy. Berágtam, és megcsináltattam maszekban egy kisebb vagyonért a PCR tesztet, ami persze pozitív lett. Ismételten megpróbáltam elérni az orvost, immár a pozitív teszteredménnyel a kezemben. Ekkor már 6. napja voltam lázas, más tünetem nem volt, illetve izzadtam, mint a ló. (Állítom a bevitt folyadék 90%-a így távozott belőlem. Napi 2x öltöztem át, és sűrűn kellett ágyneműt is cserélnem.) Az asszisztensig jutottam, ő dokumentálta a tesztet, - és mintha nem lettem volna vele tisztában - közölte, hogy 10 nap karantén. A dokival ismételten nem sikerült beszélnem.

Jött a hétvége. A lázam kitartott, és már ettől baromi nyomott és gyenge voltam, pedig a neheze még hátra volt. Szombaton elkezdtem köhécselni, ami hétfőre (éljen márc. 15) olyan szintű köhögésbe ment át, hogy nem tudtam megszólalni. Minden izmom, minden porcikám, de tényleg, még a kislábujjam is görcsben volt a köhögési rohamok közben. Amint megszólaltam, jött is egy köhögési roham, úgyhogy keddre eljutottam arra a szintre, hogy csak kézjelekkel tudtam kommunikálni, mert tudtam, hogy ha megszólalok, ott döglök meg helyben. Itt már megfordult a fejemben a gondolat, hogy lehet, hogy ebből kórházi látogatás lesz, de igyekeztem ezt a negatív gondolatot elhessegetni. Azért biztos, ami biztos, jegyzetbe felírtam, hogy telefontöltőt és kindle-t mindenképpen vigyek, ha arra kerül a sor. Hát igen, a prioritások...

Az egész család a telefonon ült, hogy valahogy kontaktba lépjenek a dokival, tekintve, hogy én finoman szólva sem voltam beszélőképes. Valahogy nagy nehezen sikerült elérni, kaptam két fajta gyógyszert. Azt mondta a doki, hogy ha azt beszedem, nem lesz gond. Mondjuk az megint más kérdés, hogy mennyi nyilatkozatot kellett aláírni hozzá, hogy kiírja nekem (nem ők találták ezt ki, ezzel teljesen tisztában vagyok). Kb. csak a leendő elsőszülött gyerekemet nem írtam a nevükre, de tényleg. Mondjuk abban az állapotban még azt is megtettem volna, csak jöjjek ki ebből a vírusból.
És láss csodát, aznap volt az utolsó lázas napom (ez volt a 10.), két nap múlva pedig újra tudtam beszélni anélkül, hogy megfulladtam volna. Egyszerűen csodás érzés volt! Ne idegenkedjetek az új fajta gyógyszerektől. Csodákra képesek.

Érdekes egyébként, hogy akkor nem éreztem annyira gáznak a helyzetet, valószínűleg mert a láz miatt le voltam tompulva, de utólag visszagondolva az egész nagyon borzalmas volt. Szó szerint cserbenhagyott a testem, és nem úgy reagált sok mindenre, ahogy szokott. Ezt az állapotot még az ellenségeimnek sem kívánom, de tényleg.

A betegség 14. napján fogyott el a gyógyszerem, akkor már viszonylag jól voltam, de messze nem teljesen. Ekkor telt le a karanténom is, de hogyha nekem másnap el kellett volna mennem dolgozni, akkor ott pusztultam volna meg, az biztos. Még két hét kellett, mire nagyjából újra visszanyertem az erőmet, nem köhögtem mire felértem a házban a lépcsőn (meredek és magas), meg nem ültem le minden második másodpercben. Szerencsére az ízlésem meg a szaglásom csak nagyon rövid időre, talán két napra ment el, és gond nélkül visszajött. Az étvágyam az erőteljesen mérsékelt volt, a végére 3-4 kilóval voltam kevesebb. Ez mondjuk a nem evésből és a mértéktelen izzadásból tevődhetett össze, de ez legyen a legnagyobb gondom.
Még nagyon ritkán most is érzem, hogy nem megy úgy minden, mint korábban, de ez csak kondíció, erőnlét és állóképesség kérdése, az meg fejleszthető. Már visszaálltam az edzésekre is, persze ezt is óvatosan és fokozatosan, mert hirtelen nem szabad.

Aztán csináltattam a karantén lejárta után 1 héttel még egy PCR-t, ami még mindig pozitívat mutatott, de utánaolvastam, meg beszéltem egy orvossal, aki megnyugtatott, hogy már nem fertőzök, hiába vagyok pozitív, csak a PCR nagyon érzékeny, és a legapróbb vírusrészecskét is kimutatja, amíg kicsit is aktív.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy se határozatot, se piros plakátot nem kaptam a karantén miatt mind a mai napig. Nem mintha hiányzott volna, tekintve, hogy a mosdóig is alig bírtam kimenni, nem hogy házon, ne adj' isten kerten kívülre. A másik az, hogy az oltások kezdeténél azt mondogatták, hogy akit beoltanak, az megkapja az oltási igazolványát, amit kipostáznak. Tiszta sor. Azt is mondták, hogy az is kap védettségi igazolást, aki már átesett a betegségen, csak ez 4 hónapig lesz érvényes.
Ma utánanéztem, hogy mi is ezzel a helyzet, ha már a határozatok kiadása ilyen flottul és akadálymentesen történik. (Tudom, ne legyek gonosz, biztos csak adattorlódás van...). Meg is találtam a kormányhivatalok honlapján, hogy lehet igényelni kemény 3000 Ft-ért. Javítsatok ki, de nem arról volt szó, hogy ingyen megkapják azok, akik átestek a betegségen?
Nem mintha kéne, mert nem tervezek külföldi utazást, még lehet, hogy belföldit sem, elvagyok itthon a kertben a hintaágyban, itt legalább nem kell idegeneket kerülgetnem. De maga az elv, emberek! Hát én tehetek arról, hogy beteg lettem? És akkor még fizessek is az igazolványért? 

Aztán itt van még az oltás. Én viszonylag korán regisztráltam, mert anyukám veszélyeztetett korosztály meg minden, és én is olyan munkakörben dolgozom, ahol bizony ki vagyok téve a betegségeknek bőségesen. Szerencsétlenségemre pár nappal az első oltás előtt lettem beteg. Már megvolt az időpontom, értitek??? Ekkora pechet!
Így én most kiestem három hónapra, majd csak július elején kaphatok oltást. Ennek ellenére hetente kapok sms-ben behívót oltásra. Kérdem én naivan, ha hivatalból rögzítve vannak a koronavírusos betegek, nem lehetne összevetni azt az adatbázist az oltással? Csak mert akkor nem kéne kiküldeni ennyi felesleges sms-t. Ezt mondtam délután a családnak, hogy annyira jó lesz, ha júliusig hetente kapok majd egy - egy behívót. Mire eljutok az oltásig már kívülről fogom fújni a szövegét, az biztos.

Tudom én, hogy nem volt még ilyen meg minden, de enyhe szervezetlenséget érzékelek ezen a téren. Mondjuk, azt is meg kell említenem, hogy eddig az ismerősi körből mindenki pozitívan nyilatkozott magának az oltásnak a menetéről, akár oltóponton volt, akár a háziorvosnál. Bár gyanítom, hogy ez az egészségügyi dolgozók megfeszített munkájának az érdeme és nem "fentieké", akik az észt osztják.

Innen is köszönet és hála az egészségügyi dolgozóknak! 💙💚💛💜💓

Nem akartam tanulságot levonni az eset kapcsán, azt majd mindenki levonja magának, ha akarja, csak leírtam a saját tapasztalataimat a betegséggel, és a járulékos dolgokkal kapcsolatosan. Nem mindenkinél így zajlanak a dolgok.
De most ezek foglalkoztatnak és mindenképpen ki akartam írni magamból. Mindenki vigyázzon magára, és viseljétek azt a nyamvadt maszkot!

Hangulat: hálás
Zene: James Arthur - Medicine (még mindig imádom a pasit)
Ital: szénsavmentes ásványvíz

A karantén lélektana vagy valami olyasmi

Megesett az az eset, hogy kontaktszemélyként karanténba kerültem.

Ha jól emlékszem, említettem korábban itt a blogon, hogy a tavalyi karantént egészen jól bírtam, kihasználtam maximálisan.

Így azt gondoltam, hogy a mostani sem lesz különösebben megterhelő. Aha. Persze. Én meg az elképzeléseim. Konkrétan ez az első napom, de már most nem bírom. Pedig én szeretek egyhelyben lenni, nem vagyok az a mászkálós típus, de ez már nekem is sok.

Azért azt be kell látni, hogy vannak különbségek a tavalyi kijárási tilalom és a karantén között (nem is kicsik). Például az, hogy ott el tudtam menni boltba, ha kellett valami. Most viszont konkrétan a szobámat sem nagyon hagyhatom el, mert ugyan jól vagyok, de biztos, ami biztos alapon nem akarom veszélyeztetni a többieket a lakásban. Ha ki is megyek a szobából, akkor csak maszkban és előtte - utána fertőtlenítek. Lehet, hogy egy kicsit túlparázom, de én még mindig azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. 

Azt azonban megállapítottam, hogy nagyon fura az emberi agy. Alapesetben lehet, hogy simán ellennék egész nap a szobában, de most, hogy MUSZÁJ lenne bent maradni, minden porcikám kifelé kívánkozik. Nyilván a kertbe akkor is ki fogok menni ha végre kisüt a nap. Csak tartanánk már ott. Szóval ez így nagyon fura érzés. Olyan, mintha a muszáj szó hatására átkapcsolt volna az agyam tiltakozásba. Borzalmas. Komolyan nem ismerek magamra. Remélem, csak kell egy pár nap, amíg összerakom agyban, hogy ez kb. ugyanaz, mint a tavalyi, arról nem is beszélve, hogy csak 10 nap. Rosszabb esetében, mire megszokom, addigra mehetek vissza dolgozni. ( közben bejelentették, hogy bezár az ország, úgyhogy kicsit több, mint 10 nap, de mondjuk a 10 nap után legalább közértbe, meg gyógyszertárba mehetek - hogy minek, azt nem tudom)

Egyelőre még próbálok némi rutint összerakni magamnak, hogy legyen egy rendszer, amivel talán megkönnyítem a napokat. Itthon nincs olyan sok dolog, ami kizökkent. Talán.

Ha nem kattanok meg, akkor majd még jelentkezem...

Hangulat: zaklatott
Ital: tea
Zene: RINI - Aphrodite

Az az édes, vidéki élet

Lassan másfél hete itthon vagyok betegállományban, mert sikerült összeszednem egy masszív arcüreg gyulladást, ami nem akart normálisan kijönni rajtam. De mindegy is, nem ez a lényeg.

A betegségem alatt nem volt kedvem olvasni, olyan semmilyen volt a hangulatom, úgyhogy mentsvárként maradtak a sorozatok. Imádom a sorozatokat. Többet nézek egyszerre, így sosem maradok néznivaló nélkül. Korábban hétről hétre néztem az új részeket, alig vártam, hogy felkerüljenek az újabb epizódok a különböző platformokra, de aztán rászoktam a maratonozás szépségére. Igen, tudom, a világ mindig rohan, az emberek meg mindent azonnal akarnak, és én is beleestem abba a hibába, hogy azonnal akarom a következő részt,  képtelen vagyok várni. Én sem vagyok hibátlan... Igazából mindkettőnek megvan az előnye meg a hátránya, amiről egy külön posztot is lehetne írni, de most nem arra szeretném kihegyezni ezt a mai bejegyzést, hogy egyben jobb vagy hetenként.

Valami olyan sorozatot kerestem, amiből sok rész ment már le, hogy elég legyen a betegállomány idejére. Van jópár ilyen megkezdett sorim, de valahogy egyikhez sem volt kedvem. Viszont nagyon régóta szemeztem a Heartland című sorozattal (jelenleg elérhető a netflixen). Köztudott, hogy szeretem az ilyen családi - állatos sztorikat, ilyen kis laza családi drámákat, és ennél jobban nem is választhattam volna. Tegnap már az 5. évadot kezdtem, ami sokat elmond. Persze, vannak jobb meg gyengébb részek, de összességében egy nagyon bájos sorozat. Imádom benne a lovakat, imádom Amy-t és Ty-t együtt, szerintem a sorozat alappillérei, anélkül, hogy a kapcsolatuk elnyomná az egyéb eseményeket.

De ami a legjobban megfogott, az a helyszín atmoszférája. A farm, a kis tó, és szántóföldek, ameddig a szem ellát. Napok óta azon gondolkozom, hogy milyen jó lenne egyszer elutazni egy hasonló helyre és megélni azt életérzést. Jó, nyilván ezt egy vagy két hét alatt nem lehetne teljesen megvalósítani, ahhoz több időt kellene eltölteni abban a környezetben, de egy szeletkét csak kapnék belőle. És hogy mire gondolok az ilyen életérzés alatt? Megpróbálom elmagyarázni vagy legalábbis körülhatárolni, mert ez inkább egy érzés, és nem kézzelfogható dolog.

Sosem voltam az az ember, aki imádja a nyüzsgést, az égig érő épületeket, amiktől nem látom az eget. Iskolába a belvárosba jártam, és bár akkor nem volt vele bajom, mostanra rájöttem, hogy mekkora mázlim van, hogy kertvárosi  környezetben lakom és ott is dolgozom. Megbolondulnék, ha minden nap a belvárosi levegőt kéne szívnom. Kezdem azt hinni, hogy egy vérbeli vidéki lány veszett el bennem, és már csak egy lépésre vagyok attól, hogy haszonállatokat kezdjek tartani. (nyulak kizárva, mert bármennyire imádom is őket, allergiás vagyok rájuk, ezért sincs évek óta nyuszink, pedig sokat tartottunk, amikor kicsit voltam). Kiskoromban a nagyszüleimnél voltak csirkék, nyulak, macskák. Amikor új kiscsirkék kerültek hozzájuk, és látogatóba mentünk, az volt az első dolgom, hogy fogtam a saját kis sámlimat, amit még a nagypapám készített nekem, beültem a csirkeól közepébe, és elkezdtem kapcsolatot ápolni az új kis jövevényekkel. Természetesen mindig lettek kedvencek, általában a kopasz nyakúak, mert azok olyan igazi kis egyéniségek voltak (sokszor a temperamentumuk is nagyon egyedi volt...), és kicsit kilógtak a sorból, mint én. Talán emiatt nem áll tőlem annyira távol a vidéki élet gondolata.

De az ami abban a sorozatban megfogott, egész más. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy film, és nagy valószínűség szerint Kanadában sem így élnek az emberek, de ki tudja? Amíg az ember nem tapasztalja meg személyesen, sosem tudhatja. Szóval, ami leginkább megragadott az a gondtalanság. Félre ne értsetek, vannak ott is problémák bőven, de mégsem rohannak, nem pánikolnak, hanem teszik a dolgukat. Míg egy városi környezetben a reggel első öt percében felidegesít valami, ott ennek kicsi az esélye. 

Meg ott a szabadság érzése... Ha stresszes vagy, elmész lovagolni, és van, hogy órákig nem találkozol senkivel, ami őszintén szólva egy álom lenne néha. 

Az állatokkal való kapcsolat is olyan jó lenne. Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy el kellene menni lovagolni tanulni, csak még utána kell néznem, hogy hol van olyan hely, ahol felnőtteket is oktatnak. Mióta az eszemet tudom, körbe voltam véve állatokkal: kutyákkal, macskával, nyulakkal, csirkékkel, papagájokkal. Mindig volt valamilyen állat a közelemben. Most márciusban lesz két éve, hogy nincs semmilyen állat itthon, és rettenetesen hiányzik.  

Jó ideje tervezem már, hogy egy kutyust magamhoz veszek, csak még az nem dőlt el, hogy milyet. Bár igazából mindegy is, csak legyen. Örüljön, ha hazajövök, mehessünk sétálni (nem , mintha nem lenne hatalmas kert, de kell a közös program), játszhassunk és hozzon örömöt, jókedvet a házhoz.

Szóval az egész atmoszféra, a farmon való élet az, amit kipróbálnék. Igen, ott is dolgozni kell, sőt, még többet is, mint egy átlag munkahelyen, de az előnyei miatt szerintem mindenképpen megérné. Esküszöm bakancslistás. 
Tanulság? Az nincs, csak gondoltam leírom, hogy mi foglalkoztat mostanában. Most pedig megyek és megnézek 1 - 2 részt a Heartlandből. Aki szereti az ilyen jellegű családi sorozatokat, annak tetszeni fog. Lehet rajta sírni, nevetni, a szórakozás pedig garantált.

Hangulat: vágyakozó
Ital: vaníliás - meggyes tea
Zene: Jenn Grant - Dreamer (a sorozat főcímdala)

Ég veled, 2020!

Elfuserált egy év volt ez a 2020-as esztendő, az már biztos. A bejegyzés eredeti címe Viszlát, 2020! lett volna, de rájöttem, hogy akarja a fene viszontlátni. Így inkább változtattam.

Januárban kezdődött az év egy családi tragédiával, úgy, hogy az előzőt sem hevertük ki teljesen. Majd jött a vírus, ami végig is kísérte decemberig a mindennapokat, hol jobban, hol kevésbé beleásva magát a gondolatainkba.

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak rossz dolog történt. Történtek jók is ( új munkakör, a kényszerszünet - ez utóbbiért nyugodtan meg lehet kövezni, de bőven rám fért a karantén), de valahogy mégis az az érzésem, hogy ebből az évből inkább a rossz lesz az, amire emlékezni fogunk, mert az volt a nagyobb volumenű.

Az az egy biztos, hogy változtam idén, sokat. Felfogásban, mentalitásban mindenképpen. Sok mindenre már máshogy tekintek, mint eddig, más lett a dolgok súlyozása, de ez nem feltétlenül negatívum, sőt. 

Úgy érzem, hogy most már sikerült az meglépnem, hogy nem feltétlenül a környezetemnek akarok megfelelni, hanem magamnak. Én vagyok az első, és az, hogy nekem mi a jó. Nem minden esetben érdekel olyan emberek véleménye, akikkel nem vagyok annyira jó viszonyban. Szabad engem utálni, nem tiltja semmilyen szabály. Sőt, szabad rossz véleménnyel is lenni rólam. Attól én még én vagyok.

Nem mondom, hogy 100%-ban sikerült levetkőznöm a megfelelési kényszert, néha azért még előbújik, de igyekszem ezen úrrá lenni, és szépen lassan, lépésenként haladok. Elvégre Rómát sem egy nap alatt építették, hogy ezzel a rettenetes elcsépelt hasonlattal éljek, amit már leírni is fáj.

A másik, hogy rátaláltam a futásra. Ha valaki egy - két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 2020-ban futni fogok, a hasamat fogva röhögtem volna körbe a földön fetrengve. Na igen, az élet ilyen. Nem mondom, hogy lefutom a maraton, mert attól még fényévekre vagyok, egyelőre csak ízlelgetem a mozgás eme formáját, de tetszik, amit látok. Rá kellett jönnöm, hogy a felüléseken és az önsanyargatáson kívül is van élet. Ráadásul, ha egyszer - egyszer nincs kedvem, akkor sem dől össze a világ. Az a lényeg, hogy jó kedvvel csináljam, és ne érezzem kényszernek.

A bloggerkedés is változott, ugyanis úgy néz ki, hogy egy jó időre - de az is lehet, hogy végleg -, bezárt a könyves blogom. Jó ideje éreztem már, hogy nem szívesen csinálom, inkább csak kötelességből tartottam fent, úgy voltam vele, hogy majd elmúlik ez a mélypont, addig csak kihúzom valahogy. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem fog elmúlni. Ez a korszaka az életemnek lezárult, ezt elég egyértelműen jelezte az, hogy belefásultam, tehernek éreztem a bejegyzések megírását, úgy éreztem, hogy mindegyik ugyanolyan. Olyan érzésem volt, hogy nem tudok megújulni. Azzal, hogy elengedtem ezt hobbit, amit 11 évig űztem, óriási tehet ment le a vállamról, ami szintén az egyértelmű jele volt annak, hogy be kellett fejeznem.

Persze a könyvszeretet meg az olvasás így is központi szerepet játszik az életemben, talán jobban is, mint eddig, csak teljesen másképpen. Újra visszataláltam ahhoz, hogy felhőtlenül tudjak végigolvasni egy könyvet, és ne azon kattogjak, mit is fogok írni róla majd. Közben észre sem vettem, hogy mennyire befolyásolta ez a tény az élményt, csak most, utólag érzékelem a különbséget.

Persze a blog megmarad, néha néha azért írok majd, mert ott jobban tudok követni dolgokat, de ez nagyon eseti és ritka lesz. Azon viszont gondolkozom, hogy ide többet írok majd. Tudom, tudom, sokszor megfogadtam már ezt, és örülök, ha kétszer idejutottam egy évben. De ki tudja, talán 2021 meghozza a kellő inspirációt hozzá. (Mondjuk ez a mai bejegyzés egy egészen jó kezdetnek mutatkozik). Ígéretet azt nem teszek, de nyitva hagyom a kiskaput, és ez elég.
Az évek alatt azt megtanultam magamról, hogy ha valami kötelező, annak van egy taszító ereje számomra. Ha valaki elvár tőlem valamit, az biztos, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csinálom, csakazértse! felkiáltással. Ezen a tulajdonságomon még nem tudtam változtatni, de nem is biztos, hogy akarok, A környezetemnek kell rájönnie, hogy nálam nem működik a direkt utasítás és parancs bizonyos helyzetekben, ellenben a kérés és a javaslat igen. (a főnököm se halna bele, ha néha kimondaná azt, hogy kérlek szépen, vagy légyszíves)  Ha meg valakinek nem tetszik, szabad másfelé is menni... Ez van. Szeretem, ha van választási lehetőségem, és én dönthetek.

Azt hiszem, nem hagytam ki semmit az évértékelésből. Ha mégis... hát így jártam.

BÚÉK! 

Hangulat: elmélkedős
Zene: Röyksopp - Here She Comes Again ( és milyen találó a cím is, pedig nem emiatt tettem be pont ezt a zenét)
Ital: zöld tea

Egy év...

Ma van egy éve, hogy elmentél. Nagyon sok minden történt azóta, nem is tudom, hogy hogyan vészeltük át. Egy azonban nem változott: a hiányod. Még ha nem is folyamatosan figyelek rá, akkor is rám tör általában a legváratlanabb pillanatokban. A temetőbe nem szoktam kimenni, ezt tudod, nem ettől függ, hogy az ember emlékszik - e vagy sem. Ebből a szempontból pontosan olyan vagyok, mint te. De az is lehet, hogy félek szembenézni az érzéseimmel.

Anélkül, hogy elcsépelt lennék, meg kell mondjam, baromira hiányzol. Itt a Húsvét, amikor csak neked engedtem, hogy meglocsolj, mert utáltam. De te meglocsolhattál, igaz csak azzal a parfümmel, amit én nyomtam a kezedbe, de elfogadtad, nem szívóztál.

Főztem (na jó főztük) ma az ebédet, és most már sokadszorra csináltuk a húslevest, ami csak nem akar teljesen olyan lenni, mint amikor Te csináltad. Valami hiányzik belőle, és megőrjít, hogy nem tudom mi az. Illetve sejtem, a lelked.... Viszont arra nagyon büszke voltam, hogy a paprikás krumplit sikerült a múlt héten tökéletesre csinálnom. Még jó, hogy anyu nem látta, hogy mennyi fűszert tettem bele. De hát attól lett igazán jó aromája.

Anyu is kezdi most már összeszedni magát. Ez a jelenlegi karantén helyzet olyan szempontból jól jött, hogy nincs egyedül, mert én is itthon vagyok, és így azért valamennyire elvagyunk. Mondjuk hajlamos túlhajtani magát, amiért mindig vitatkozom vele. Bizonyos dolgokból nem akar engedni. Olyan nagyon makacs tud lenni, hogy az valami borzalmas, de szerintem ezzel te is tisztában vagy. De már hozzászoktam. Néha én sem vagyok jobb, ezt is tudom. Nehéz nélküled, na. Te voltál a villámhárító, a megtestesült nyugalom és a vidámság egyben.

Remélem, hogy ott ahol most vagy, minden derűs és nyugodt. Mi meg itt az emlékekből táplálkozva igyekszünk túlélni életünk hátralévő napjait...

Gyász, újra

Pár évvel ezelőtt már írtam a gyászról. Akkor a nővéremet temettük, ami szintén borzalmas volt, most viszont aput, aminél fájdalmasabbat még nem éltem. 

Szürreális megint az egész. Az agyam vissza tud játszani mindent részletet, a mentőautót, másnap reggel a rettegett telefont (amit nem is értek, hogy honnan szedték elő a telefonszámomat, mikor nem is az volt leadva..., de a kórházi eljárások megérnének egy külön bejegyzést, arra viszont most nincs igazán energiám.), és mégsem tudom felfogni. Néha úgy érzem, hogy csak átmenetileg nincs itthon, aztán rájövök, hogy mégsem. 

A kis dolgokból jövök rá, hogy nincs többé. Abból, hogy már nem lesz, akivel megosszam az aktuális sporthíreket, nem tudom kivel elsütni többet a belsős vicceinket meg ilyesmik. Nem tudok ránézni a kedvenc ételére vagy a helyére az ebédlőasztalára anélkül, hogy ne akarna kiszakadni a szívem a helyéről.

Meg akkor is, amikor felidézem, hogy miket nem fogunk már együtt csinálni, illetve azokat, hogy amiket csináltunk nem olyan rég, akkor még itt volt velünk.

Az első két nap nem is igazán éreztem semmit, teljesen tompa voltam talán a sokktól. Aztán anya mondta, hogy kéne apuról keresni fényképeket, és előhívatni azokat, hogy ne csak digitálisan legyenek meg. És aztán amikor rájöttem keresgélés közben, hogy évek óta nem készült csak kettőnkről közös fénykép, és már nem is fog, ott átszakadt a gát. Elviselhetetlen volt a fájdalom.

Ezzel ellentétben meg a kórházban ügyintézés közben, meg mások előtt olyan vagyok, mint egy érzelemmentes gép, legalábbis kívülről biztos ez látszik. Ilyenkor, már - már magamat is megijesztve átvált az agyam érzelemmentes intézős üzemmódba és semmi érzelem nincs bennem. 

Sokat gondolkodtam, hogy ez miért lehet. Anya teljesen ki volt borulva az egész procedúra alatt, én meg gyakorlatiasan figyeltem és követtem helyette is az utasításokat. Ezt jelenti teljesen felnőni? Hogy átveszed a szülők helyett a felelősséget? Azt viszont nem szeretem benne, hogy ez azzal jár, hogy géppé válik az ember.

De lehet, hogy csak az agyam védekezik így. Igyekszik elkerülni a teljes összeomlást. Persze itthon, amikor egyedül vagyok, előtörnek a könnyek, néha olyankor, amikor nem is számítok rá, a legváratlanabb pillanatban, egy kósza emléktől vagy egyszerűen csak egy illattól. De néha még attól is, ha az ő foteljébe kucorodom be egy kicsit. Talán azért mert így még közel érzem magamhoz, de lehet, hogy titkon csak azt várom, hogy megjelenjen és viccesen elzavarjon a helyéről. Pedig tudom, hogy ez már soha nem fog megtörténni. De bármit megtennék érte, bármit....

Tegnap olvastam egy idézetet, ami azt mondta, hogy aki elmegy, azt valamilyen más formában még visszakapjuk életük során. Nem hiszek a lélekvándorlásban, de mégis találtam valami megnyugtatót ebben a gondolatban. Egy kapaszkodót, ami átsegít ezen a nehéz időszakon. Mindenesetre szeretném azt hinni, hogy valahonnan azért figyel és lát és tudja, hogy nagyon szeretjük, borzalmasan hiányzik és hogy sosem fogjuk őt elfelejteni. Hogyan is lehetne őt elfelejteni? A világ legjobb apukáját? De tényleg ő volt a legjobb. Még, ha meg is voltak néha a vitáink, nála jobb példaképet nem is kívánhattam volna, higgadtsága, nyugodtsága, és minden baj ellenére tanúsított élni akarása, humorérzéke, amivel az utolsó időszakot kezelte, az példaértékű. De úgy összességében az, ahogyan az életét élte. Remélem, figyel minket és szeretettel néz le ránk, mert mi szeretettel gondolunk rá, amíg csak gondolkodni  és érezni tudunk.

Szeretünk nagyon!

Szépségápolási kulisszatitkok

Nem is igazán kulisszatitkos bejegyzés lesz ez, inkább arról szeretnék írni egy pár sort, ami nekem bevált, különösképpen egy termékről.

Nem fizetett a hirdetés, sőt nem is hirdetés ez, csak meg szeretném osztani veletek azt a meglepetést, ami ért.

Rendeltem magamnak körömlakklemosót az Auchanból. Na mármost, ez az említett üzletlánc saját márkás fajtája volt, nincs benne semmi különös, mezei körömlakk lemosó folyadék. Igenám, de mivel az, amit rendeltem épp nem volt nekik raktáron, hoztak helyette azonos márkájú , de kicsit más körömlakklemosót.

Igazából ritkán használok mostanában klasszikus lemosót, mert nagyon rászoktam a géllakkozásra, amihez speciális oldófolyadék van, de vannak napok, mikor lusta vagyok a géllakkal szöszmötölni, ilyenkor jön a hagyományos lakk.

De visszatérve a kapott termékre. A fura rögtön az volt, hogy nem lötyögött benne a folyadék. Nehéz volt ugyan, de nem lötyögött, ami azért egy acetonnál elengedhetetlen. 

Akkor ért csak az igazi meglepetés, amikor kinyitottam a flakont. Ugyanis szivacs volt benne. Aztán rájöttem, hogy bizony ez a szivacs van átitatva a lemosófolyadékkal, és a középen lévő kis vágásba kell beledugni az ujjadat, ami így lemossa a lakkot.

Gyorsan ki is próbáltam, és meg kell mondjam, a körömlakk lemosása egészen új értelmet nyert. Ilyen hamar és ilyen maszatmentesen már régen mostam le lakkot a körmömről. Kétszer megforgattam benne az ujjam és mikor kihúztam, tökéletesen tiszta volt!

Eszméletlen jó, és legfőképpen hatékony megoldás, ráadásul nincs szükség hozzá semmi másra, nem kell plusz vattapamacs meg semmi hozzá. Bevallom, engem megvett magának kilóra. Az illata  pedig kimondottan kellemes, biztos, hogy fogok még ilyet venni. Mondjuk, azért azt még megnézem, hogy egyrészt hány lemosásra elég egy flakon, másrészt meg, hogy pár lemosás után, mikor már a lemosott lakk beszínezi a folyadékot, mennyire marad maszatos (és színes) tőle a körmöm. Ha ezeket a próbákat kiállja, akkor bizony megtaláltam az új kedvencemet.

Ital: citromos zöld tea (szigorúan jegesen)

Hangulat: örömteli, izgatott

Zene: Julia Michaels - Heaven

A kutyáknak is van lelkük

Ez most egy kicsit szomorkásabb poszt lesz, bár alapesetben a kutya téma nem lenne az, de jelen esetben sajnos az lesz, terápiás jelleggel.

Sokfélék vagyunk és sokféle kapcsolatot ápolunk az állatokkal. Sok kutyás ismerősöm van, mindegyikük másként tekint az állatára. Az viszont tény, hogy akinek még nem volt kutyája, nem tudja mit hagy ki. Egy csodálatos társat, egy igazi mókamestert, egy családtagot, aki ugyanúgy okoz néha bosszús pillanatokat, mint ahogy boldogakat is. Sokan nem hiszik, de a kutyáknak van egy hetedik érzékük, amivel nagyon sok mindent tudnak rólunk, még akkor is, ha mi ennek nem vagyunk tudatában. Az én kuytusom, Manó például jelezte a nagymamám stroke-ját, anyut elrángatta a higítós rongy mellől, vagy egyszerűen csak ott volt mellettem, mikor el voltam kenődve. Biztonságot nyújtott a jelenléte és pozitív kisugárzása. Beszélni ugyan nem tudott, de a szeméből mindig kiolvasható volt minden: a boldogság, a szomorúság, a félelem. Amikor az ember 10 év után bucsút kell, hogy mondjon ennek a szeretett állatnak, az olyan, mintha egy családtagját veszítené el. Borzalmas nagy fájdalom, még akkor is, ha nem volt más választás. Tisztán emlékszem az ugatására, minden egyes horkantására, látom magam előt azt a huncut mosolyt a pofiján, amit játék közben öltött magára, szinte látom, ahogy ül előttem és csóválja a farkát és nekem dől egy kis fülvakarásért. Borzasztóan hiányoznak a megszokott dolgaink, a reggeli puszi, amit munkába indulásnál kaptam tőle minden nap, az esti séták, az, hogy nem vár rám a teraszon. Nagyon hiányzik ő maga. Minden procikája, minden gesztusa. Nem tudom, hogy lesz-e még egy hozzá hasonló kutyám. Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor 4 hetesen szőrgombócként odakocogott hozzám és kiválasztott magának. Mert nem én választottam őt, hanem ő engem. Még ha meg is szenvedtünk az önfejűségével makacsságával néhanapján, akkor is ő volt a legjobb kutya a világon.

Fogadjatok megy egy tanácsot. Ha van kutyátok, szeressétek, töltsetek sok időt együtt, mert nem tart örökké. És egy kutya nem egy olyan dolog, amit csak úgy pótolni lehet....

Manó  2007.03.17 - 2018.03.12.

Egy külföldi vendégvárás margójára

Külföldi vendégek érkeznek? Ráadásul olyanok, akiket eddig még nem láttuk, mert csak a szüleikkel találkoztunk sok - sok évvel ezelőtt? Hurrá! Ez egy tök izgi dolog. Egyrészt.

Másrészt viszont frász meg stressz a köbön.

Alapesetben az ember ilyenkor mit csinál? Első körben fejvesztve rohangál és agyal, hogy milyen programot is szervezzünk nekik, vajon mit is szeretnének látni, mi lehet érdekes számukra. Ha szerencsénk van, már terveztek maguknak programot, amibe belefér még egy találka a távoli rokonokkal,azaz velünk. Igen ám, de valahogy ilyenkor mégis benne van az emberben, hogy csak mutatni kéne valamit nekik a "magyar" hangulatból. (nem, itt nem kifejezetten a negatív hozzáállásra gondolok)

Kiderült, hogy érdeklik őket a borospincék. Szuper! Végre egy szalmaszál, amibe lehet kapaszkodni. Hajrá, keressünk egy pincét, amit meg lehet nézni és az sem fájna, ha lehetne egy kis bort is kóstolgatni, ha már borospince. Na, ja. Az elképzelés jó, csak valahogy nem módi. 10 fő alatt szinte válaszra sem méltatják az embert, ráadásul még jeles napok sincsenek a közelben, hogy esetleg annak tiszteletére be lehessen menni. Én nem mellesleg még bunkók is az emberrel, holott egy nagy hírű pincészetnél nem ezt várná az ember. Mindegy. Sokadik próbálkozásra sikerül! Éljen. Első fázis pipa. A rokonoknak is megfelel, még egy nagy lélegzet. Igen ám, de a pincetúra max. 15 perces és nincs lehetőség borkóstolóra, mi legyen utána?

Menjünk étterembe? Oké, de melyikbe? Ez jó lenne, de hogy jutunk oda? Két fordulóval lehetne csak mindenkit odavinni, a Bkv-ra meg csak nem tolom fel őket, még akkor sem ha eddig is azzal közlekedtek. És ez még a kisebb gond. A másik probléma, hogy ha már meghívjuk őket, illene kifizetni a fogyasztás. De 8 emberről beszélünk, ami kicsit húzós.

Jön az isteni szikra, avagy a villanykörte a fej felett - főzzünk bográcsban.  Gyors időjárás előrejelzés csekkolás - bográcsozás kilőve, ugyanis esőt mond. Jó, hát meg lehet az a fránya ételt bent is enni. Ha már étel, mi is legyen? Halászlé. Áh, nagyon macera. Túrós tészta. Amikor kint voltunk zacskószámra vittük nekik a túrót mert imádták. Ne már, mert az olyan snassz. Megvan! Hungarian Goulash, az bent is jó, főleg házi csipetkével meg friss, ropogós kenyérrel. Oké, kaja is megvan. Remélem senki nem vega. Ha vega, akkor kipiszkálja a húst (ezen a ponton már minden mindegy). A tervek tetszettek nekik is, megint csak hurrá. Időpont megbeszélve, idejutás megbeszélve, mindenki nyugodt. Legalábbis akkor éppen, mert a látogatás előtti héten az egész ház a feje tetején, felújítás, szépítés, takarítás, csinosítás. Mindenki idegbajos egy nappal a találkozó előtt és még az a nyamvadt csipetke sem akar normálisan megfőni, hogy a fene enné meg. 

És akkor még a kommunikációról nem is beszéltünk. Régen az ősök kimentek úgy, hogy egy kukkot nem beszéltek semmilyen nyelven (max oroszul egy pár mondatot), mégis hetekig elvoltak minden zökkenő nélkül, Se okostelefonjuk nem volt beépített szótárral, sem angoltudásuk.

Én meg itt stresszelek (itthon), hogy úristen, mi lesz, ha nem fogom tudni megértetni magam. Bevallom, halálra rémít, hogy el kell beszélgetnem angolul 5 vadidegen emberrel, amikor ez még magyarul is nehezen megy az introvertált természetem miatt (ezt majd kifejtem egy másik posztban). Ma azzal treníroztam magam, hogy ami a kezembe került, legyen akár tárgy vagy étel, megpróbáltam felidézni a nevét és igyekeztem azt mondatba foglalni. Az összeomlás ott következett be, amikor nem jutott eszembe a főtt tojás angol megfelelője. Majd erre jött anya, hogy ne stresszeljek már, majd ők elmutogatják, amit nem tudok elmondani. Kértem, hogy szemléltesse már nekem, miként is fog ez zajlani. Hát amikor elmutogatta, miként is fogja kommunikálni velük, hogy egyenek, összeestem a röhögéstől. Majd mikor már kaptam levegőt, illetve a has- és rekeszizmom is újra funkcionált, közöltem vele, hogy ha ezt előadja nekik is, az életben nem látjuk őket többet.

Majd később rájöttem, hogy tényleg van azon a rohadt okostelefonon egy fordító app, legalább kihasználom majd és azzal legalább rögtön az ő nyelvükre tudok majd fordítani a dolgot.

Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől a gondolattól teljesen nyugodt lettem, mert korántsem vagyok az, és kicsit szeretném előre tekerni az időt. Nagy próbatétel lesz ez számomra, az már biztos.

Félre nem értsétek, tök jó, hogy találkozhatunk velük és egy picit megoszthatjuk velük a magyar lét pozitívumait, látványosságait, megmutathatjuk, hogyan is élünk, de iszonyat stressz. 

Jó, hogy jönnek, de az is jó lesz, ha mennek.

Hangulat: stresszes
Ital: epres gyümölcslé
Zene: James Arthur: Safe Inside (James hangja mindig nyugtatólag hat rám)

Illatterápia

Nem tudom, hogy írtam - e már a témáról, mert lusta voltam visszanézni, de ha írtam is, egy kis ismétlés nem árt.

Mivel itt az ősz, a lakásban újra csukva vannak az ablakok a nap nagy részében, így előkerültek a párologtatók. Nem vagyok egy nagy ősz rajongó, de ezt a részét szeretem a hűvösebb idő beköszöntének. Néha, amikor már energiatartalékaim végén vagyok, és ezáltal rám tör az a semmisejó hangulat, gyakran nyúlok alternatív kedélyjavító módszerekhez. Az egyik ilyen az illóolajok tárháza.

Sokféle illóolajat kipróbáltam már az évek során, volt amelyik bevált, volt amelyik nem. A borsmenta és az eukaliptusz viszonylag állandó darabjai a készletemnek, ahogy a narancs és a mandarin illat is. Azonban az igazi favoritom a citrom, de nem akármilyen citrom, hanem az indiai citromfű az , ami igazán bevált. Amellett, hogy a tényleges citrom illatára ez hasonlít a legjobban, fertőtlenítő hatása is nagy. Nagyon imádom. Persze nagyon meg kell nézni, hogy hol is veszi az ember ezeket és milyen minőségűek.

Az azonban biztos, hogy ha jó minőségű, akkor nagyon jó hatással van ránk, ha tudatosan választjuk ki. Számtalan jótékony hatásuk ismert, de már csak azért is megéri, ha kicsit jobb kedvre derít az, hogy kellemes illat van a lakásban.

Hangulat: átlagos
Ital: Epres - csokis fekete tea
Zene: Shawn Mendes: Treat You Better

A relaxáció legjobb módja

Néha a legmegnyugtatóbb pillanatok az legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel. Egy igen stresszes időszak közepén vagyok épp, és keresem a szellemi, lelki pihenés lehetőségét folyamatosan, igyekszem minden apró lehetőséget megragadni. Legtöbbször ezek tervezett lehetőségek, de néha, kivételes esetekben csak úgy maguktól találnak rám, teljesen váratlanul, ez történt csütörtökön is, amikor is kirándulni indultunk a csoportommal.

Nem vártam túlságosan sokat a programtól, hiszen nekünk, felnőtteknek a kirándulás nem a pihenésről szól, hanem arról, hogy figyelünk, talán még jobban is, mint a megszokott környezetünkben, emellett felhívjuk a gyerkőcök figyelmét az érdekességekre. Ők meg közben élvezik az életet.

Azonban, mikor odaértünk a tervezett úti célunkhoz, minden egy csapásra megváltozott. Megszállt valami megfoghatatlan érzés, valami nagyon jó , valami nagyon megnyugtató. Pedig nem volt ott semmi extra, csak a vízpart. De ennyi elég volt.

Kopaszi - gát - a fák mögött megbújó Duna (saját kép)

Amellett, hogy minden percemet lekötötték a szanaszét szaladgáló gyerkőcök, lassan olyan nyugodt érzés járt át, mintha pihenni mentem volna oda. Aztán, mikor elértünk egy eldugott kis homokos partrészre megrohantak az emlékek.

Kisgyerekként sokat voltam a nagyszüleimnél, akikkel szinte napi szinten jártunk ki a Duna partjára. Semmi különös nem volt ott, de mégis nagyon szerettem azt a helyet. Volt, hogy kavicsokat dobáltam, de volt, hogy homokozólapáttal és kisvödörrel próbáltam kincsekre lelni vagy egyszerűen csak igyekeztem a parton állva megváltani a világot.
Mindenesetre az a pici partszakasz mind a mai napig emlékezetes és a szívemhez oly közeli hely maradt.

Ez ugyan most nem az a hely volt, de a hangulata mégis nagyon hasonló és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Rájöttem, hogy sokkal gyakrabban kéne ilyen helyeket látogatnom. Remélhetőleg hamarosan újra szerencsém lesz ilyen helyre tévedni.

Ital: Fekete tea
Zene: Katy Perry: Rise
Hangulat: nyugodt

Amiért érdemes csinálni...

Az utóbbi időben sokat panaszkodtam a munkámra és nem sokat változott azóta sem a helyzet, de most nem  erről szeretnék írni, hanem a jó oldaláról, azért, amiért érdemes bemenni a munkahelyre és szívvel - lélekkel csinálni azt, amit csinálunk.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon jó a kapcsolatom a csoportomba járó gyerekekkel. Imádom őket, és azt hiszem nagyképűség nélkül állíthatom, hogy ez kölcsönös. Sokszor hallottam mostanában azt, hogy nem feltétlenül jó ez, mert jobb, ha a gyerek és az óvónő között megvan az alá - és fölé rendelt viszony, azonban én ezzel nem értek egyet. Sokkal jobb eredményeket lehet elérni náluk, ha néha tudatosan lemegyünk az ő szintjükre, és szinte partnerekként tekintünk rájuk.

Egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat nagyon sokat számít a mindennapokban.

Arról már nem is beszélve, hogy olyan helyre bemenni, ahol örömükben szaladnak eléd, az felbecsülhetetlen!

A napokban esett meg egy nagyon aranyos kis szösszenet köztem és az egyik ovisom között.

Versenyen voltunk néhány gyerkőccel, ő is ott volt, de csak drukkolni. A szünetben felkéredzkedett az ölembe és behatóan vizsgálgatni kezdte az egyenpólót, ami rajtam volt, majd a következőt kérdezte:

- Miért van mindenki ilyen egyforma pólóban?

- Azért, hogy tudja mindenki, hogy a csapat melyik oviból jött, és hogy tudják melyik gyerek melyik oviba jár.

- De ők tudják, hogy én hová járok.

- Nem, akik nem ismernek téged, nem tudhatják.

- És neked miért kell ilyen póló?

- Szintén azért, hogy tudják melyik oviból jöttem.

- De hát az felesleges. Azt mindenki tudja, hogy te vagy az én óvónénim!

El nem tudjátok képzelni mennyit jelentenek az ilyen beszélgetések. Olyan pozitív töltetet tudnak adni, annyi energiát kapok belőlük, hogy arra szavak nincsenek. És ez az, amiért minden egyes nap érdemes elindulni dolgozni, mert tudom, hogy ilyen kedves kis lények várnak bent, és szó szerint bearanyozzák még a rosszabb napjaimat is, és ezek az emlékek megfizethetetlenek.

Néha azért eszembe jut, hogy én nézem más szemüvegen át a világot. Innen - onnan hallok dolgokat, amik mindig elbizonytalanítanak, hogy biztosan jól végzem - e a munkámat. Például azt, hogy az óvónénik nem veszik fel a gyerekeket, nem szabad hozzájuk túlságosan közel kerülni, meg szigorúnak kell lenni. 

Aztán jönnek ezek a kis pillanatok, amik úgy érzem engem igazolnak. Miért kellene szigorúnak és némiképp távolságtartónak lennem, ha kedvességgel és következetességgel is képes vagyok elérni ugyanazt a célt? 

Tudom, ezek örök kérdések és biztosan nem én leszek az, aki megválaszolja őket, csak néha elmerengek a dolgok miértjén. 

Haladni kellene a korral ezen a területen is és megérteni azt, hogy a mai gyerekek nem olyanok, mint a 20 évvel ezelőttiek, más módszerekkel kell elérni náluk azt, amit szeretnénk, máshogy kell hozzájuk viszonyulni.

És már csak egy megjegyzésem lenne: akkor lenne minden még jobb, ha a szabályokat olyanok hoznák, akiknek valójában van némi közük az óvodai mindennapokhoz és nem csak elviekben. Ezzel be is fejeztem.

Ital: ananászlé

Hangulat: boldog és büszke

Zene: One Direction - History (nem tudom mi fogott meg ebben a számban, de imádom, pedig nem is igazán az én műfajom)

A gyermeki én

Nézegettem az imént a közösségi média különböző oldalait, és meglepődve, de örömmel tapasztaltam, hogy csak úgy özönlenek az állapotjelentések - akár szövegesen, akár képi formában - a családi játékokról.

Előkerültek a társasjátékok, a kártyapaklik és komoly csaták folynak. Egyrészről jó, mert nagyon össze tudja hozni a családot, baráti társaságokat, másrészt meg jó hangulatot teremt. Legalábbis ott, ahol nem veszik véresen komolyan az egészet.

Az elmúlt két napban nálunk is kártyabarlanggá alakult a lakás és vérre menő partikat játszottunk. Tegnap 8-ból kettőt nyertem, ma 6-ból egyet, ebből is látszik, hogy nem igazán kedvezett nekem a szerencse. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mindenki felszabadult volt, röhögtünk egymás szerencsétlenségén ( a szerencséjén már nem annyira, mert, mint tudjuk a legszebb öröm a káröröm). Ilyenkor az jut eszembe, hogy miért csak a nagyobb ünnepekkor vesszük elő ezeket?

Persze, tudom, időhiány. Én is tudnék erről a dologról mesélni, de rájövök, hogy pont a leghajtósabb, legstresszesebb időszakokban kéne  az asztalra csapni, mindent félresöpörni és játszani. Egyrészt mert oldja a feszültséget másrészt kikapcsol. És őszintén! Hány perc egy kör römi? Talán 10. És mennyivel leszünk oldottabbak utána? Hát nem éri meg?

Jó, nem azt mondom, hogy hétköznap szedjük elő a 3000 darabos, legnehezebb puzzle-t és kezdjük el kirakni, mert akkor a nappaliban a asztal 2-3 hétig tuti le lesz foglalva (bár egyébként akarás kérdése, mert éppenséggel meg lehetne oldani.), de ne is korlátozzuk ezeket húsvétra meg karácsonyra.

Máskor is szükség van arra, hogy az élet és a magunk bolondosabb, játékos oldalát helyezzük előtérbe.

Én szerencsésebb helyzetben vagyok, mert néha a munkahelyemen is tudok játszani a gyerekekkel, de sokszor az is elég, ha csak nézem őket, majdnem minden esetben az is megmosolyogtat.

De rájöttem, hogy törekednem kéne arra, hogy itthon is becsempésszünk néha egy - egy órácskát, legyen szó akármilyen játékról. Rendszeresen szoktunk Betűtornyozni, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a Scrabble, csak térben, felfelé is lehet építkezni. Na, akkor szokott csak igazán vidám lenni a hangulat, amikor elkezdünk új szavakat alkotni magunktól, "Bármit a győzelemért" felkiáltással. Szerintem még egyszer sem tudtunk úgy végigjátszani egy kört, hogy valamelyikünk ne kezdett volna sírni a nevetéstől, és ez annyira jó érzés!

Szóval ne fásuljunk bele a mindennapokba, hanem próbáljunk belevinni egy kis játékot, mókát, hogy könnyebb legyen! És ezzel én most el is vonulok a nappaliba, hogy megpróbáljam egy - két darabját a helyére illeszteni a legújabb, 1500  darabos kirakómnak.

Ital: boros kóla

Hangulat: derűs, ünnepi

Zene: "Wants What It Wants" by Andrew Belle

Az emberi természet

Az ember talán a legsokrétűbb lény a földön, érzelmi szempontból mindenképpen. Nagyon sokféle érzelem "fordul meg" bennünk nap, mint nap, vannak köztük kellemesek és kevésbé kellemesek. Az ember sokszor csak a rosszat veszi észre, mert a jót természetesnek véli, holott elvileg a rossz is az, csak azt valahogy egészen másképpen éljük meg. De most nem akarok belemenni különböző pszichológia értekezésekbe, egyszerűen csak, ért ma egy nagyon kellemetlen dolog és magamat is megleptem vele azzal, ahogy reagáltam rá.

Persze ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy onnan jött ahonnan a legkevésbé vártam volna. Azért onnan vártam legkevésbé, mert azt az embert az utóbbi időben nem egyszer mentettem ki számára kellemetlen helyzetekből, nem egyszer melóztam helyette, sőt olyan is volt, hogy szemet hunytam bizonyos dolgai felett és nem számoltam be róla, ahogyan kellett volna. És akkor ezt kapom cserébe? Ráadásul nem is a szemembe, hanem a hátam mögött?

Nagyon nyugodt ember vagyok, végtelen türelemmel vagyok megáldva, mások szerint is. Nem tartom magam olyan embernek, aki habzó szájjal nekitámad másoknak, így nem hiszem, hogy ne lehetett volna nekem elmondani, szemtől - szembe, hogy mi velem a problémája. Most ettől neki jobb lett? Hát egészségére. De tőlem többet ne várjon segítséget, akármennyire szépen is kéri. Én is be tudok tartani, ha kell, és tudok nagyon kis szemét is lenni, meg nyers is (ezt is megkaptam olyanoktól, akiknek elhiszem és tudom is magamról...) Nem jó az, ha valaki a "rossz" oldalamra kerül, de neki sikerült.

De bármennyire is próbálom lerázni magamról, be kell vallanom, hogy iszonyatosan belegázolt a lelkembe, és nagyon szarul esett. Olyan nagyon nehezen tudok napirendre térni fölötte, és valahogy az egész napomat és még a következő párat is biztos, hogy elcseszi majd. És tényleg úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg.

Viszont egy dolgot megtanultam: nem érdemes mindenkinek segíteni, mert az emberek hálátlanok és kétszínűek.

Ígérem legközelebb már valami jóról is írni fogok, de erre is érvényes az, hogy valahogy a negatívumok kapnak hangsúlyt, a pozitívumok természetesek, azokat nem kell kiemelni. De én most elhatároztam, hogy azon leszek!

Hangulat: csalódott

Zene: Måns Zelmerlöw - Heroes

Ital: limonádé

Mindenről, de főleg a viharról

Január óta igencsak sok idő telt el. Túl vagyunk a tanéven, de azt amit január és június között éreztem és csináltam, nem kívánom senkinek ezen a pályán. De most nem erről akarok beszélni, mert most szabadság van, most a regenerálódásé a főszerep és nem az aggódásé, hogy vajon mit is hoz majd a jövő. Az majd egy újabb bejegyzés témája lesz (igen, kicsit sötéten látom mostanában a dolgokat, de megvan rá az okom).

Nagyon remélem, hogy mindenki átvészelte az a kánikula utáni giga-vihart,  ami helyenként tombolt. Tudom, nem mindenhol okozott károkat, de kivételesen minket most nagyon megcsípett. Nem szokott, ezért is volt meglepő. Olyan domborzati viszonyok között lakom (dombon vagy mini hegyen, ahogy tetszik), ahol az esetek nagy százalékában a nem messze folydogáló Duna "elhúzza" a viharokat maga felé, így mi általában csak a szélét kapjuk, ami bőségesen elég szokott lenni. Ezúttal azonban a kisebb százalékba estünk és telibe talált.

Az apokalipszis ehhez képest szerintem kutyafüle lett volna. Komolyan, az eddigi éveim alatt én ilyen vihart még nem láttam (anyuék azt mondták, ők sem emlékeznek ilyenre, pedig picit idősebbek, mint én), hiába néztem ki az ablakon, hogy mi történik, nem láttam. A látótávolság finoman szólva is nulla volt.

Természetesen mi is figyeltük az előrejelzést, mer' hát a csapból is az folyt, hogy vihar lesz, leszakad az ég, tornádó, anyám kínja. Mikor már láttuk a felhő szélét, kiálltunk az udvarra és megállapítottuk, hogy: "Ez sötét! Be kéne menekíteni a virágokat, nehogy bajuk legyen". Nekiálltunk becipelni a fikuszokat, pálmákat a kertből az előtető alá, nehogy valami bajuk essen. Az utolsó cserép volt a kezemben, mikor olyan szinten támadt fel a szél, hogy bizony féltem, hogy a szomszéd tujája ott fog véget vetni az életemnek, mikor a fejemre dől. Amint látszik, ez nem történt meg. történt viszont más. Betört egy ablakunk, aminek oka ismeretlen, valószínűleg valamit nekifújt a gyengéd szellőcske. Aztán a műholdvevő tányérunk úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom arra, hogy elhagyja a falon már jól megszokott helyét és megtanuljon repülni. Nem járt sikerrel, csak a kert másik végéig bírta. A tetőcserepek is megpróbálkoztak némi repülőmutatvánnyal, de szinte kivétel nélkül az előtetőn landoltak, némelyikük a csatornán megakadt, viszont a maguk után hagyott lyukak lehetőséget teremtettek az esővíznek, hogy belülről is megszemléljék a lakás több helyiségét is (szobák, konyha stb.).

Mikor kicsit lecsendesedett a vihar és már meguntuk a lakásban lépten - nyomon letett kisebb - nagyobb edények, vödrök, lábosok és egyéb, a víz felfogására alkalmas tárgyak kerülgetését, kimerészkedtünk a kertbe, de szerintem nem voltunk arra felkészülve, ami ott várt. A kukorica lepihent a földre, úgy derékból, a napraforgók is követték a példájukat, a fák ledobták néhány nehezen koordinálható águkat. A szomszéd diófája földobta talp híján a gyökerét és úgy döntött a sok évnyi függőleges ácsingózás után megnézi, milyen is vízszintes állásól szemlélni a világot.  De azért arra még volt ideje, hogy kicsi fejecskéjét imádata tárgyának, azaz a kerítésünknek a vállára hajtsa, a mi legnagyobb örömünkre.Nem járt vele jól, épp most vágják az ágait, ha jól hallom.

A medence jobban hasonlított egy méretes szitára, mint egykori önmagára. Az asztalok, székek is arrébb másztak, még jó, hogy a kerítés útjukat állta. A sárgabarackok ijedtükben tömegesen leugráltak a földre, csoportos öngyilkosság ténye viszonylag könnyen kizárható.

A virágokat még jó, hogy bevittük az előtető alá, mert így is könnyedén balra - jobbra dőltek, egymás hegyén - hátán feküdtek, olyan volt, mintha valamiféle virágorgia közepébe kerültünk volna, azt sem tudtuk melyiknek hol van az eleje meg a vége.

Egy jó darabig nem unatkoztunk, de ahogy a környéket néztem másnap, a többi kerttulajdonos sem. Amerre mentünk, mindenhol kidőlt fák tömkelege szegélyezte az utakat, néhol keresztezte is azokat. Helyenként ezt a vezetékek is bánták, ahogy a munkahelyemen is. Ott is pusztított rendesen...

Most várjuk a biztosítót és a csodát, meg azt, hogy ne legyen még egy ilyen vihar. Nem hiányzik.

Hangulat: átlagos

Zene: Lawson: Roads (nagyon várom az új albumot)

Ital: kávé (dolce gusto cortado)

Merre tovább?

Elég sokat kattogok mostanában a jövőn, kicsit ilyen megcsömörlött, megfeneklett állapotban vagyok, ez azt hiszem jól látszott az utóbbi bejegyezéseimen is.

Elég érdekesen alakul a helyzet a munkahelyemen, ezért az utóbbi hetekben az átlagnál és egészségesnél jóval többször fordult meg bennem a munkahely, sőt a foglalkozás váltásának gondolata. 

Alapból nem árt ha az ember több lábon áll ezért elkezdtem nézelődni, hogy a diplomám mellé, ha esetleg váltásra kerülne a sor, milyen szakképesítést is szerethetnék, amiből meg is lehet esetleg élni.

Tekintve a könyvek iránti szeretetemet és a kiadós munkámat, jó lenne egy szerkesztői képesítést szerezni és egy könyvkiadónál, akár a mostaninál elhelyezkedni teljes állásban. De teljesen más irányban is elkezdtem nézelődni.

Muszáj, mert a helyzet kissé kilátástalan, semmi változás nem látszik közeledni. Azon jár jelenleg az agyam, hogy hol van az a pont, amíg képes vagyok ezt húzni? Hol van az a pont, ahol azt mondom, hogy most volt elég, és leteszem az asztalra a felmondásomat? Nagyon sok mindent kell mérlegelne, ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy kétszázszor körbejárom a témát , mielőtt meghozom a döntést. Azonban sajnos az a helyzet, hogy nem vagyok hajlandó az idegeimet meg
úgy mellesleg a magánéletemet feláldozni a munkám miatt. Egyszerűen nem! Van olyan helyzet, amikor muszáj kicsit önzőnek lenni, és nem mások érdekeit kell előtérbe helyezni, amire szintén gyakran hajlamos vagyok. Most van az az idő, hogy a saját magam érdekeit kell figyelnem és ennek megfelelően kell cselekednem.

Ennek ellenére nagyon nehéz megtenni, mert mi van ha nem sikerül a váltás? Mi van, ha nem jön be? Mit csinálok? Persze tudom, hogy ez sajnos benne van a pakliban, kiszámított kockázat, de akkor is borzalmas érzés. Viszont tényleg szükséges, mert a környezetem is sajnos érzékeli hónapok óta, hogy egyszerűen hozzám szólni nem lehet, pattanásig feszültek az idegeim, rosszkedvű vagyok. Az meg a másik fele, hogy bent a munkahelyen is érzem, hogy fásult vagyok, és sokkal nehezebben megy minden, mert egyszerűen nem érzek magamban sem kedvet, sem energiát hozzá.
Nincs ezen mit szépíteni, tipikus esete a kiégésnek. Ennyi.

Kedv: nagyon rossz, lehangolt, elkeseredett
Zene: Rachel Platten: Fight Song
Ital: Trópusi gyümölcsös tea